Hősök, betyárok, bűnözők… (avagy adalékok a betyárvilág 1849 utáni történetéhez a mai Jász-Nagykun-Szolnok megye területén)

2017. március 28. kedd, 06:53 Bagi Gábor
Nyomtatás
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Hősök, betyárok, bűnözők…

(avagy adalékok a betyárvilág 1849 utáni történetéhez a mai Jász-Nagykun-Szolnok megye területén)

Fazekas Dávid katonai rögtönítélő bírósági ítéletének német nyelvű szövegeA háborúk, a fegyverfogásra alkalmas lakosság minden korábbi mértéket meghaladó katonai igénybevétele nyomán a XVIII. század elejétől a Magyar Alföldön többször is jelentősen felduzzadt a szolgálatot megtagadók, a társadalomból kiszakadtak száma. Így volt ez a napóleoni háborúk kiszélesedését követően, illetve az 1848/49-es forradalom és szabadságharc után is. A XIX. század elején a nemritkán valójában húszesztendős katonai szolgálat, Világos után pedig a véres megtorlás, az erőszakos újoncozás és az adónövelés váltottak ki tömeges ellenállást. A felsőbb hatalommal való szembeszegülést megtestesítő betyárvilág ma már sokak szemében amolyan „hungarikumnak” minősül, kialakulásában és tartósabb fennmaradásában azonban számos speciális történeti ok is közrejátszott.

Magyarországon 1526 óta nem nemzeti királyok uralkodtak, így velük szemben a későbbiekben meglehetősen gyakran szerveződtek különböző társadalmi csoportokat egyesítő rendi, vallási vagy nemzeti mozgalmak. A Habsburg uralkodóktól elszenvedett sérelmek különösképpen Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc korában törtek nyíltan a felszínre. Mivel a különböző problémák változó erővel később is hatottak, a „kuruckodás” és a „kurucság” hagyományai lappangva vagy nyíltan egészen 1918-ig, a Monarchia bukásáig jelen voltak, és ráadásul nem csak a köznép, de sokszor a nemesség, sőt az arisztokrácia, illetve a politikai élet bizonyos köreiben is. Amíg azonban ez az utóbbiaknál egyes Habsburg ellenes idegen hatalmak (előbb Franciaország majd Poroszország) iránti szimpátiában nyilvánult meg, addig a kisemberek körében rendszerint a törvény kereteit áthágó, az idegen uralommal is szembenálló szegénylegény kultusza nőtt meg.

A „nemzeti banditizmus” kultusza nem egyedi és nem is kizárólagosan magyar sajátosság. Az újkorban általában azoknál az európai – főleg latin – népeknél jelentkezett, amelyek társadalmi és gazdasági viszonyait különösen nagy szélsőségek, ellentmondások jellemezték. Itáliában vagy Spanyolhonban főképp a csempészet, zsarolás és a fegyveres rablás vált különösen gyakorivá, és utóbb még Latin-Amerikába is sikerült ezt a mentalitást „átplántálni”. Itt pedig a XX. században is különösen sokan váltak népi hősökké. Közöttük említhető Brazíliából a gyanúsan pszichopata viselkedésű Virgulino Lampiao (1898–1938)[1] vagy éppen a mexikói forradalom legendás tábornoka, a nemzeti szabadságküzdelmek elismert vezetői közé emelkedett Pancho Villa (1878–1923) is. De többen e folyamat részének tekintik az olasz maffia XIX–XX. századi történetét vagy éppen napjainkban a latin-amerikai drogkartellek megerősödését, illetve az USA-ellenes, „antikolonialista” mozgalmakkal való gyakori és sajátságos összefonódását.

Magyarországon főképp az Alföld vált a betyárvilág központjává, de nem csupán csak a „kedvező” földrajzi tényezők miatt. A török utáni újjátelepülés nyomán a hazai feudális-rendi társadalmi szerkezet itt csak részlegesen tudott újraszerveződni, jelentős maradt a szabadalmas közösségek, városok, törvényhatóságok száma, és nagyobb számban maradtak meg szegény, kiváltságokban nem részesülő, de személyükben szabad elemek. A településszerkezet átalakulásával létrejött nagy határú és népességű mezővárosok gazdálkodásában a hatalmas, jórészt néptelen és osztatlan puszták főszerepet játszottak, ami sokáig aránylag jó megélhetést jelentett nekik. A tőkeképzés fő forrását ugyanis hosszú időn át a legeltető állattartás jelentette, amelynek keretei között a nyájak, ménesek állandó mozgatása az erre felfogadottak körében a szabadság egyfajta sajátos illúzióját erősítette.

A csikósok, gulyások és pásztorok „szabad világa” ugyanakkor soha nem volt túlságosan erkölcsös. A jószáglopás, orgazdaság, az állatok adózás alóli kivétele (más pusztákra való áthajtása az összeírók elől), az adóalapok eltagadása mindennapos volt, melyek aztán a „szakmai ismeret” egyfajta fokmérőjének és az egyéni virtus egyik legfőbb, elismert megnyilvánulási formájának számítottak. (Többek szerint ennek bizonyos nyomai máig megvannak a magyar emberek lelkületében.) A szabad pásztorok világa ugyanakkor idővel mind nagyobb és kibékíthetetlenebb ellentétbe került az idejének mind pontosabb beosztására, felhasználására kényszerülő, egyre belterjesebb szántóföldi művelést végző (vagy arra kényszerülő) parasztgazdákéval, illetve a gépesített nagyipar által egyre inkább a munkapadhoz kötött gyári munkáséval. Természetesen ez sem tekinthető egyedinek, mivel részint hasonló folyamat játszódott le az amerikai marhapásztorok között, ami aztán USA-ban az „utolsó cowboy” sokszorosan megfilmesített mítoszát teremtette meg.

Nálunk e „romantikus” kép kialakulását, megmaradását részben továbberősítette a kiegyezés, illetve annak vitatott és megoldatlanul maradt kérdései. Az immár alkotmányos – de nem 48-as! – magyar kormányzat a közbiztonságot veszélyeztető betyárok ellen keményen fellépett, és a kinevezett királyi biztos, gróf Ráday Gedeon az alföldi betyárvilágot felszámolva nem különösebben finomkodott: még a segítőkkel, orgazdákkal szemben is igen durva eszközöket alkalmazott. Miképp a kortársak is megjegyezték, a felszámolás módja legalább annyira civilizálatlan volt, mint maga a világ, amelynek a felszámolására törekedett. A betyárvilág eltűnése egyben egy sajátos pusztai életmód végét is jelentette, amelyet azonban a betyárokon túl a velük kapcsolatot tartó lakosok, és az üzleteikből hasznot húzó orgazdák is megéreztek.

A szabadság eszméjének állítólagos képviselőjeként az alföldi betyár és világa mindig is hálás témája volt az irodalomnak, majd a néprajzi és helytörténeti kutatásnak. A szegénylegényekben még ma is sokan és szívesen látnak a társadalmi igazságtalanság ellen lázadó forradalmárokat, a jogtalanság miatt fellépő, az átlagnál különb, bátrabb embereket. A szocialista korszak „pártossága” és „fejlődésközpontú” szemlélete, mely sokáig a feudalizmus és a kapitalizmus ellen minden fellépést automatikusan azonnal haladónak és igazságosnak tekintett, utóbb még erősítette is ezt a hitet.

