Tájkép és társadalom a Kárpát-medencében

Amióta az ember megjelent a Földön, része a természetnek, a tájnak maga is. Kölcsönösen formálták, formálják és alakítják egymást ma is. Az ember a természetben és a természeti környezetből él, felhasználja azt szükségletei fedezésére, táplálékát, ruházatát, hajlékát, orvosságát és a szép örömét is a közvetlen környezetében keresi, szerzi be, állítja elő, de már kezdettől fogva nemcsak pusztítja, megöli, kivágja a fákat, gyümölcsöket, állatokat, hanem gondoskodni is igyekszik a természet kincseinek, különösen a számára hasznos növényeknek és állatoknak fennmaradásáról, szaporodásáról. Léte nem volt mindig egyenlő a természetgazdagságnak, a biodiverzitásnak a kizsákmányolásával, pusztításával. A legelmaradottabbnak tartott, úgynevezett természeti népek, amelyek szinte a kőkorszak életformáját folytatták egészen a XX. századig, zsákmányolásból, vadászatból, halászatból, növények termésének, gyökereinek, leveleinek, gyümölcseinek gyűjtögetéséből éltek – a köztük kutató etnológusok tanúsága szerint – szerető, testvéri kapcsolatot éreztek környezetük élővilágával, nem pusztították fölöslegesen, csak annyira, amennyire megélhetésükhöz az szükséges volt, és ezért is mintegy engesztelésre kötelezetteknek érezték magukat. Ez az ősi, alázatosnak is nevezhető magatartás mára sem pusztult ki teljesen az emberiség többségéből, mely az Életet tiszteli, és meggyőződéssel hiszi, hogy az Isten a Világot minden ember számára teremtette meg, az emberiséget tápláló földet, vizet, levegőt és az éltető nap sugárzását senki ki nem sajátíthatja a maga kizárólagos hasznára. Mára azonban ezt az eszmét megsemmisítésre ítélték a hatalmasok. Az emberi egyén szabadságára, a másokat kizáró magántulajdon szentségére hivatkozva kevesek kisajátították a Föld nagyobb részét és csillapíthatatlan nyereségvágyból pusztítják a természetet és szegényítik embertársaik tömegét. Ma már a víz, a szél és a napenergia kisajátítása is napirendre került...

A természet és az ember kölcsönösen alakítja egymást, de ma már a táj képe nem a benne élők arcképét jelenti, hanem annak a társdalomnak egészét jellemzi, amelynek a tájban élők is részei. A táj és ember kapcsolata már a tájban élők és a táj felett rendelkező hatalmasok közötti kapcsolattól függ. A történelmi tapasztalat így szól: az ember ott pusztítja természeti környezetét, ahol a hatalmasok kisajátították maguknak embertársaik elől a természeti kincseket.

Rátétes szűrök a Bihari Múzeum gyűjteményében[1]

2003-ban volt először módom tanulmányozni a Bihari Múzeum néprajzi gyűjteményében található szűröket, rátétes díszítésű textíliákat. Jelen írásomban a „bihari specifikum”-nak mondható rátétes szűröket veszem nagyító alá.[2]

A szűr szónak két jelentése van: egyik a magyar juh, a racka, gyapjából készült durva, abaposztó neve, amelyet darócnak, halinának is neveznek, másik jelentése a nagygallérú, köpönyegszerű felsőruha.[3]

„A szűr a magyar nép egyik legősibb és legkedveltebb, népdalokban leggyakrabban emlegetett ruhadarabja. Kizárólag férfiak viselik; leginkább a pusztázó nép, de ünnepi díszruhája a falusiaknak is…” – írja Györffy István e viseletdarab legismertebb kutatója.[4] Páratlanul szép és gazdag, minden ízében magyar ornamentika jellemzi.[5] A legmagyarabb ruhadarab.[6]

Györffy a szűrviselés két területét említi: Erdélyt és Magyarországot.[7] A cifraszűr mindenütt a magyarságra volt jellemző, csak a magyarlakta területeken készítették és viselték. Általános divatja a XVII–XVIII. században volt,[8] de virágkorát élte még a XIX. században is.

A szűrre a nagy bőség jellemző: nem lehet felölteni, nem ér össze az eleje. Más felöltőktől a hátán lévő, nagy négyszögletes gallérja különbözteti meg. Nélküle a szűr nem valódi csak gubaszűr, juhszűr, vagy szűrkabát stb.[9] Mellben csak egy szűrcsat fogja össze, amelyet nem szoktak kioldani, mert legtöbbször vállra vetve hordták,[10] ezért az ujját gyakran bevarrták, használati tárgyakat tettek bele.[11] Somogyban a szűr ujja megrövidült, eleve bevarrva, befenekelve készítették.[12]

A pásztornak mindene a szűr: védte a hidegtől, az esőtől, a széltől, a hótól, árnyékot adott a nyári napsütésben. Derékaljnak, párnának, ülőszéknek, takarónak használta. A gazdaembert egész életében kiszolgálta ez a viseleti darab, de a cselédek, pásztorok szűre, ha elnyűtt, másikra volt szükség. Valamirevaló pásztornak gazdagabban díszített cifraszűrt kellett viselni.

A mátrakeresztesi kézműves fakanálkészítés folyamata, az alkalmazott eszközök leírása

A Kövecses-patak völgyében továbbvezető műúton érhető el Mátrakeresztes, amely a fakanál gyártásáról híres. Bár közigazgatásilag Pásztó településrésze, életformáját, elhelyezkedését és egyéb jellegzetességeit tekintve egy kis faluról van szó. A faluban egyesül a Csörgő- és a Nagy-völgyi-patak. Az 1740-ben Morvaországból érkezett Dalmata Ferenc ciszterci szerzetes alapította a település ősét oly módon, hogy a Gedeon-, Nárád-, Hutahelyi-patakok összefolyásánál üveghutát létesített. A jobb megélhetés érdekében 1780-ban a népesség levándorolt a Csörgő-patak mentén a település mai helyére. Az akkor már Alsóhutának nevezett településrészen több mint kétszázan éltek. Mai nevét 1937-ben kapta.

A falu alapítása óta kézművességből, kiemelten erdei termékekből kereste kenyerét. A fakanál készítése azonban elsődleges volt, s az egész országot Mátrakeresztesről látták el ezzel a minden konyhában nélkülözhetetlen termékkel.

