Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Hírek Halottak napjára

Halottak napjára

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Halottak napjára

temető Bogácson 2013.11.01. Fotó: Pintér Tamás
Temető Bogácson. 2013.11.01. fotó: Pintér Tamás
(a képre kattintva megtekintheti a fotógalériát)

Világítunk

[...]

– Tudod-e, milyen nap van ma? – kérdezi anyám.

– Szombat.

Mosolya jelzi, hogy azt ő is tudja, a szombati napot.

– Meg kellene emlékezzünk azokról, akik meghaltak.

Másfelé irányult hát a kérdése. Valami felé, amit begyepesedett régi szokásaink között én már nem tartok számon, és amit anyám, talán hogy az én közönyömet is pótolja, kétszeresen emlékezetébe vésett.  A szeme járásán látom, hogy kerülget engem a gondolataival. Szakadékok között az ösvényt keresi, amely hozzám vezet. […]

– Tudod-e, hol van a nagyapád sírja?

Mondom, hogy a temető északi felében a rokonok fertályán, de a sok egyforma hant között bizonyosan eltévednék. Nem voltam ott apó temetésén. Enyeden, a Bethlen kollégiumban ért a halálhíre. Később, amikor az iskola útnak eresztett, pontosabban: amikor a mozgalmi élet hívására otthagytuk az iskolát, a diákélettel együtt a múltunkat is elfelejtettük. A jövő tartotta fogva minden gondolatunkat. Amely azóta ugyancsak múlttá öregedett apó emlékével együtt.

– Ennyire megfeledkeztél volna nagyapádról?

 

Semmi vád a hangsúlyában. Pusztán csak az a figyelmeztetés, hogy aki menet közben, mint fölösleges terhet, eldobálja a halottait: a rossz lelkiismeret terhét cipeli tovább, hacsak nem oly erős ez a lelkiismeret, hogy mindent kibírjon.

A képre kattintva megtekintheti a cikkhez tartozó képgalériát.

– Mivel engesztelhetném meg? – kérdem bűntudattal.

– Világítás napja van.

Kipattant hát anyám kívánsága. Boldog, hogy nem ellenkezem. Vagy inkább azért, hogy kibékít apó emlékével. Ő az örök oldó- és kötőanyag. […] Estefelé, hogy apám is hazakerül a műhelyből, és leszappanozza magáról az olajat, szénport, elindulunk mindahányan a temető felé. Anyám karján egy csokor fehér őszirózsa, öcsém hóna alatt egy csomag fehér gyertya. Hangos és derűs a beszélgetésünk, mintha lakodalomba mennénk. Tömegek hullámzanak a román és magyar temető felé. Két kicsi város ég most a falu két dombján. Kamaszok viháncolnak, lányok kuncognak a sötétben. Gyerekek farsangi maszknak kiképzett sárga tököt szorongatnak a hónuk alatt; abba majd égő gyertyát helyeznek, és halálosdit játszanak, ijesztgetik az öregasszonyokat.

– Nem tudják, mivel játszanak – mondja mellettem egy öreg paraszt a fejét csóválva.

– Vajon mi tudjuk-e? – kérdem.

– Nem játék ez uram! – tiltakozik. – Hanem tulajdonképpen: megemlékezés. Azokra, akiktől a szemölcseinket örököltük. Vedd el az emberektől a megemlékezés jogát, s már kettébe is vágtad őket.

Néz rám, hogy van-e kedvem vele vitába szállani. Csak formai ellenvetéseim lehetnének; az emberi értékek folytonosságában egyetértünk. Mi több: annak eredményeképpen kerültünk ide a Semmi és a Volt kertjébe, a nemlét korhadt jelei közé, ahol ezerszeres ragaszkodással állapítjuk meg újra, hogy élünk s emlékezünk.

temető Bogácson mindenszentek ünnepén (2013)

Otthonos, meleg fényben úszik a temető. Az ég borús, havat ígér. A föld még nem fagyott le; az ásóval, kiskapával megbolygatott hantok sötéten csillognak, a föld friss szaga elkeveredik az őszirózsa s a gyertyák illatával. Ahogy nézem: itt egyelőre mindenki dolgozik. Ugyanazzal a mozdulattal, ahogyan káposztát, palántát – most gyertyasorokat ültetnek. Némelyek térden állva, puszta marokkal morzsolják, egyengetik a földet; a jeltelenség minden irányába szerteguruló göröngyöket kényszerítik vissza két-három négyzetméternyi területre. Egy-egy megrendült mozdulat mintha élő arcot simítana el, de ez inkább a lét emlékezése; a szó makacsul a jelenhez tapad. „Maholnap lefagy az idő, nem fejeztük be a vetést.”

Akik befejezték a munkát, meggyújtották a gyertyákat, leülnek a földre. A férfiak cigarettáznak. Nevetnek is, ha úgy fordul a beszéd.

Könnyű neszt hallok a hátam mögül. Két tenyér fogja le a szemem. A vállamra kulcsolódó karokat fogom, próbálom kitalálni, ki vette el előlem a gyertyavilágot. Asszony lehet vagy lány, bár a szemem érzi: tenyere érdes, kemény és szőlőillatú. Az ujjak tövében bütykök, a csukló rövid és erős, akár egy kovácsinasé. Kapa-sarló nevelte kéz, s hogy gazdája fölnevet, a dallamos alt hangjáról már tudom: Ágnes üdvözöl engem, T. F. unokaöcsém ifjú felesége. Összeölelkezünk, megcsókoljuk egymást. Az unokaöcsém, mint egy csokor piros virágot, máris nyújtja felém a borosüveget. Ragaszkodik hozzá, hogy a szénafű völgyének savanykás borát én kóstoljam meg elsőnek.

– Hát akkor egészségünkre! – mondom.

– Isten nyugtassa meg őket! – néz körül öcsém a sírhantok fölött.

Részletek Sütő András: Anyám könnyű álmot ígér című művéből. Akadémiai Kiadó. Budapest, 1996.69-72.

A képre kattintva megtekintheti a cikkhez tartozó képgalériát.

Módosítás dátuma: 2015. november 03. kedd, 08:45