Fazekas Dávid katonai rögtönítélő bírósági ítéletének magyar nyelvű szövegeA leginkább elterjedtté és elfogadottá ez a vélekedés az 1848/49-es szabadságharc bukása után, az önkényuralom idején vált. A korábban ismeretlen adóterhek bevezetése, a sokszor ésszerűtlen magyarellenes (pl. nyelvi) rendeletek az emberek érthető ellenállását váltották ki, amit jól ki lehetett használni. Ekkoriban minden betyár szökött honvédnek mondta magát, és egy Bach-huszár elleni fellépést már önmagában is lehetett magyarázni hazafias érzelmekkel, az elnyomatásba való bele nem törődéssel. Számos legenda született ekkoriban, amelyek közül némelyek utóbb nemcsak neves írók (Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Krúdy Gyula, Gárdonyi Géza, Ráth-Végh István), hanem komoly történészek nagy munkáiban is helyet kaptak.

Közelebbről megvizsgálva azonban az egyes eseteket, már nem mindig ennyire szép és egyértelmű a helyzet. Az életükkel mit kezdeni nem tudó, sokszor beteges, pszichopata, ön- és közveszélyes emberek ugyanúgy nagy számban fordultak elő a betyárok között, mint az erőszakos besorozás elől menekülő katonaszökevények. Áldozataik körét eleve kijelölte, hogy csak a nemesektől, a boltos kereskedőktől, a papoktól és a kocsmárosoktól volt esélyük komolyabb zsákmány szerzésére. Ám mivel ezek száma egyes vidékenként nem volt túlságosan nagy, idővel sok betyár már a szegényektől is rabolt ruhát, élelmet, fegyvert, marhát, juhot, lovat vagy más egyebet. Így amíg az önkényuralmi rendszer szorítása erősödött, a lakosság rendszerint segítette a betyárokat, ám amikor némileg könnyebbé vált a helyzet, már nemritkán nyíltan ellenük fordultak. A helyzetet az is bonyolította, hogy a betyárok között a leggyakoribbak a futóbetyárok voltak, aki főleg útonállással foglalkoztak, és mivel nem volt állandó területük, maguk is gyakorta vándoroltak.

Magam az alábbiakban a korabeli levéltári források és a sajtó tudósításaiból igyekeztem válogatni a témával kapcsolatban. Kétségtelen, hogy ezekből sem lehet minden esetben, az egyes személyekkel kapcsolatban pontos, tárgyilagos képet kialakítani, ám úgy vélem, hogy ezek nélkül viszont egészen biztosan nem. Egyedül a népi emlékezetben megmaradt, heroizált, legendaszerű történetek önmagukban nem alkalmasak a tárgyilagos történelmi képalkotásra. Számos téves megállapítást tartalmaznak, nemritkán pedig szándékosan is meghamisították a tényeket a szebb, meghatóbb történetek érdekében. A tárgyilagos történeti kép megalkotásához tehát az ilyen szemléletű megközelítésre is nagy szükség van.

Elöljáróban még egy tényezőre utalnunk kell. Az Alföldön főképp a Kiskunság és környéke számított a betyárok igazi hazájának, a hatalmas, jórészt még lakatlan, felosztatlan pusztákkal és nagyszámú rejtekhellyel. Megyénk területe – amelyen akkoriban Heves és Külső-Szolnok vármegye, illetve a Jászkun Kerület osztozott – viszont a legtöbb esetben a szemszögükből már másodlagosnak számított. Igaz a jászok által megváltott kiskun pusztákat a betyárok előszeretettel látogatták, de magában a Jászságban, a Nagykunságban és a köztes Tisza-mentén az Alföld többi részéhez képest mégis kevésbé fordultak elő. Számuk növekedésének nem kedvezett az itteni sűrűbb településhálózat, valamint a puszták kisebb területe sem.

1. Adalékok az 1850-es évek helyzetképéhez

Az említett általános tendenciák alól némiképp csak a Világost követő időszak tekinthető kivételnek, amikor a bujdosó, elítélt szabadsághőstől, katonaszökevénytől kezdve nagy számban bujkáltak, rejtőzködtek ezen a területen is, főleg az első években. Ennek a helyzetnek a veszélyességét fokozta, hogy az ország területén statáriális katonai bíráskodás volt érvényben, így a bűnözőket vagy a bűnözőnek nyilvánított személyeket gyorsított eljárással ítélhették el. 1850 nyarán az Alföldön főképp katonaszökevényeket köröztek. Ezek között említették Kollár Mihály 20 esztendős jászfényszarusi és Berdók Ferenc jászapáti születésű lakosokat, Rátkai György és Miskolci József jászkiséri gyalogosokat, Csirke Sándor jászladányi szekerészt. Mellettük még a 12. számú Nádor huszárezred több tagját is keresték, akik 1848 őszén Csehországból szöktek haza és még ekkor is bujkáltak. Így közülük Farkas Ágoston és Léki István jászberényi, Nemes Gábor, Kondás Péter és Jakab Soma jászkiséri, Szabó János jászapáti, Antal József, Kollonics Illés és Szórád István jászladányi, Lajkó Ferenc és Takács Miklós jászalsószentgyörgyi születésű katonákat sorolták fel a körözési jegyzékek. A mellettük szereplő Józsa György és Takács János kunszentmártoni állami fogoly kapcsán nincs megadva konkrét bűntett.[2]

1852. május 19-én a császári haderő az 1826–1831-es korosztályok tagjai közül az ekkoriban létrehozott, a Jászság és a Nagykunság kivételével a mai Jász-Nagykun-Szolnok megyét magában foglaló Szolnok vármegyében összesen 274 szökött újoncot körözött, mégpedig az alábbi megoszlásban.[3]

 

1826

1827

1828

1829

1830

1831

Együtt

Abádszalók

 

 

4

 

14

5

23

Alattyán

 

 

 

 

6

1

7

Besenyszög

 

 

 

3

2

5

10

Cibakháza

1

 

 

 

 

 

1

Csépa

1

1

 

 

 

 

2

Fegyvernek

 

 

1

2

 

1

4

Kenderes

 

 

6

13

14

8

41

Mezőtúr

2*+9

10

3

9

8

4

45

Nagyiván

 

 

 

 

3

3

6

Nagykörü

 

 

 

 

2

1

3

Szolnok

3

3

5

8

 

16

35

Tiszabő

 

 

 

 

 

2

2

Tiszabura

 

 

 

 

1

 

1

Tiszaföldvár

7

2

6

3

1

1

20

Tiszafüred

 

 

 

7

12

7

26

Tiszaörs

 

 

4

3

3

 

10

Tiszaörvény

 

 

1

 

 

 

1

Tiszapüspöki

 

 

 

 

1

1

2

Tiszaroff

1*

 

2

 

 

 

3

Tiszaszentimre

 

 

1

4

 

1

6

Tiszaszőllős

2

1

1

 

1

 

5

Tószeg

 

1

 

 

 

2

3

Törökszentmiklós

1

2

3

 

3

5

14

Várkony

 

 

 

 

 

1

1

Vezseny

 

1

1

 

 

1

3

 

27

21

38

52

71

65

274

A *-gal jelölt adat az 1825-ös születettekre utal

A volt honvédek, katonaszökevények közül természetesen nem mindenkiből lett betyár, sőt általában a betyárok zöme sem a szökött katonák közül került ki. A megtorlástól való félelem sokszor komoly gátló szerepet játszott abban, hogy bajaikat újakkal tetézzék, és olyan komolyabb törvénytelenséget kövessenek el, ami már szigorúbb megtorlást vonhatott maga után. Jól mutatja ezt a felfogást az a Jászságból, 1852/1853 fordulójáról ismert három rögtönítélő bírósági ítélet is,[4]amelyek alapján végül összesen három személyt ítéltek halálra és végeztek ki.