Napjainkban is élő kisiparnak számít, hiszen generációról generációra öröklődik a mesterség. Természetesen a most működő műhelyek már gépesítettek. A kézi fakanálkészítés teljes folyamatáról szóló tudás és eszköztár azonban jelenleg is megtalálható, s hagyományőrzőink arra törekednek, hogy a fiatal korosztály számára is tovább tudják adni e szép mesterséget. A legnagyobb mennyiségben főzőkanalakat gyártottak. Evő kanalakat is készítettek, de azokat puha fából (pl. hársfa) kellett faragni. Ehhö nem kellett hozzája bak, csak szekerce. Az evőkanalak fejét kis kapirccsal készítették.

A falu 85%-a ebből élt. Ezen kívül voltak még erdei munkások és 1945 után bányászok, akik a gyöngyösoroszi bányában dolgoztak. 1945 előtt a férfiak még messzi erdőre is jártak favágásra.

Leányvásárok a Délkelet-Dunántúlon

A rokonság és a vallási-táji hovatartozás térbeli hálózata

Az év ritmikusan ismétlődő ünnepnapjait a bensőséges családi és egyházi ünneplés jellemezte a régi paraszti életrendben.[1] Kivételt talán csak a farsang ígért, de ez is jobbára a helyi közösség, a falu ünnepe maradt. A búcsúk és vásárok jelentették azokat az ünnepi alkalmakat, amikor a parasztember, asszony, legény és leány átlépte a hely és a helyi illem kötöttségét és az egész évben csak távolról látott templomtornyok tövében is megfordult, világot látott, más falubeli, más vidéki emberekkel találkozott, hírt hallott és csodálatos dolgokat szemlélhetett. Ördöghintát, plánétás embert, kintornást, képmutogatót, törpét, majmot, medvét és más különös állatot. A vásárra vitt állat, termény és házi készítésű portéka eladása, illetve a szükséges holmik beszerzése önmaga is rendkívüli, évenként ismétlődő, izgalmas élményt kínált időseknek és fiataloknak egyaránt. De a búcsújárások, a „prosekciókba”, kereszt-aljákba összeállva fáradságos zarándokutakra sem csak a vezeklés, nemcsak az önsanyargató bűnbánat vezette a résztvevőket. Világi, ha nem is éppen bűnös kíváncsiság, élmény és ismeretségkeresésének is része volt abban, hogy erre szánja rá valaki magát. Mindezeken felül pedig a fiatalság számára alkalmat adott az ismerkedésre, érzelmeik egyszerű, kedveskedésekkel való kifejezésére is. Ezáltal a vásár és a búcsú nemcsak egy falu közösségének, hanem egy kisebb tájnak volt közös ünnepe. Olyan intézmény volt, mely bizonyította az egy műveltséget hordozó, az egy értékrendet valló falucsoport kapcsolatainak fenntartását, míveltségének állandó kiegyenlítődését, egy meghatározott körzet eleven vérkeringését, biológiai és szellemi értelemben egyaránt.

A következőkben a vásárokat és búcsúkat mint a fiatalság találkozóhelyeit és alkalmait mutatom be, főként Baranya és Tolna vidékén. Először azt vizsgálom meg, hogy miért volt szüksége a fiatalságnak találkozóhelyre és alkalomra. E kérdés megválaszolásánál vissza kell pillantanunk a messzi múltba.

Kereszt a sziklatetőn. A Hideglelős kereszt

A nap már lenyugodott, az ég arany színben pompázott. A pilsimaróti-esztergomi hegycsoport mint sötét tömeg tükröződött a Dunában, az egyik bazaltszikla tetején álló kőkereszt élesen emelkedett ki az alkonyi háttérből. A parton halászok dolgoztak kifeszített hálójuk mellett. Az egyik foltozta, javította, a másik a faabroncsot igazgatta szaporán, mert mire besötétül, kieveznek a Dunára halászni.

– Péter apó – szólt az egyik halász a mellette dolgozóhoz – mit gondolsz, indulhatunk már?

Péter felnézett. - Készen volnék, de várom a vacsorát. Üres gyomorral nem megyek. Hozd rendbe a csónakot, rövidesen indulnunk kell.

Ekkor nagyobb fiú közeledett feléjük, nagyapa és apja vacsoráját hozta.

– Miért jössz oly későn Laci? – kérdezte Péter, miközben hozzáfogott az evéshez.  Apád amott dolgozik, ő is várja a vacsorát.

– Anyám csak nem régen jött meg Esztergomból –szólt Laci. A halak mind elkeltek, s ha még lett volna, az is elfogyott volna.

Péter szívesen vette, majd intett vejének.

– András elkeltek a halak- szólt.

– Még egyszer annyi, mint a minap, s nyugodtan nézhetünk a tél elé.

Lágy szellő surrant át a parton, áthozta a szemben épült Helemba falu esti harangszavát, s Szob felől is belevegyült a harangszó. A halászok összekulcsolt kézzel elmondták az Úrangyalát és a csónakhoz siettek. Laci ezalatt összeszedte a bögréket.

A Hortobágy gyepgazdálkodása a huszadik század első felében

Ezen a területen már ősidők óta állattartással foglalkoztak a lakosok, bár 16. századnál korábbi adatok nem állnak rendelkezésünkre. Csak sejthetjük, hogy kiterjedt pásztorkodást folytattak az itt élők, mert számos tőzsér és kereskedő nevét ismerjük ebből az időszakból. 1574-ből és 1582-ből kerteket említenek, amelyek valószínűleg jószágteleltető aklok lehettek. A 17. században megcsappan az állatállomány az állandó háborúskodások miatt, ezért leginkább csordákkal és csürhékkel találkozhatunk az iratokban, amelyek a városokhoz közeli legelőn, a bellegelőn tenyésznek. Még a század végén is csak a települések alatt járnak a csordák és ménesek a források tanúsága szerint. Hogy ekkoriban a külső legelőket használták-e és hogyan, adatunk nincs. Nagyarányú állatállománnyal nem számolhatunk, hiszen annak írásos nyomai lennének az egykorú tanácsjegyzőkönyvekben. Azt valószínűsíthetjük, hogy kisebb állatcsoportot felügyelet mellett ridegen tartottak a rétek rejtekén. A 18. század elejére a viszonyok megszilárdultak, rendeződtek. A békés évek eljövetelével, a vagyon és életbiztonság megnyilvánulásával párhuzamosan emelkedett az állatlétszám. Ekkor már szükség van arra, hogy a városok szabályozzák a pásztorkodást. Elkülönítik a szántóföldeket, a kaszálókat és a legelőket. Ebben a században alakul ki a gazdálkodásnak az a módja, amely a 20. század közepéig érvényes. A városokat a bellegelők övezik, ezt a szántóföldek és a külső legelők követik. Igyekeznek elkülöníteni az egyes állatfajták legelőterületeit. Minden városrész a hozzá legközelebb eső legelőre, közösen fogadott pásztorral hajtatja ki állatát. A nyomásföldekre Debrecenben csak kezesjószágot hajthattak. A többit a külső legelőkön „nyaraltatták”. Az állatokat kora tavasszal, Gergely, de legkésőbb György napig kiverik és ott legelhetnek szorulásig, amelynek időpontja mindig az időjárástól függött. Ahol fordulós gazdálkodást folytattak, ott aratás után a kiégett legelőkről a tarlókra hajthattak a pásztorok. Mikor itt is elfogy a legelni való, akkor tovább terelik az állatokat a kaszálókra, rétekre. Télire a jószágállomány zöme a városba, vagy a kertekbe, tanyára kerül. Debrecen és az alföldi városok ilyen állattartó és földművelő gazdálkodásra rendezkedtek be.[1]

A 19. század első felében alapították meg a közös gulyákat, amelyek egy számadó keze alá tartoztak. Az így együtt legeltető gazdák gazdaságot alkottak, ennek élén a felügyelő vagy pusztagazda állt, akinél fogadták a pásztort és nála beszélték meg az ügyes-bajos dolgokat. A gazdaság építi a pásztorszállást, az enyhelyeket, rendben tartja a kutakat. A felügyelőgazda szedi össze a pásztorbért, ellenőrzi a pásztort.

Német telepesek a 18. században

Az őslakos magyar nép életmód-modelljétől élesen különbözik azoké a németeké, akik telepesként érkeztek az elpusztult, de mezőgazdasági szempontból igen értékes területekre: a dunántúli lankás löszhátakra és alacsony fennsíkokra, a Bácska üledékes, löszös és fekete, ármentes öntéstalajaira, valamint a Tiszántúl és a Bánát ugyancsak változatos löszhátas, öntés és mocsaras vidékeire. A Bánát belsejében lévő mocsarak egy lényeges vonásban különböznek a Duna és a Tisza mentiektől: ezeket nem öntötték el évenként megközelítőleg rendszeresen érkező árhullámok, így lecsapolásuk – holland mérnökök segítségével – pár évtizeden belül sikerrel járt.

Kedvezmények

Nem kétséges, hogy minden telepes szinte eleinte csalódik új hazájában és a csábító ígéretekben, melyekkel idecsalogatták. Nem várt nehézségekkel találkozik: járványok, a szomszédok ellenséges magatartása, szokatlan éghajlat stb. A Dunántúlon és a Duna–Tisza közén az első telepesek nem is maradnak meg sokáig egy helyen. Rendszerint továbbállnak az eleinte 3, majd csakhamar 5 évre szóló teljes adómentesség lejártával. Megszöknek, új helyen jelentkeznek és kérnek 5 év adómentességet. A telepesek ugyanis mindnyájan eleve rendelkeznek a szabad költözés jogával. Az „őslakos” magyar falvak lakói ezzel szemben örökös, röghöz kötött jobbágyok.

A császári pátensek eleinte előírták, hogy a telepeseknek legalább 200 forint készpénze legyen, de nem volt meg ez már a 18. század elején érkezők mindegyikénél sem. Jöttek 60–80–120 forinttal is. Sokan iparosokként próbáltak megélhetést találni, de ezekre alig volt szükség, helyesebben: senki sem tudta megfizetni termékeiket. Az első összeírásokban büszkén vallják magukat mestereknek, a második, harmadik összeírásban már jobbágyként szerepelnek, kénytelenek a földből megélni. A szerencsésebbek olyan földesúrra is találhattak, aki félig fölépített házakkal várta őket, csak a lakóház befejezésénél kellett segédkezniük. A ház elkészülte után kaptak egy tehenet, ágyat, szalmazsákot, pokrócot, zsákot, fejszét, kapát, villát, rokkát, a telkesek esetében 4 lovat vagy 22 forintot, lószerszámot, ekét, boronát és más, a gazdálkodáshoz szükséges felszerelést. A legszerencsésebbek azok voltak, akik csak a 18. század utolsó évtizedeiben érkeztek a Bánátba. Nekik 15 év adómentességet és teljesen felépített falvakat ígértek; ahol imaház, iskola, pap- és tanítólak is állt. Két-két falunak kijelölt sebész felcsere volt, és a faluközösségek még a tűzoltó felszerelést is megkapták.

Összehasonlíthatatlanul nehezebb körülmények közt vertek gyökeret a század első felében érkezettek, ezért ezek közt nagy volt nemcsak a halandóság, hanem az elvándorlás, kóborlás is. Tudunk olyan telepítésről, mely során Bécsből és a környező tartományokból összegyűjtötték a rendzavarókat, korhelyeket, verekedős elemeket, minden támogatás nélkül rákényszerítették őket az útra, és a Bánátban szélnek eresztették őket. Bécs ily módon szabadult meg a városban élő „erkölcstelen személyektől”, így a prostituáltaktól is. Ennek a gyakorlatnak II. József vetett véget.

Irodalomtörténeti adatok Szűcs Sándor munkáiban

Noha Szűcs Sándor életéről, tudományos és múzeumigazgatói tevékenységéről, már sokszor, sokan és sokat írtak egyetlen dolog elkerülte a figyelmüket, mégpedig irodalom szeretete. Szűcs Sándort méltatói és megemlékezői sokféleképpen határozzák meg. Van, aki csak szépírót lát benne, van, aki kiváló néprajzosnak tartja, de emellett a karcagi múzeum „második honalapítóját” is benne tisztelhetjük. A „háromföld” tudósa volt ő, aki a Sárrét, a Nagykunság és a Hortobágy népéletének felkutatására, megismertetésére vállalkozott – sikerrel. Minden mozzanatával, minden leírott sorával, azt, a Györffy István hirdette gondolatot vitte tovább, hogy a népélet régmúlt eseményeit, történéseit megismertesse az utódokkal, - hangsúlyozom, közérthető formában, úgy, hogy azt mindenki, ahogyan szokták mondani, még Mari néni is érthesse. Nem a tudományos életnek, a néprajzos kollegáknak írta műveit, hanem azoknak, akiktől vette. Ezért munkái nem szabványosak, a szakma tudományos igényeit nem kellőképpen kielégítő írások. Ahogyan Szabó László tanár úr megfogalmazta: „Mit lehet ehhez hozzátenni, hogy hitelesítsük Szűcs Sándor munkásságát akkor, amikor a számítógépek interneten közölt adatairól azt sem tudjuk mifélék, milyen környezetből jöttek kik és hogyan gyűjtötték, regisztrálták. Most számítógépen írom e sorokat, de tudom, hogy az adatokat, a hitelt az ember adja. Szűcs Sándortól hallottam, hogy a néprajzosnak még a bicikli is gyors; elmegy a kézzelfogható dolgok mellett, nem áll meg beszélgetni, rácsodálkozni a dolgokra, emberekre. Ő nem ilyen volt, s mert ismertem is úgy vélem minden dolga hiteles. Az pedig, ha valaki írni tud, mint szépíró is, egyáltalán nem baj. Azt tette, amit Györffy István: visszaadta népének mindazt, s közérthető nyelven, amit tőle kapott.”[1]