„Katonai rögtönbírósági ítélet.

Balatony András katonai rögtönítélő bírósági ítéletének német nyelvű szövegeKoros Mihály, jászberényi, jászsági szül[etésű]., 20 éves, kath[olikus]., nőtlen, magát kimutatni nem tudó csavargó, és Kováts István, jászberényi, jászsági szül[etésű]., 30 éves, kathol[ikus]., nős, 3 gyermek atyja, születéshelyéni paraszt, mindketten f[olyó]. hó 15-kén a cs[ászári]. kir[ályi]. csendőrség által a katonai rögtönbíróság elé állíttattak, és megállapított tényállás mellett hitelesen bevallák, és pedig: első, hogy rosszhírű czimborái társaságában a jászberényi pusztákon több hét óta rablási szándékkal tartózkodott, több ízbeni lólopást követett el, és mult hó 30-kán két felfegyverkezett lovas társával Danis András majorságán a lajosi pusztán, ennek fiától Danis Istvántól egy hátaslovat erőszakkal elvenni próbáltak, a másik vizsgálat alá vett Kovács István pedig Koros Mihályt, valamint ennek bűntársát, Sánta Mihályt ezen rablómegtámadás után, mind a mellett, hogy gonosztetteik teljes tudomásával bírt, és azokathelyeselve tanyájára önként befogadta, megvendégelte, a cs[ászári]. kir[ályi]. rendőrség elől, melly őket nyomozá, elrejtette és eltagadta: f[olyó]. hó 16-kán egyhangulag hozott rögtönbirósági ítélet által, és pedig: Koros Mihály rablás bűneért a magyarországi magas cs[ászári]. k[irályi]. katonai és polgári kormány f[olyó]. é[v]. november 27. kelt rendelete 3. §-ának értelmében kötél általi halálra, Kovács István pedig az előtte ismeretes rablónak szándékos befogadása és a nyomozó cs[ászári]. kir[ályi]. csendőrség előli elrejtéseért a fennidézett magas rendelet 5. §-a értelmében lőpor és golyó általi halálra itéltetett, melly ítélet legfelsőbb megerősítés után f[olyó]. hó 17. Jászberényben tényhely közelében kihirdettetett és végre is hajtatott.

Pest, december 19. 1852.

Cs[ászári]. k[irályi]. katonai rögtönbíróság”

Koros és Kovács esete jól mutatja, hogy az országosan nehéz helyzetből a betyárrá válás csak látszólag volt kivezető megoldás. Egyedül a harmadik személy volt katonaszökevény, de életkora alapján feltehető, hogy ő sem 48-as honvédként választotta a számkivetettek életét. Mindhárom esetben látható azonban, hogy tevékenységük területének az 1745-től megváltott kiskunsági jász puszták számítottak.

„Katonai rögtönbírósági ítélet.

Sánta Mihály, jászberényi jászsági szül[etésű]., 18 éves, kath[olikus]., nőtelen, a cs[ászári]. k[irályi]. szekerész testben közlegény, megállapított tényállás mellett törvényesen bevallván s meghitelt tanúk által reá bizonyulván, hogy f[olyó]. é[vi]. juniusban csapattestétől azon föltétellel, hogy oda vissza nem tér, megszökött, azóta rossz hírnevű csavargók társaságában, a Jászberény körül fekvő pusztákon tartózkodott, magát fegyverekkel és lóval ellátva, többnemű lótolvajlásokat követett el, f[olyó]. hó 30-án két büntársával együtt Danis András majorságában a lajosi pusztán ennek fia Danis Istvántól lövésre-kész töltött fegyverrel halállali fenyegetés mellett egy paripát elvett, s a majorságnak az ő elfogására összesietett lakosaira tüzelt legyen, a f[olyó]. hó 16-kán felette tartott teljes haditörvényszék által egyhangúlag a rablás bűnében törvénytelen fegyverbirtoklás és első szökés által súlyosbitva elmarasztaltatott, a 35. haditörvényczikk utasítása szerint kapcsolatban az 1802. oct[óber]. 16-i rablási patensel kötél általi halálra itéltetett, s ez ítélet annak a magas cs[ászári]. k[irályi]. III. hadsereg parancsnokság által történt megerősíttetése után f[olyó]. hó 17-kén Jászberényben legközelebb a tett helyéhez közzététetvén, azonnal végrehajtatott.

Pest, december 19. 1852.

Cs[ászári]. k[irályi]. haditörvényszék.

1852 nyarán rövid időre Rózsa Sándor is feltűnt a környéken, aki néhány emberével Újszászig hatolt fel. Itt kirabolták a helyi plébánost, akitől állítólag 4–6.000 forintot zsákmányoltak. Miután a szolgálókat bezárták a kamrába, a plébánost a kassza kinyitására kényszerítették, majd lóháton csendben elmenekültek. Állítólag olyan gyorsan és hatékonyan dolgoztak, hogy a pap lovásza, aki kirohant a csűrből, nem tudta időben értesíteni a falu lakóit.[5]

Némileg sajátos és további vizsgálatokat igénylő sajátosságnak tűnik, hogy e korszakban alapvetően a Jászságból származó betyárokról tudunk. Ez lehet véletlen is, ám mégis elgondolkodtató, hogy innen származtak a korszak talán leghíresebb megyei betyárjai, akik közül az alábbiakban többről is külön kell szólnunk.

2. Aki állítólag el akarta rabolni Ferenc Józsefet (Fazekas Dávid)

Fazekas Dávid, a XIX. század közepén élt híres jászjákóhalmi betyár tetteivel kapcsolatban a Jászság számos településén mindmáig gyűjthetők anekdoták, ugyanakkor életére vonatkozóan konkrét adatok nem túlságosan nagy számban ismertek. Nevéhez kapcsolják egyebek mellett, hogy 1852 nyarán a Cegléd–nagykőrösi úton harmadmagával kirabolt 40, nagykőrösi vásárra tartó kocsit. Az eset utóbb azért kaphatott komolyabb politikai színezetet, mivel I. Ferenc József császár is ekkor tette első körútját a négy évvel korábban levert Magyarországon, és Fazekas nevéhez utóbb az uralkodó elfogásának a szándékát is hozzákapcsolták. Ez a történet bekerült Szilágyi Sándor millenniumi magyar történetének utolsó kötetébe is, amelyet aztán utóbb a Rákosi-korszak sztálinista történetírása is gyakorta idézett, a korabeli népi ellenállás egyik példájaként:

„Fazekas Dávid kalandja megvilágítja az akkori állapotokat. Ferenc József 1852 nyarán tette első körútját Magyarországon és Budapestről Jászberényen és Cegléden át Szegedre utazott, és mert vasút akkor még nem volt ezen a vonalon, tehát kocsin. A rendőrök természetesen a császár útirányát kisérték figyelemmel s Fazekas Dávid betyár mégis megtette azt a tréfát, hogy ez út egy kiszögellésén, a czegléd-körösi úton, 40 vásáros kocsit harmadmagával kirabolt. Bach belügyminiszter ez úton sietett Szegedre s ha el nem késik 2 órával, ő is a rablók kezébe kerül. Sőt maga a fölség is veszélyben forgott, s állítólag tervben is volt az ifjú fejedelem kirablása, illetőleg kézrekerítése, midőn gyorsan elrobogó fogatától fegyveres kisérete elmaradt. Jellemző, hogy ily körülmények közt a fejedelem mellett ülő Grünne főhadsegéd is kétcsövű fegyvert tartott a kezében.”[6]

Mi tehát az igazság Fazekas Dávid élete és tettei kapcsán?

Szabó Feren katonai rögtönítélő bírósági ítéletének magyar nyelvű szövegeA Jászkun Kerület büntetőperes anyaga a szabadságharcig rendkívül épen megmaradt. Ez 1844-ben egy többszörös orgazdasági, valamint marha- és lólopási per egyik alpereseként említi az akkor 20 éves Fazekas Dávidot, aki a jászjákóhalmi gulya és ménes mellett volt számadó. Az ügyben több károsult is volt, így egy tiszakécskei birtokos, Darázs Pál jászjákóhalmi redemptus nagygazda, továbbá több jászmihálytelki (jásztelki) csikós és gazda is. Az eset érdekességét az adja, hogy az elsőrendű vádlott Fazekas Márton főszámadó, Fazekas Dávid édesapja volt.

Az 1789 novemberében született Fazekas Márton (apja Fazekas József, anyja Tankó Anna) kisbirtokos redemptus gazdaként nem volt teljesen nincstelen, de tehetősnek sem tekinthető. A vizsgálat idején házát, két lovát, némi szőlejét, valamint egy rendnyi (8 redempciós forint és 30 krajcár értékű) váltott birtokát vették számba. Ez nem tekinthető jelentős vagyonnak, az önálló gazdálkodást semmiképpen sem tette lehetővé. Emiatt már korán elszegődött a helyi gulya és ménes mellé, sőt feleségétől, Bóna Teréziától született Bálint és Dávid nevű fiait is számadóként említették a per során.

Jászjákóhalmán a legelő állatoknak az 1745-ben megszerzett jászszentlászlói pusztarészre történő évenkénti lehajtása adott számos lehetőséget a csalásra. Aligha véletlen, hogy a perben említett két Fazekasnak már korán meggyűlt a baja a törvénnyel. Ez az első alkalommal bundalopásért két hét áristomra ítélt öreg Fazekas Márton esetében talán nem meglepő, az egy kocsi (szekér?) ellopásáért 25 pálcát elszenvedő ifjú Fazekas Dávid esetében azonban már inkább. Mivel ő a peranyaghoz mellékelt anyakönyvi végzés szerint 1824. november 30-án született, már huszadik életéve betöltése előtt rovott múltú, és a Jászságban igencsak kétes hírű személynek számított.

1844-ben aztán a már említett orgazdasági, valamint állatlopási per egyik alpereseként említik Fazekas Dávidot. A vádirat szerint a négy vádlottra összesen 14 állat ellopását lehetett rábizonyítani, valamint további 16-ét valószínűsítették. Ám a két Fazekas helyzetét rokonságuk foka tovább nehezítette. A perben szereplő két további jákóhalmi csikósnál mint második és harmadik rendű vádlottaknál enyhítő körülménnyé vált a számadótól való személyes függés, így aztán Fazekas Dávidot végül apja fő segítőjeként, tehát másodrendű vádlottként ítélték el. A vád – kissé komolytalanul – eredetileg mindkettejükre halálbüntetést kért, a jászberényi kerületi törvényszék azonban már jóval „lágyszívűbbnek” bizonyult. Az öreg Fazekas Mihályt a vizsgálati fogságban töltött 10 hónapon túl még félévi vasban és közmunkával eltöltendő rabságra ítélte, míg fia 9 hónapot kapott. Emellett kötelezték őket az okozott károk megtérítésére, és a tetemes „keresési költségek” megfizetésére is. Hogy a családi birtok értékét jócskán meghaladó költségek mennyire rontották le a Fazekasok amúgy sem túl jó anyagi helyzetét, arra nincs utalás.[7]

Fazekas Dávid büntetése letöltése után is Jászjákóhalmán maradt. 1847. november 15-én vette feleségül Tóth Vendel és Bender Eszter 16 éves Eszter nevű lányát. A házasságból a jelek szerint elsőnek 1849. december 16-án egy Antal nevűkisfiú született. (Sajnos a levéltár anyakönyvei a későbbi évekre nézve igen hiányosak.) Pillanatnyilag ez az, ami Fazekas Dávid életének korai szakaszával kapcsolatban valószínűsíthető.

Hősünk életének további eseményeit jól rekonstruálhatjuk abból a hadbírósági ítéletből, amely Fazekas kivégzésével kapcsolatban a közelmúltban Kunszentmárton levéltári anyagában került elő.[8] Ez az alábbiakat tartalmazza:

Katonai rögtönbírósági itélet.

Fazékas Dávid, jákóhalmi jászsági szül[etésű], 28 éves, kath[olikus], nős, 2 gyermek atyja, volt csikós, tolvajlás miatt büntetést szenvedett, egy rablómerényletek által elhírült, önbejelentés folytán l[eg]f[elsőbb] kegyelem által egy 1850-ben Kápolna mellett elkövetett rablást illetőleg amnestiáltatott [azaz kegyelemben részesített] csavargó, a megállapitott tényállással megegyező vallomása szerint 1852 jul[ius] 24-én a jászberényi börtönből erőszakosan kitört, azóta a jászsági kerületben s a Tiszavidéken a népséget rettegésben tartva üzte merényleteit, védelmére három pisztoly és tetemes lőkészlet birtokába helyezte magát, s f[olyó] évi jan[uár] 24-én egy czinkosával Jákóhalmán egy istállóban elrejtőzve tartózkodott, hol a cs[ászári] kir[ályi] csendőrség által megrohantatott és megadásra felszólítatott, azomban két órai harcz alatt folytonos pisztolylövésekkel magát védte, végre a legmakacsabb ellenállás után a csendőrség által fegyverrel kezében megfogatott, s 1853 jan[uár] 27-én e katonai rögtönitélő bíróságnak átadatott.

Ennélfogva 1853 jan[uár]. 29-én egyhangulag hozott katonai rögtönbírósági ítélet által törvénytelen fegyver- és lőszer-birtoklás miatt a cs[ászári] k[irályi] katonai ker[ületi] parancsnokság által 1852. dec[ember] 4-én kibocsátott hirdetményhez képest, lőpor és golyó által halálra itéltetett s ez itélet legfelsőbb megerősítés után jan[uár] 29-én délelőtti 10 órakor végrehajtatott.

Gyöngyös, január 29-én 1853.

Cs[ászári] k[irályi] katonai rögtönbíróság.”

Szabó Ferenc német nyelvű katonai rögtönítélő bírásági ítéleteAz ítéletből látható, hogy Fazekast a császári törvényszék mint visszaesőt ítélte halálra, döntően a csendőri szervekkel szembeni fegyveres ellenállásért. Előzőleg viszont, a Kápolnán (Heves megye) elkövetett eset után maga jelentkezett a hatóságoknál, és ennek köszönhette, hogy csak börtönbüntetést kapott, és nem lövették azonnal agyon. Talán – családos emberként – valóban változtatni akart életmódján, és a feleségére, illetve gyermekeire gondolva hozta meg ezt a döntést. Még inkább elgondolkoztató viszont, hogy Fazekasnak a jászberényi börtönből való szökése 1852. július 24-én következett be, ami csaknem egy hónappal volt későbbi dátum a nagykőrösi esetnél! Így aztán abban a „legjobb szándéka ellenére” sem vehetett részt. A nagykőrösi rablást a bírósági ítélet egyáltalán nem is említette, holott igencsak nagy port vert fel annak idején. De mi is ezzel kapcsolatban az igazság?