E rövid bevezetés után lássuk mit is felejtettek ki, illetve nem fordítottak rá kellő figyelmet Szűcs Sándor életművéből. Ahogyan megjelent gyászlapján Biharnagybajom község Tanácsa a Magyar Néprajzi Társaság nevében is jelentette nagy fia, Szűcs Sándor etnográfus, író halálát. Tehát író is volt. Ez természetszerűen magában hordozza az irodalomszeretetet, ahogyan az irodalomszeretet is magában hordozza az irodalomtörténet megismerésének, kutatásának igényét. Ebből szeretnék szemezgetni és megismertetni Szűcs Sándor munkásságának eme szegletét.

Az értelmiség felelőssége a társadalom lelkiállapotának és közérzetének alakulásában

Történetileg az iskolázatlan emberek között a tanult ember: a pap, a tanító, később a jegyző és a körorvos számított értelmiséginek. Különösen 1848 előtt ide tartozott a nemesek közül nem is egy, aki magas műveltségre tett szert, és felelősséget érzett jobbágyai, az egész nemzet sorsáért. Falun akarva-akaratlanul a pap, a tanító, a jegyző- szinte napjainkig- tényleges képviselője, szellemi vezére is volt a közösségnek. Tanácsukra odafigyeltek az emberek, véleményüket kikérték. Ők fogalmazták meg és írták le a falu sérelmeit és vágyait. Ugyanakkor harcoltak is a rájuk bízott közösség szellemi, erkölcsi és anyagi előmeneteléért. Kapcsot képeztek a falu és a világ között; ők voltak látó szemei a közösségnek, amivel az a világot szemlélte és értelmezte. Tanulmányaik révén az egész nemzet, az ország, az emberiség érdekeire figyelve látóhatáruk országnyira tágult, és azon túl Európára- melyet egy részük diákként be is járt. De fordítva is így volt. Az erőszakos földesúr, a hatalom, legyen az állami felsőbbség vagy idegen hatalom kiszolgálója, a falu vezetőit azonosította magával a faluval. Ha a falut akarta megbüntetni, vezetőiket fogta le, kínozta meg, végezte ki.

A Rákóczi-kortól 1956-ig számos szomorú példára hivatkozhatunk.

A gondolkodó, felelősséget érző értelmiségi ma szembesül az ország népének rossz lelkiállapotával. Nem szólam, képzelt politikai mumus ez a rossz lelkiállapot, hanem tény, melyet nemzetközi összehasonlításra alkalmas statisztikai adatok igazolnak. Azokra a közismert adatokra hivatkozom, amelyek szerint nemzetközi összehasonlításban az élen állunk az erőszakos halálozás, az öngyilkosság, a közúti balesetek, a rákos megbetegedések, a szív-érrendszeri megbetegedések, a lelki zavarok okozta munkaképtelenség és sok más, nap mint nap észlelhető, rossz emberi kapcsolatokról árulkodó baj területén. Mindenről alapos és felelősségteljes tudományos elemzés is áll rendelkezésünkre, amely mindennek legfőbb okára is utal.

„Itt a világ közepe

ki nem hiszi jöjjön be!”

Kocsmák Kenézlőn

Munkámban megkísérlem a település egy sajátos intézményének, a kocsmának a bemutatását, részben mint a cselekvés színterét, részben, mint szociális környezetét, amely a lakosság életével, mindennapjaival szoros összefüggésben van, tőle el nem választható. Az élettér komplexitásában speciális szerepet tölt be: a közösség és az egyén egyik kapcsolódási pontja, ugyanakkor az egyes ember számára szórakozási és alkoholfogyasztási lehetőséget is biztosít.

            A téma összetettsége folytán egzakt képet igen nehéz felvázolni, ami abból következik, hogy a személyek, mint indivídumok vannak jelen, laza, állandóan változó csoportot alkotnak. Egyszerre többfajta kölcsönös viszony alakul ki közöttük, amelyeket igen nehéz megragadni a tudomány eszköztárával, úgy, hogy az minden apró részletet megjelenítsen, bemutasson. Ugyanakkor azzal a ténnyel is számot kell vetnünk, hogy az idő múlásával a történések és az egyén által megélt dolgok más megvilágításba kerülnek, átértékelődnek. Ez fokozottan jelentkezik az emberi kapcsolatok viszonyában. Ezért csak rövid áttekintést igyekeztem adni, megragadva a fontosabb jelenségeket. Elemzésemben általános törvényszerűségeket nem, de konzekvenciákat igyekeztem feltárni. A kutatás szempontjait magam határoztam meg, mivel ilyen jellegű forrásmunka nem állt rendelkezésemre. A közelmúltban megjelent helységmonográfiák jórészt klasszikus témákkal foglalkoznak (táplálkozás, viselet, földművelés, szokások stb.).[1] Kocsmákra vonatkozó adatokat csak az ismerkedési szokásoknál, az etnikus, lokális, vagy társadalmi tagozódást bemutató fejezetekben találtam. Ezek egy része arra vonatkozik, hogyan avatták a suttyót legénnyé, majd a bálokat ábrázolja, amelyek fontos szerepet töltöttek be a párválasztásban. Másrészt az ivók falurészenként való elkülönülését mutatja be, ahova a másik fertályból nem volt tanácsos bemenni. Természetesen ezt az íratlan törvényt megszegni nagy virtusnak, különleges teljesítménynek számított a legények körében, mivel ez az akció általában véres verekedésbe torkollott. Alkalmasint ez az erőpróba tette meg a legrátermettebbeket a kis közösségek, bandák vezetőivé. Ritkán az elhatárolódás nemzetiségi szinten is megjelent. Mezőberényben mind a három etnikumnak meg volt a maga kocsmája elkülönülve településrészenként is, és egymáshoz sem jártak át a magyarok, szlovákok, németek.[2] Ezek a jelenségek nem specifikusak, általában jellemzőek Magyarország múltbeli társadalmára, és mára már nyomokban is ritkán mutathatók ki.