A korabeli híradások szerint 1852. június 27-én (vasárnap) a nagykőrösi vásárra menő szekereket reggel 6-7 óra tájban négy lovas megállította. Ezek több mint száz embert kifosztottak, akiket aztán a közeli csárdában tartottak fogva még egy ideig. A betyárok viselkedése felemás volt –aki nem engedelmeskedett az első szóra, azt megütötték, egyébként foglyaikat a „saját pénzükön” itatták a kényszerű várakozás alatt. Az is tény, hogy a hírre még a délutáni vonattal Bach belügyminiszter is Nagykőrösre érkezett Jankovich Miklós jászkun főkapitány kíséretében, majd aztán Kecskemét érintésével Szolnokra utazott.

A népi történet kapcsán az első komoly problémát Ferenc József ekkori tartózkodása jelenti. Az uralkodó ugyanis a közölt terveknek megfelelően még 11-én (pénteken) érintette Ceglédet és Nagykőröst, az éjszakát pedig Kecskeméten töltötte. Innen a következő napon Kiskunfélegyháza és Csongrád útba ejtésével Mezőhegyesre indult. A tiszántúli körutat 21-én Debrecenben fejezte be, ahonnan Eger érintésével Pest-Budára tért vissza. A rablás időpontjához közeledve 26-án Székesfehérváron, a következő napon pedig Szekszárdon utazott keresztül. Nagykőröshöz viszonyítva tehát már jókora távolságra mozgott, ami a személye elleni támadás tervét igen csak valószerűtlenné teszi.

A legnagyobb és leginkább feloldhatatlan probléma viszont az, hogy ha a halálos ítélet adatai pontosak, és Fazekas Dávid csak július 24-én tört ki a jászberényi börtönből, akkor az egy hónappal korábban történt nagykőrösi esetnél maga semmiképpen sem lehetett jelen. Úgy tűnik tehát, hogy vagy az elkövetők akarták szándékosan másra terelni a gyanút, vagy a néphit kapcsolta utólag a „kivégzett népi hős” személyéhez az akkori eseményeket.

A történet szép és megható, de mi is történt ekkor valójában?

Erre vonatkozóan a korabeli kormánylap, a „Magyar Hírlap” 1852. június 30-tól kezdődően többször is beszámolt, mégpedig kezdetben ceglédi tudósítások nyomán. Az első levél még június 27-én kelt, a nagy hírt vert eset elkövetésének napján.

„Alig emlékezni időre, melyben e vidéken a személy és vagyonbátorságot nyilvános megtámadás fenyegette volna: de a mai napon N[agy].-Kőrös és Czegléd szomszéd városok lakóinak aggodalmukra, sokaknak tetemes kárukkal nagyszerű rablási merény követtetett el.

Reggel ugyanis hat óra tájban, a két város közti határvonalon, N[agy].-Körös városa területén létező fiatal nyárerdőcskén keresztül, a n.-körösi országos vásárra gyalog és kocsikon menő számos utazókat, lőfegyverekkel ellátott négy lovas rabló feltartóztatta, s oly rablási mesterséggel, hogy a jó széles országuton az erdő közé jutott fegyvertelen utazók, kik mintegy hatvan vagy hetven kocsival lehettek, – sem magukat nem védhették, sem egymásnak mentésére nem mehettek, de még vissza sem fordulhattak, – rendre mindnyájokat pénzeiktől megfosztotta.

Ki a rabló kivánatára pénzét önként odaadta, letartóztatva lőn ugyan mindaddig, míg a fosztásnak vége nem lett, de azután sértetlen elbocsáttatott, ellenben kik a rablóval szembe száltak, vagy pénzüket odaadni vonakodtak, sérelmes ütésekkel illettettek.

E fosztogatás az utazók szaporodása és hálóba kerülése miatt körülbelül egy óráig tartott, mi közben Kecskemétről az ott szállásoló cs[ászári]. k[irályi]. dzsidás ezredes úr Czegléd felé utazva, s eleinte nem tudva, hogy mi is történik, négy lovu kocsiján épen a rablók hatalmába esett kocsik mellett sebesen elvágtatott. A rablók ezredes úr után több lövést tettek, de az szerencsésen megmenekült, és Czeglédre eljutván, innen elegendő számú cs[ászári]. k[irályi]. katonaságot küldött ki a rablók ellen, de már azoknak akkor csak hült helyét találták.

Hogy a rablók kik lehettek, az e felőli nyomozásoknak eddig legkisebb eredménye sincsen. Az elrablott pénzöszveg, mely idáig a kifosztott utazók által Czegléd városa házánál tett bejelentésből tudva van, 4.500 váltó forintra megyen, de ennél sokkal több raboltatott el, mert a vidéki utazók közöl itt kevesen jelentették magukat.”

A levél mellett egy következő napon kelt, ugyancsak ceglédi tudósítás is helyet kapott, amely némiképp pontosította a történteket.

„A nagykőrösi vásárra utazók egy az országutat körbefogó erdőcskében négy erős fegyverzetű, szekérkenőccsel bemázolt képű betyár által egyenkint és tömegestül elfogattak, s mellnek szegezett pisztolylyal „pénzt ide” parancsszó mellett erszényeik átadására kényszeríttetvén, nehogy hírmondókká váljanak, a szomszéd csárda udvarába zárattak, hol fölöttük egyik folyvást őrködött, s ily módon alig fél óra alatt több mint 100 egyén fosztatott meg vagyonától. – Szemtanúk szerint a rablók működésük közben többször ittak a csárda elé állított kancsókból, s az ivást a tömegbelieknek is megengedték, ha közőlük valaki szomjazott, vagy jólesett, sőt a csárdásnak megparancsolták, hogy az ő vendégeiket legjobb borával lássa el, s ők becsületesen megfizetendik. Az ütlegekben pedig mindenki részesült, ha a parancsot teljesítendni kissé vonakodott, egy czeglédinek azért verte be a fejét, mert előtte származását el merte hazudni s magát abonyinak vallotta, ellenben egy zsidó különösen elnyerte kegyét s jóindulatú mosolyát, mert első tekintetre elkezdé ujjait nyálazni, s megelőzően átnyújtá neki gyűrűjét. …A rablók mindnyájan tiszta fehér ing, gatyában voltak öltözve, lábaikon fényes kordovány csizma, fejükön pörge kalap, s minnyájan igen jó paripán … Kevéssel az említett rablás után a déli vonaton dr. Bach belügyminister úr hozzánk érkezett s polgármesterünk által fogadtatva, a közbátorságot illető előterjesztéseket kihallgatni méltóztatott. Ő ex[ellen]c[iá]ja még este visszajött Kecskemétről és az éjjeli vonattal Szolnokra utazott.”

Bach Sándor déli utazását egyébként egy nagykőrösi levelező is megerősítette, akit szintén kiraboltak a betyárok. A belügyminiszter délután 2-kor érkezett vonaton Nagykőrösre, ahol megtekintette a városi hivatalokat, a levéltárat, az egyházat és a gimnáziumot, ám a kíséretében csak Jankovich jászkun főkapitányt említették.[9]

Mindazonáltal az elmondottak alapján kimondható, hogy 1852. június végén Ferenc József császárt és Bach Sándor belügyminisztert Nagykőrös és Cegléd határában senki nem akarta elfogni, a legkevésbé pedig a szökése tervét ekkoriban még a jászberényi kerületi börtön hűvösében szövögető Fazekas Dávid. A történet ilyetén alakításáért azonban feltehetően nem (csak) a néphagyomány a „felelős”. 1870 nyarán jelent meg a „Fővárosi lapokban” Hőke Lajos (1813–1891) „A betyár” című cikke,[10] amely a nagykőrösi eset mellett a pár héttel korábban Kiskunlacházánál történt nagyobb rablást is Fazekashoz kapcsolta. Az eredetileg hivatalnokként dolgozó Hőke 1848/49 emlékének lelkes ápolójaként ismert, azonban nagyon sok ellenőrizetlen adatot is átvett, sőt akaratlanul maga is hozzá járult újabbak születéséhez. Aligha véletlen, hogy ezt az írását is egy közönséges hírlapban közölte le.

Újabban azonban Fazekas emberrabló terve kapcsán felmerült még egy lehetőség. 1857. májusában Rózsa Sándort a császári csendőrség elfogta, ám hirtelenjében kiderült, hogy egy nagyszabású per és egy halálos ítélet az enyhülőben lévő önkényuralmi rendszernek nem igen használna. Rózsát ugyanis perbe lehetett fogni egyszerű köztörvényes bűnözőként, de 1848/49-es szabadságharcos tevékenysége miatt akár nyílt „felségárulóként” is. A kormányszervek – így Albrecht főherceg tábornagy, Magyarország katonai főparancsnoka – utasítására végül is a „szabadsághős” Rózsa bűnlajstromából törölték a forradalom és a szabadságharc során elkövetett „bűntetteket”, és csak a közbűntényes esetek maradtak meg a vádiratban.

Feltehetően nem véletlenül, mert közben a tanulatlan, de jóeszű Rózsa is ráérzett a helyzet igen nagy fonákságára. Amikor ugyanis a kihallgatások során a vizsgálóbiztosok rákérdeztek arra, hogy maga szerepet akart-e játszani Ferenc József esetleges 1852-es elfogásában, a következőket válaszolta: „Néhány évvel a forradalom bukása után és jó fél évvel a császár első magyarországi látogatása idején Fazekas Dávid azt mondta nekem a Majsa melletti pusztán, hogy egy Kecskemét közelében lévő pusztán egy ember meghív engem egy dobosi tanyára, hogy új forradalmat készítsünk elő.” A terv szerint lesből akartak az uralkodóra lecsapni Csongrád vármegyében. A támadás kivitelezésére gerillacsapat szerveződött volna, de Rózsának – saját elmondása szerint – nem tetszett az ötlet és a megbeszélésre sem ment el. A nyomozók ugyan átkutatták a lehetséges helyszíneket, de a támadási tervre vonatkozóan semmiféle bizonyítékot sem találtak.[11]

A magam részéről lehetségesnek tartom, hogy Rózsa soha nem is találkozott Fazekassal. Valószínűnek tűnik, hogy az utóbbi a császári látogatás előtt már jó fél évvel a jászberényi börtönben ült, és nem éppen nemzetmentő tervekről ábrándozott. Ugyanakkor azonban mégis van itt némi bökkenő. Rózsa Sándor 1872-es, harmadik tárgyalásakor a vád igyekezett összegyűjteni a „betyárkirály” több évtizedes tevékenységének teljes bűnlajstromát és egyúttal az esetleges tettestársak neveit is. Ez a megjelentetett lista két alkalommal is említi egy bizonyos Fazekas Dávid nevét. Elsőnek 1851-ben vagy 1852-ben a Pest megyei Üllőről két ló ellopása kapcsán, másodszor pedig 1852 őszén, az újszászi plébánia kirablásakor. Elvileg tehát elképzelhető, hogy mindkét eset kapcsolható a Fazekas szökése utáni fél év eseményeihez, bár az üllői eset esetleg az önkéntes jelentkezése előtti időszakhoz is.[12] Ugyanakkor egy másik Fazekas Dávid (vagy Dániel) megléte sem zárható ki.

Könnyen lehetséges, hogy ha Rózsa és Fazekas időnként mégis együttműködött, akkor – netán borgőzös állapotban – tényleg felemlíthették a császár elrablásának a lehetőségét. Hogy az ötlet – már ha egyáltalán volt ilyen – melyikük agyából pattant ki, az igen-igen bizonytalan, hisz 1857-ben Rózsa Sándor állításai kapcsán a boldogult Fazekas Dávid már nem tiltakozhatott...

Fazekas kapcsán alighanem a csendőrökkel vívott tűzharc ténye tette igazán valószerűvé és hihetővé a császárellenes elképzelések valódiságát, hiszen az 50-es évek első felének önkényuralom ellenes mozgalmai csak ritkán jutottak el a nyílt fegyveres ellenállásig. Kétségkívül Fazekas esetében ez volt a helyzet. Fodor Dénes leírása szerint ennek az eseménynek talán tárgyi emlékei is megmaradtak:

Balatony András katonai rögtönítélő bírósági ítéletének magyar nyelvű szövege„A Kossuth utca 10 sz. alatt volt a [Fazekas] háza, amit Szőllősi Mihály kőműves mester bontott le, illetve épített újjá. Bontás közben előkerült az elöltöltõs pisztolya is a falból, amelyet a honismereti múzeum őriz. A betyárt a berényi cseh zsandárok fogták el László Antal segítségével, aki 1853-ben a császártól kitüntetést is kapott.”[13]

Fazekas kapcsán kell megemlékeznünk a bűnrészesként elfogott Balatony Andrásról, aki utóbb szintén golyó általi halálbüntetésben részesült. Az ő ítélete az alábbiakat tartalmazta:[14]

„Katonai Rögönbírósági Ítélet.

Balatony András, jászkiséri, jászsági m[agyar]. o[rszági]., 35 éves, reform[átus]. nős, de gyermektelen, Jászkisér községénél csikós, már egyszer juhlopásbani részvétel miatt büntettetett, és megállapított tényállás mellett megvallotta, hogy m[últ]. Évi september elején az előtte már 3 év óta rablóul ismeretes Fazekas Dávidnak, a’ jászberényi tömlöczből elszökése után, czimborái egyikével, két nap és két éjjel szállást adott, továbbá mult év december elején annak hátaslovát nyereg szerszámával együtt, melyen Fazekas a’ mult évi november 27-kén Szolnok és Kőrös közt elkövetett utonálló-rablásnál lovagolt, őrizet és gondviselés alá vette, aztán Fazekasnál hált, és daczára a mult évi karácsonkor tudomására jutott szigorított tilalomnak a’ rablóknak nyújtott támogatást illetőleg, 1853 ujév napja utáni nap az éjféli órákban vele Jász-Dosában titkos összejövetelt tartott, ’s végre f[olyó]. é[v]. január 11-én a cs[ászári] k[irályi] csendőrség által nem ezen Fazekas további használatára készen álló lónak és nyeregszerszámának, hanem egy másik pej, állítólag saját lovának, nyeregszerszámmal együtt, birtokában találtatott; ennélfogva nevezett egyén az 1852 julius 8. Pesten kelt hirdetmény 2.§-a és az 1852 december 4. kelt hirdetmény 5. czikkének, továbbá az 1852 december 1-én 531. sz[ám]. alatt kelt magas kormányrendelet 5. cz[ikkely]. értelmében az elhirhedt rabló Fazekas Dávidnak rejtekhely-adásért, a’két ló és nyeregszerszámok elkobzásán kívül 1853. febr[uár] 23-án dél út[án]. 5 órakor lőpor és golyó általi halállal büntettetett.