A Hortobágy környéki pásztorok gyógyító tudománya a 20.század végén

Előszó

Az itt közölt anyag a hortobágypusztai Meggyes csárdában megrendezett pásztortalálkozó alkalmával került begyűjtésre 2002. április 27-én Nagy László és Örsi Zsolt néprajzkutatók által.

A megszólaltatott adatközlők a Hortobágy környékén (Balmazújváros, Hortobágy, Nagyiván, Kunmadaras, Kunhegyes, Karcag) élnek, itt foglalkoztak vagy foglalkoznak ma is pásztorkodással, állattartással. Megtalálhatók köztük a ma élő legidősebb korosztály tagjai, akik saját elmondásuk szerint még gyermekkorukban látták a régi szilaj pásztorok utolsó hírmondóit, esetleg tőlük is vették át tudásuk egy részét „hallva-tanulva”. Amit a régi pásztoremberektől ellesni nem sikerült, arra „az idő meg a muszáj tanította meg őket.” Néhányan közülük tősgyökeres pásztordinasztiák tagjai, akad olyan, akinek a dédnagyapja is pásztor volt, és olyan is, akinek a fia viszi tovább a családi hagyományt. A ma élő idősebb és ifjabb generációk tagjait egyaránt sikerült megszólaltatnunk. A sertések gyógyításával kapcsolatos adatokat nem gyűjthettünk, mivel az összejövetelen kizárólag csikósok, gulyások és juhászok voltak jelen.

Ezúton is szeretnénk köszönetet mondani a találkozó szervezőinek, a Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság vezetőjének, Aradi Csaba igazgatónak és Kiss Róbertnek és Gencsi Zoltánnak a Hortobágyi Génmegőrző Kht. igazgatójának a lehetőségért, és külön az ott megjelent pásztoroknak a készséges hozzáállásukért.

I. Bevezetés

A pásztornak, a föld bármely kontinensén, az emberi történelem bármelyik korszakában látta is el feladatát, mindig ügyelnie kellett a rá bízott jószág egészségének megőrzésére, betegségeinek felismerésére és gyógyítására. A magyar néprajztudomány az eddigi kutatások során több lényeges megállapítást tett a magyar pásztorok állatgyógyító tevékenységével kapcsolatban. Röviden ki kell térnünk azokra a főbb pontokra, melyek az alább ismertetett gyűjtött anyag szempontjából lényegesek lehetnek. Az állati betegségeket orvosló pásztoraink tudásanyagát, motivációját, a kezelés során felhasznált anyagokat és technikákat több tényező is alakította és alakítja ma is. Nézzük meg ezek közül a legfontosabbakat.

Az úrbérrendezés hatása a természetre

Legelőerdők

Az 1767. évi úrbéri törvény és a pár évvel később országosan megindult vízrendezések, töltésépítések után meggyorsult a földesúri tulajdonba került majorsági földek növekedése.

A legelőerdők eltűnése

Nemcsak a hatalmas nagybirtokokon alakultak ki új, eddig nem ismert földhasználati formák, hanem az elkülönözések következtében fokozatosan igen régi növénytársulások, ember alkotta együttesek is eltűntek. Ezt leginkább a legelőerdők sorsa érzékelteti.
A falu határán belül a hagyományos faluközösség rendelkezett minden élőfával. Épületfát minden lakos a maga szükségletére, a közösség engedélyével vághatott az arra elkülönített erdőrészből, tüzelőre száraz, hullott fát is mindenki szükséglete szerint szedhetett, ha kevés volt belőle, az egyenlő jog alapján osztoztak. Kialakult a közösség állatainak eltartására legalkalmasabb erdőtípus, a legelőerdő vagy fás legelő is. Ezt, mint a később kialakult fátlan legelőket is, minden esztendőben a közösség kitisztította: kivágták a marháktól megkímélt tüskés bozótot, a kökényt, vadrózsát, galagonyát, más tüskés gazokat. Az élőföldön felnövő vad gyümölcsfákat az ahhoz értő emberek beoltogatták tavasszal. A 18. század végéig általában az oltó nem tartott igényt a beoltott fa termésére, de voltak olyan vidékek is, ahol tiszteletben tartották az erdei szállások körül oltott fák terméséhez a szállás gazdájának a jogát.

Magyarország földjének és népének jelene, múltja és jövője

Szálljunk képzeletben magasan e föld fölé, és próbáljuk ismereteink alapján magyarázni és értelmezni a látottakat… Különösen az idősebbek számára szokatlan és feltűnő a hatalmas kiterjedésű művelt táblák látványa, melyeket nem szakítanak, nem osztanak meg a dűlőutak és azokat szegélyező fák és bokrok sora. Tavasszal szinte a szemhatárig sárgállik a virágzó repce, vagy most, 2012 őszén, a szárazságban barnára aszalódott kukoricás tenger. Hol van a még egy-két évtizede látott, különböző termények színes mozaikja a határban? Eltűntek a dűlőutakkal együtt. A hatalmas táblákon az év folyamán csak óriás gépek forgolódtak néhány napig: többsoros ekéket vontató traktorok, arató-cséplő kombájnok, csillogó tárcsasorokat vontató erőgépek. Irányítóik is láthatatlanok, a vezetőfülke elrejti őket. Széles határban sem embert, sem házi állatot nem látni sehol. Egy-egy zöld rétekkel kísért patak mellett, ha még kiegyenesítve megmaradhatott, és még nem szántották fel füvét, ritkán tűnnek fel legelésző állatok. Magyarország állatállománya 1985 és 2003 között 66%-kal csökkent. A megmaradt marha- és sertésállomány néhány nagyüzem kezén van, hatalmas istállókkal és feldolgozó üzemekkel. Az ország tejbehozatalra szorul. Vannak 500–1000 lakosú falvak, melyekben egyetlen tehenet sem tartanak. Igen, az ország termőföldjének nagyobb részén nagyüzemek munkálkodnak. Zwi Lerman professzor, a Világbank vezető agrárközgazdászának 2000-ben végzett számítása szerint az összes magyarországi gazdálkodó 92%-ának kezén csak az összes föld alig 10%-a van, a gazdaságok 8%-a részesül a szántóterület 90%-ából. Igaz, hogy ezek a nagyüzemek ennek a földnek csak mintegy harmadát birtokolják, kétharmadát bérlik, de a föld adás-vételének teljes szabadságát korlátozó törvények 2014-ben elvesztik érvényességüket, ezután a bérlők előjogot szereznek a föld megvételére. Az Európai Unió közvetlen földalapú agrártámogatásából az összes gazdálkodó egység 6%-át kitevő, legnagyobb birtokosok 70%-ot kapnak, az összes többi, a gazdálkodók 92%-a pedig a támogatás 30%-án osztozik. A földnagybirtok ilyen nyomasztó túlsúlya ismeretlen a magyar történelemben, és a világban is csak az egykori gyarmatokon alakult ki az utóbbi években. Ennek az állapotnak részletes ismertetésével itt nem foglalkozom, csak utalok itt Tanka Endre professzor részletekbe menő tanulmányára (TANKA 2011).