Szolnok, febr[uár] 23. 1853.

A cs[ászári]. k[irályi] mozgó katonai rögtönbíróság által."

3. Adalékok az 1860-as évek helyi betyárvilágának történetéhez

Az alföldi betyárvilág leginkább a „szabadosan élő” csikósok, pásztorok köréből nyerte az utánpótlást, akiknek életlehetőségei látványosabban az 1850-es évek nagy alföldi tagosításai és legelőfelosztásai nyomán kezdtek látványosan szűkülni. Az évtized végén éppenséggel a közbiztonság javulásáról ír több szakmunka, részint a közkegyelmek, illetve az alkotmányos élet részleges visszaállítása nyomán. Mások ugyan ezt a javulást tagadják, ámde mint minden, ez a helyzet is viszonylagos volt. Néhány eset ekkoriban is előfordult.

Udvardi Vigh Mihály ismert békési betyár volt, akinek 1856. december 5-én Szolnok mellől is sikerült megszöknie. Miskát egy Burján János nevű, rablással gyanúsított társával kísérték Szolnokra. A szolnoki születésű, 22 esztendős, büntetett előéletű Burján korábban Bagos Fülöp néven volt leültetve, de 1856. augusztus 4-én megszökött az őrizetből. A két betyárt ekkor kocsin szállították, amin még egy „elutasítandó nőszemély" is tartózkodott. Útközben sikerült lefegyverezniük a kísérő csendőrt, akit a 14 éves kocsissal együtt leszállítottak a járműről. Víghék eztán a három ló vontatta kocsin elhajtottak Zagyvarékas felé. A kocsi, a lovak és a szerszámok 212 pengőforintot értek. A híradások felsorolták Miska lefoglalt holmiját is: egy dupla rövid sárgaréz pisztolyt, egy gyümölcsoltó-forma kézi finom acélfűrészt, egy pár gyapjú téli kékkesztyűt, egy bicskát, acélt, tűzkövet, taplót és két töltényt vágott ónnal.[15]

Rózsa Sándor, az „Alföld királya” viszont ekkor már csak elvétve tolta föl tevékenysége területét megyénkig. Emberei közül Ballangó Pataki Mihály (1813–1858), ismertebb nevén „Kiss Bácsi” volt az, akit 1857 őszén a Tiszántúlon is említettek. Őt hamarosan elfogták, majd gyorsan ki is végezték. Ítéletében a megyei bűntettét így foglalták össze:

„… az 1857. évi September 3-án Szolnokról a’ Gyulai vásárra menő kocsikat a Mesterszállási pusztán három fegyveres rabló társaival együtt feltartván, ez alkalommal 12 károsult felektől 3006 p[engő]f[orin]tokat készpénzben, azon kívül pedig ékszereket, és ruhaneműeket, mellyeknek értéke már most ki nem nyomozható, az illetőknek bántalmazása, és életveszélyes fenyegetődzések között elrablott.”[16]

A betyárok tettei és a köztörvényes bűnesetek ekkoriban már gyakran elkülöníthetetlenek voltak. 1859 nyarán Szolnok egykori határában következett be az a brutális tömeges gyilkosság, amely megyénk történetében, de talán országos viszonylatban is páratlannak mondható, és leginkább csak a 2002-es, nyolc áldozatot követelő móri mészárlással vethető össze. Erről a kor híres lapja, a „Vasárnapi Újság” is beszámolt.

„(Borzasztó gyilkosság.)

Szolnok, június 5-én. Folyó hó 1-én estéjén, Szolnokhoz nem épen távoleső varsányi csárdában, iszonyú gyilkossági merénylet merült fel. – Lovas Lajos, gépész, otthonról (Békés) utazott Szolnokba, és a fennevezett csárdába, meghálás végett-e, vagy csupán estebédezés kedvéért beszállott harmadmagával, t[udni].i[llik]. a kocsisával és ennek 12 éves fiával. A rablók, kik távol, észrevétlenül kisérték a gépészt, kinél sok pénz gyanítottak, a csárdába betörtek, megtámadták, kezeit hátrakötötték, és sok verés után, hogy pénzét el nem csikarhatták, mert nála jelentékeny mennyiségben nem is volt, könyörtelenül megölték. Megölték vele a két utazót is. De megölték még az ott lakó csárdást is, fiatal nejével és két szép leányával. Tehát egy éjjel hét élőnek vették el az életét. – A meghaltak sokat küzdhettek, mert kezeik mind össze voltak vagdalva, hihetően a gyilkosok késeinek erőszakos módoni kiragadási kisérlete következtében. A szobában, ahol az égbekiáltó bűntény véghezment, a legyilkoltak, a földhöz arczraborulva feküdtek, és halva találtattak. Több verés és szúrás helyei között közt különösen feltűnt azon nagy és mély vágás, melly mind a hétnek a nyaka előrészén látszott. A gépésznek mint mondják, összeszorított markában, még egy csomó hajfürtöt is lehetett látni. Továbbá egy erős nádpálcza, hihetőleg a gépészé, mit a maga védelmére igénybe vehetett, három helyen van összetörve. A gépész békési lakos, nős, gyermekes. A kocsis kun-szentmártoni lakos, szintén nős, gyermekes. A csárdás szolnoki születésű, nős, és 8 vagy 10 gyermek atyja. Fiatal nejével, ki már neki harmadik vala, csak egy hónapig élt, az egyik leánya (ki szintén áldozatul esett) 17, a másik 13 éves; két legkisebbik gyermekét, kik még beszélni nem tudnak, életben meghagyták. A nagyobb, mintegy 2 ½ éves, mint mondják a halottnézők, költögette volna akkor is édes apját. A kisebbik, körülbelül féléves, a bölcsőben aludt. Többi gyermekei a városon vannak és voltak is. Temetésük a halálozás után nem egyszerre, hanem harmad- és negyednapra történt meg Szolnokon. A szolnoki nép egészen meg volt zavarodva és rémülve, részint az utczán jártak alá s fel, részint a templom, vagy más olly helyen állva, vagy ülve várták, lesték a legyilkoltak holttesteit. A halotti szertartáson egy sem volt, ki ne könnyezett volna.

Szolgabíránk többed magával a gyilkosokat nyomozni el is indult. Mondá, miszerint addig vissza nem tér, míg a bűntény elkövetőit föl nem fedezi. S ez sikerült is, mert már e hó 5-én, délután 4 óra felé, 4-et kocsi oldalához vasalva hozatott, kik közül háromról bizonyos a bűnösség, még kettő szabadon van. Tehát összesen a gyilkosok 5-en voltak. Derék szolgabíránkat a nép erélyes tetteért (mert ő szintén a rablók kisérői közt jött) meg is éljenezte. – H.J.