A tájképre figyelő embernek az is feltűnik, hogy egy-egy zápor után mennyi mély árkot vág a lezúduló víz a vetésekben, szántásokban. Az aszfaltozott közutakat sok helyütt úgy eliszapolja, hogy kotrógépekkel kell tisztítanunk a közlekedés fenntartására, miközben az utakat kísérő árkok megteltek a lehordott földdel. Nagyobb patakok, folyók, a Duna és Tisza megbarnult vizéből csak sejtjük, hány ezer tonna termékeny humusz siet a Fekete-tengerbe. Tudjuk, hogy a nagyüzemek nem vagy alig javítják szerves trágyával a termőföldet, legfeljebb műtrágyával, és a nehéz gépek összetömörítik a talajt, sajátos, a föld vízháztartását is akadályozó réteget hozva létre. (Eketalpbetegség). Sok üzem használ gyilkos növényvédőszereket, nemcsak rovar- és gombakártevők ellen, hanem különféle gyomirtókat is, melyek felszívódva a terményekbe beláthatatlanul mérgezik a földet, nemcsak a védett táblában, hanem környezetében, a vízfolyásokkal egészen távoli tájakat, fákat, bokrokat, madarakat és az embert is. Az egykori fás vagy füves legelők nagy részét felszántották, ahol megmaradt még, elbozótosodott, elgazosodva erdő minősítést kapott, de csak évtizedek múlva válhat igazán azzá.

Miről beszélnek a Nagykovácsi puszta romjai?

1526. szeptember első napjaiban vagyunk. A pilisi monostorban mindenki talpon van, lót-fut, tesz-vesz.  Villámgyorsasággal érkezett a hír, hogy Mohácsnál csatát vesztettünk, s az ország színe-java a csatatéren lelte halálát, Tomori Pál érsek-vezér, számos főpap, sőt maga Lajos király is a halottak között van. A török pedig sietve Budának tart. Égő falvak, üszkös romok jelzik útját mindenfelé. Már az özvegyen maradt Mária királyné is elhagyja Budát s egész nap menekülők lepik el a pilisi csendes völgyet.

Itt nincs többé maradás. János apát vérző szívvel adja ki a parancsot a távozásra. Hol itt, hol ott tűnik fel szikár alakja, hogy a munkát ellenőrizze. A szekerek már készen állnak, hordják a templomi szereket, öltönyöket, könyveket, mert amit csak lehet, azt magukkal viszik. Élelemről is bőven kell gondoskodni, mert az út Ausztriába, a heiligenkreuzi monostorba vezet s hetekig eltart.

Mikor a munka kissé alábbhagy, az apát magához hívatja szerzetesfiait fontos megbeszélésre. Hol ezt, hol azt hányja-veti meg, majd a legkényesebb kérdésre tér át: ki hajlandó itt maradni, hogy majd hírt vigyen nekik a történetekről. Mert hátha nem jön ide a török, hátha megsegíti Károly német császár nővérét, a királynét, s ők ismét visszatérhetnek ide. Elszánt és ügyes emberre van szükség, aki élete kockáztatásával teljesíti kötelességét és éber figyelemmel kíséri a történendőket.

Az apát felszólítását pillanatnyi csend követi, azután György testvér lép elő. Alig harminc éves fiatalember, szeméből elszántság tükröződik.

A legeltetéses állattartás múltja

A legeltetés kérdéskörét kutatva óhatatlanul szembesülünk azokkal a változásokkal, melyek a honfoglalás óta, az elmúlt századok során a legeltetés feltételeit, körülményeit és módját meghatározták. Lényegesen megváltozott a Kárpát-medence vízrajza, vízháztartása, egyes területek mikroklímája, növénytakarója, az itt élő lakosság életlehetőségei, gazdálkodása, a föld használati és birtokjoga, települési rendje, valamint társadalmi szerkezete és gondolkodása, de a legeltetett állatok fajtái és arányai is. Természetesen a magyar legeltető állattartásban vannak táji, regionális eltérések, jellegzetességek is, melyek szintén változtak a történelem során, és történeti vizsgálódásainkat európai összefüggéseibe kell helyeznünk.

Mindenekelőtt beszélnünk kell a honfoglalók állattartásáról is, a legfontosabb tényekre rámutatva. A magyar nép nem nevezhető nomád állattartónak, mert nyájaikat nem kellett állandóan a kimerült legelőkről más, még kihasználatlan legelőkre hajtaniuk és közben az egész népet nyájaik követésére, vándorlásra szorítaniuk. A nomád szó Európa nyelveiben ezt a nyájaik követésére kényszerült, mezőgazdasági termelést nem folytató, a békés, földművelést folytató lakosság kirablására „szakosodott” életformát jelenti, ma is. Sajnos történelmi kézikönyveink meggondolatlanul, tudományos alap nélkül is, átvették ezt a szót eleink jellemzésére. „Hasonlóan a többi nomád néphez, a föld magántulajdonának a fogalmát sem ismerik. Sátorban laknak. Számukra semminek, ami a letelepült életmódhoz tartozik, nincs különösebb értéke. Az emberi élet értéke is csekély. Az ellenség teljes elpusztítása, gyermekek anyák megölése is természetes velejárója a harcnak… A honfoglaláskor a steppe nomád életformája találkozott az évszázadok óta megtelepedett, nyugat-európai szilárd faluközösségekben lakó népekkel. Az állandó közösségek együttélésének erkölcse a kereszténység, a tulajdon, a család és így a termelés biztonságát hirdette. Ez ütközött össze a vándorló, zsákmányoló, pogány nomádok értékrendjével.” (Magyarok krónikája. 1995. Bp. 8-9.p. kiemelés tőlem.) Ezt a rólunk kialakított és magunk is vállalta torzképet honfoglaló eleinkről számos tudományág sokszorosan megcáfolta, a nyelvészet, a régészet és a korabeli arab kútfők ismeretének tényeivel, ezért ezzel itt nem foglalkozunk. Az Alföld pusztáinak szilaj állattartásának, melyben sok „ősi, nomád” formát véltek kutatóink felfedezni, valójában nem sok köze van a steppék nomadizálásához, kései kialakulásának okaival még foglalkozunk, de semmi esetre sem egyenes folytatása a honfoglalók állattartásának.

A magyar nép magatartása éneklésben, táncban és a népszokásokban

Minden társadalom kialakítja és állandóan továbbformálja azokat az íratlan és kimondatlan szabályokat, melyeket magatartásában követ. Ez vonatkozik az ember hétköznapi és ünnepi viselkedésének egészére: hogyan megy az utcán, találkozik valakivel, eszik, dolgozik, pihen, öltözködik; miként énekel, táncol, sír vagy nevet, mint vesz részt ünnepi szertartásokon és mulatságban. Ezek a viselkedésformák nem függetlenek a személyiségtől, és nem függetlenek a mindenkori környezettől, a jelenlevőktől, akik előtt az egyén „viselkedik”, akikhez szól, és akik nemcsak ellenőrzik és értékelik mindezt, hanem egyszersmind át is veszik és eltanulják, vagy éppen ellenkezőleg, a maguk viselkedését tudatosan ellenkező irányba igazíthatják is a látottak hatására.

Mivel ez a magatartás külön sohasem volt a néprajzi vagy történeti kutatás tárgya, meglehetősen töretlen úton kell járnunk, és hogy előbbre is jussunk, néhány szűkebb területet kell kiválasztanunk a vizsgálatra. A néphagyomány mai megbecsülése, színpadra állítása igényli annak felkutatását és megfogalmazását, hogy hogyan énekelt, táncolt és vett részt ünnepi szokások szertartásaiban az az ember, aki még a hagyományos népi társadalom értékrendje és íratlan szabályai szerint élt.

A hagyományos népi műveltség felbomlásának és fokozatos eltűnésének időszakában élünk már évtizedek óta, némely vidékeken a felbomlás már több mint száz esztendővel ezelőtt megkezdődött. Áttekintve a magatartásra vonatkozó adatokat és meglehetősen gyér feljegyzéseket, és ezeket összevetve a magam megfigyeléseivel, amelyeket a magyar nyelvterületnek szinte egészét bejárva tettem, beleértve a legrégiesebb hagyományokat őrző csángó és erdélyi, mezőségi falvakat is, ismereteink alapján az éneklés, a tánc és a szertartásos ünnepi szokások alkalmával tanúsított magatartás, viselkedés két fő, egymástól határozottan elkülönülő stílusba sorolható. A két magatartásbeli stílust egyszerűen „régi” és „új stílusnak” nevezhetjük. Ez megfelel a népzenének, a népdaloknak Bartók Bélától és Kodály Zoltántól származó fő felosztásának. Ebben ők is régi és új stílusú népzenéről beszélnek, ennek nyomán végezték el Martin György és munkatársai a magyar néptáncanyag régi és új stílusú táncokba való sorolását. Kísérlet történt a magyar díszítőművészet anyagának szintén két fő stílusvilágra való felosztására is, és hozzátehetjük, hogy hasonlóan a népviseletek és az építkezések anyagát is fel lehetne osztani e két stílusra, rétegre. Hozzá kell tennünk ehhez a mindenképpen indokolt és helytálló felosztáshoz azt, hogy sem a régi stílus régiségét, kezdetét, eredetét nem tudjuk kitapintani, sem az új stílus végének, befejeződésének idejét nem tudjuk pontosan megállapítani. A két stílus fogalmának felállításában a régi és az új közötti különbségtételen van a hangsúly. A régit az új nagyjából a múlt század folyamán váltja fel, de nem egy csapásra, és a magyar nyelvterületen nem mindenhol azonos ütemben és időszakban. Abban is nagy eltérések mutatkoznak, hogy a műveltség melyik területén jelentkezik először a váltás. Lehetséges például, hogy a népviseletben, az építkezésben és a díszítőművészetben már az új stílus érvényesül, de a népzenében még a régi uralkodik.

A hagyományőrzők küldetése

Minden ember tudni akarja, mi miért, milyen okból és célból történik, jön létre, mi az értelme valaminek. A kérdés jogos, fontos: mi a hagyomány, miért kell azt őriznünk?

Hagyományon most nem a reánk maradt anyagi dolgokat értjük, hanem a műveltségbelit, a kulturális hagyományt. Így az első további kérdésünk az, hogy mi a kultúra, mit jelent a műveltség? A néprajztudomány ezt úgy határozza meg, hogy a kultúra az ember szükségleteinek kielégítésére létrehozott eszközök és módok összessége. De mit kell szükségleten értenünk? Egyszerűen mindazt, ami nélkül nem élhet az ember, a társadalom: anyagok, eszközök, cselekedetek, módszerek, kapcsolatok, körülmények. Nehéz lenne felsorolni ezeket; élelem, levegő, lakás, ruházat, kapcsolat, és ezeken belül például az élelemben kell legyen fehérje, zsír, szénhidrát, vitamin, nyomelemek, rostanyagok, s mindez kellő hőmérsékleten, tisztaságban, hozzáférhetőségben és mennyiségben. A történelem során lassanként ismerte fel ezeket a tudomány, de a népek, anélkül, hogy tudatában, ismeretében lettek volna az összes létfontosságú szükséglet kielégítésének módjával, öntudatlanul, a hagyományt követve, kielégítették azokat. Azok a népek, melyek nem tudták kielégíteni szükségleteiket, már nem léteznek, elpusztultak már. A tudomány ugyan felismert sok létfontosságú szükségletet, de ugyanakkor számos, fel nem ismert szükséglet kielégítetlen maradt, mert feleslegesnek ítéltek sok mindent, ami azelőtt kielégített volt. Ezek közé sorolhatók többek közt az emberi kapcsolatok is. Kapcsolat az ember és a másik ember, ember és az Isten, ember és a természet között.

A család hagyományai

Örömmel vállalkoztam a családról alkotott kép kiegészítésére, mégpedig azzal, hogy leírom, bemutatom népünk családdal kapcsolatos hagyományát, rendjét. A család a hagyományos, keresztény értékrend átadásának, megélésének, a kultúra nemzedékről nemzedékre való átadásának legfontosabb színtere. Nem az elemi, a „nukleáris" család egyedül, hanem a családra épülő kapcsolatrendszer egésze. Ez a kapcsolatrendszer vérségi és eleven, nem vérségi - mondhatnánk műrokonsági - kapcsolatokból állt, amelyek nélkül elképzelhetetlen és lehetetlen lett volna az elemi család léte, fennmaradása, működése a múltban, a hagyományos társadalomban. A kultúra és a keresztény értékrend átadásának ugyancsak fontos színtere volt a templom, az iskola és a nyilvános - jobban mondva talán a társadalmi - élet, ami nélkül az egészséges családalapítás, az egymásnak megfelelő személyek egymásra találása és egymás mellett megmaradása elképzelhetetlen. Ebben minden benne volt: a párválasztást előkészítő és megkönnyítő, az együttlétet biztosító szokások, az érzelmek kifejezésének eszköztára, mely lehetővé tette a legbelső, és soha nyíltan ki nem mondható érzelmek, indulatok kifejezését, amit bátran nevezhetünk mentálhigiéniai gyakorlatnak is. Ez a jelrendszer a kultúrának éppen olyan fontos része, mint az erkölcsi tanítás, elvek átadása példával és neveléssel.

A hagyományos család nemcsak szülőkből és gyermekekből állt. A családhoz tartoztak a nagyszülők, a házasulatlan testvérekkel. A nagycsalád, mely nem úgy volt általános, hogy egy adott időben mindenki nagycsaládi kötelékben élt, hanem úgy, hogy szinte minden egyén életének egy részében nagycsaládi kötelékbe is tartozott, majd azok feloszlásával újabb nagycsaládok magját jelentő kiscsaládokban élték életüket. Az igazi nagycsalád - tudományosan az „összetett család" - több, egy korosztályhoz tartozó házaspár együttélését, együttgazdálkodását jelentette, a házas fiútestvérek szüleinek vezetése alatt. Így jobban tudták biztosítani a gyermekek felnevelését, a rendelkezésre álló magán- és közösségi használatban lévő földterületek haszonvételét. Ezen felül különösen a gyermekek nevelését elősegítette egy nem vérségi alapon létrejött „intézmény", a keresztkomaság.

Máriaremete kegyhely eredete

Réges régen történt. Parasztszekér döcögött a sólymárhidegkúti országúton és ugyancsak felverte a port. A lovak lassan jártak, melegük volt, mert már jó ideje mentek. A kocsin ülő fiatal parasztlány, Talwieser Katalin most érkezett meg és nagybátyja most viszi haza Hidegkútra. A leány nagy utat tett meg. Svájcból jött, mert szülei meghaltak és legközelebbi rokonai itt laknak Hidegkúton és magukhoz fogadták. Mit kezdene Svájcban egymagában? Nem könnyen szakadt el szülőfalujától, Einsiedelntől (Remetelak), szülei sírjától, de végre is csak jobb szerető rokonoknál élni, mint idegenek közt. Kevés holmija ládába van zárva, amije még maradt, szétosztotta.

- Nézd Katalin –szólt József bácsi-, ezek már hidegkúti hegyek, nemsokára otthon leszünk. Katalin feltekintett és öröm tükröződött az arcán.

- Milyen kedves vidék –szólt-, éppen olyan hegyes és erdős, mint szülőfalum környéke. Gyorsabban fogok megszokni.

- Igazad van –szólt József gazda-, még jól emlékszem Einsiedelnre. A keleti Svájcban éppen olyan forma a vidék mint itt.

A kocsi most a mai Kálváriahegy alatt haladt. Egymásután tűnt fel előttük a Hármashatárhegy, a Vadaskert és a Hárshegy, majd a Szurdok sziklakapuja. Az úton mind több és több aratószekérrel találkoztak, gazdáik Józsefet szívesen köszöntötték. A faluban kíváncsiskodó gyerekek ugrálták körül a szekeret, egyik-másik hátul felkapaszkodott, itt-ott kutya ugatta meg a lovakat. Az út jobbra tartott. Éppen delet harangoztak, amikor csinos parasztház udvarára fordult be a szekér. A kacsák gágogva, a csirkék csipogva menekültek a lovak elöl. Sajó, a házőrző örömugatással fogadta hazatérő gazdáját. Mária néni és gyermekei kisiettek Katalin fogadására. A láda lekerült a kocsiról s mialatt Pista a lovakat gondozásba vette, Mária néni bevezette Katalint a szobába, s nemsokára jó ebéd került az asztalra. A messze országból ideszakadt rokon a kedves környezetben rövidesen megszokott és a bácsiban, néniben új szülőre talált.

Egy kicsiny falu a Börzsöny közepén:  SZÜLŐFALUM, PERŐCSÉNY- apró emlékeim a háborútól a hatvanas évekig.

4. Perőcsény földrajzi neveiről

A falu egyes területeinek elnevezése nagyon sajátságos volt, és bár minden falunak megvan a maga Alvége meg Felvége, de  Perőcsényben nem így nevezték, mert az Alvéget például úgy hívták, hogy Tésa…

Ami persze nem azonos a szomszéd faluval, csupán a faluba bevezető egyetlen utcának valamikor még az volt a neve, hogy Tésai út, amit a mi „kulturális forradalmunk” az ötvenes évek táján Kossuth utcára keresztelt  ugyan, de én még a mai napig is úgy mondom, hogy a drága, jó  nagymamám Tésában lakott  (nem Tésán, Tésában!!!).

Érdekes viszont, hogy kimondottan a Felvéget nem nagyon tudnám meghatározni, mert a Piactértől délkeleti irányban elágazó utcát és annak környezetét úgy hívták, hogy Puckó, a délnyugati irányút meg egy darabig a Szabódomb, ami aztán kettéágazott, mint Jágerszög és Hosszúsor („Husszúsor”). Ezeket kimondottan lehetett volna Felvégnek nevezni, mert erős emelkedők vezettek errefelé, de én ezt a kifejezést Perőcsényben sohasem hallottam.

Aztán  -hogy csak a nagyobb falurészeket említsem-  a falu közepét egyszerűen csak Falunak hívták, akkor még szép, szabályos és nagy terjedelmű főterével, amit Piactérnek neveztek, és ide vezetett, innen ágazott el a település minden valamire való útja. Ez volt a falu legértékesebb, leghasznosabb része a maga szárazpatakjával, amin a Kishíd vezetett át, hogy amikor nagyobb eső vagy hóolvadás volt, át lehessen menni a patakon. De volt itt egy, a háború előtt még strandként működő jó kis kibetonozott medence is, amit később már csak a háztartási ruhanemű mosására, libák, tehenek, lovak fürdetésére, no meg a szekerek tisztítására használtak (nem tévesztendő össze a templomdomb alatt lévő stranddal, mert ez még az elmúlt években is fürdőként működött, főleg a holland turisták és a beszármazók jóvoltából, természetesen ingyen!). De a Piactér szépsége, romantikája és alkalmassága már csak ábránd, mert sajnos mára a mindent elnyelő szocialista fejlődési mindezeket eltüntette oda nem illő silány épületeivel.