(Egy Csongrádból vett levélből értesülünk, hogy a tettesek már jobbára kézrekerültek. Csongrádból hármat vittek el, Csépáról is. Minden gyanuok odamutat, hogy az elfogottak követték el az égbekiáltó vérengzést. Csongrádon még ugyanazon a napon, melynek reggelén a gyilkosság elkövettetett, minden gyanús ember elfogatott. A három leggyanúsabb kenyérkereset nélküli, már többször fogva volt régi gonosztevő.”[17]

A magyar folklór ugyan a későbbiekben sok történetet költött az akkori eseményekhez, a tárgyilagos képalkotás azonban itt sem igazán egyszerű. Szolnok város anyakönyvei szerint ugyanis ekkor hivatalosan valóban hét elhaltat anyakönyveztek, ámde a részletek már nem ennyire vágnak össze. Az adott forrás szerint ugyanis ekkor az alábbi személyek vesztették életüket a Hajlati csárdában: Pápai Mihály 45 éves szolnoki kocsmáros, Pápai Mihályné Darvasy Karolina 20 éves szolnoki lakos, Landzsár Karolina 25 éves szolnoki szolgáló, Pápai Franciska 13 éves szolnoki lakos (Pápai Mihály előző házasságából született lánya), Kerekes János 47 éves kunszentmártoni lakos, Kis Lajos István 12 éves, valamint a 37 éves békési kereskedő, Lovas Lajos.[18] Mindez arra mutat, hogy a néphagyomány e tekintetben is pontatlan és még további adatfeltárásokra van szükség.[19]

Az 1860-as évek elejének leghíresebb betyárja kétségkívül a Bogár (Szabó) családból kikerülő Imre (1842–1862) volt, aki bandájával főleg Pest vármegye, valamint a Kiskunság vidékét szerencséltette. A bandatagok közül az apja, testvére és unokatestvére sem halt természetes halállal, míg őt magát 1862. július 19-én Pest városában végezték ki, alig egyéves aktív bűnözői tevékenység után. Bogárékról utóbb az alföldi nép, holmi népi hőst vélve bennük fölfedezni, pozitívan emlékezett meg, és számos történet, népdal, monda hősei lettek.

Bogárék olykor megyénk területén is megfordultak, de valószínű, hogy sok esetben mások tetteit is az ő számlájukra írták. Így 1862. augusztus 31-én három ismeretlen jelent meg egy tetétleni tanyán, majd Tószegnek vették az irányt. Megálltak azonban a cibaki úton lévő Kettős csárdánál, ahol a kocsmáros ijedtében elbújt előlük. Ez annyira felháborította a három betyárt, hogy az ajtót a rémült kocsmárosra törték, majd négy szegletén a csárdát is felgyújtották, ami aztán porig égett.[20] Utóbb Bogárékat vélték az elkövetőkben felfedezni.

Bogár Imrét és testvéreit rövid pályafutása is legendássá tette az emberek szemében, így halála után többen is az ő nevét felhasználva próbáltak zsákmányt szerezni. Igaz inkább kevesebb, mint több szerencsével. Jó példa erre 1863-ban a jászjákóhalmi Csordás Mihály esete, aki a nagy „példaképnél” kisebb sikerrel próbált híressé válni. Gyorsan elfogták, és a kor ítélkezése, amely nem ismerte a „megélhetési bűnözés” fogalmát, rövid úton és radikálisan járt el vele is. Elítélték, és alig egy hónappal a mai szolnoki határ délnyugati felén lévő – akkor Abonyhoz tartozó – paládicsi pusztán elkövetett bűntette után Kecskeméten már fel is akasztották. Ítéletlevele igen tanulságos, mivel a származás, előélet szempontjából is jól jelképezi azt a közeget, amelyből ezek az emberek leginkább kikerültek:

„Rögtönbírósági ítélet.

Cs[ordás]. Mihály, jászjákóhalmi születésű, 25 éves, r[ómai]. cath[olikus]., nőtlen, előbb csikós és gulyás bojtár, utóbb napszámos, utolsó időben szökött fegyencz a hit alatt kihallgatott tanúk vallomásai és részbeni önbeismerése alapján jogszerűen beigazoltatott: miszerint ő folyó évi Julius hó 5-kén délutáni 4-5 óra között, egy töltött puskával felfegyverkezve, S. M. abonyi közbirtokospaládics pusztai tanyájára bemenvén, magát Bogár nevű e vidéken elhírhedett rablónak lenni állította, és a cselédeket agyonlövéssel fenyegette azon esetre, ha ottlétét a tanyára haza nem ment S. M.-nek jelentik, M. M. tanút szinte agyonlövetéssel fenyegetéssel őrnek kiállította, hogy ha a tanyába valaki be- vagy onnan ki megy, vagy csendőrök jönnek, neki hírül nem adja, S. M.-et hazaérkeztével magához hívatta s fegyverének reá irányzása közben magát Bogárnak nevezte, később S. M.-től pénzt követelvén, tőle 5 frtot elvett, és magának fölösleges ételt és italt kiszolgáltatni parancsolt, mely tette vádlottnak a rögtönbírósági szabályok 14. szakaszának 1-ső pontja szerint minősített tetleges erőszakkali fenyegetéssel elkövetett rablás bűntényét képezvén, vádlott Cs[ordás]. Mihály ugyanezen bűntett elkövetésében bűnösnek találtatván, ugyanazon szabályok 32. szakasza értelmében, magának megérdemlett büntetésül és másoknak elrettentő példájára kötél általi halálra ítéltetett, és rajta ezen ítélet folyó évi Augustus hó 1-én délutáni fél 7 órakor végre is hajtatott.

Kelt Kecskeméten, 1863. Augustus 1-én.

Pest Pilis és Solt törvényesen egyesült megyék

Kecskeméti rögtönbírósága."

1865 őszén az akkoriban vármegyei központnak számító Szolnok börtönéből egyszerre hat rab is megszökött. Egyiküket, Ecetes Katona Imrét később elfogták, aki azt vallotta, hogy az eltelt idő alatt Bogár Jakab vezetésével jártak rabolni.[21]

Az 1863-tól bekövetkező nagy alföldi aszály nemcsak a hazai mezőgazdaság fejlődését vetette vissza, hanem az állatállomány csökkenésével jelentősebb pásztor munkaerőt is állástalanná tett. Megyénkből számos elvándorló pásztor is feltűnt ekkoriban a bűnügyi híradásokban. Így 1866 februárjában a kecskeméti járásbíróság a 20 éves, kunszentmártoni születésű Hajnal Péter csikósbojtár ügyében járt el. Hajnal január elején egy éjszaka háromszor baltával fejbe vágta az istállóban alvó Ladányi Gáspár számadócsikóst, akitől elvett 115 forintot, úti és pásztorlevelét, két lovát és kocsiját, majd Szolnokon próbálta magát meghúzni. Február közepén azonban elfogták, és pár napi tárgyalás után 23-án már fel is akasztották.[22] Több olyan bűntett is ismert azonban ekkoriban, amelynek elkövetőit később sem sikerült azonosítania a hatóságoknak.

„Levelezés. Török-Szent-Miklós, május 13-án.

Városunkat folyó hó 11-én virradóra nagy csapás érte. Az 1863-ik évi terméketlenség, és az ezt követő ínység arra kényszeríté e várost, hogy a belga banktól 75000 frankot kellett felkölcsönöznie, mely összeget azóta évnegyedenként, habár nehezen esett is nyolc száztólival, híven törlesztett. Ezen pénztár a város gazdasági pénztárával együtt az adópénztártól elkülönítve kezeltetett, s saját helyiséggel bírt, hol a számadások külön könyvekbe vezettettek, a pénz pedig erős vasládában tartatott. A nevezett éjen két őr hált a városházánál a pénztár szomszédságában, a folyosóval szemközt pedig az istállóban, az államtól kölcsönzött lovakra fölügyelő három katona. Daczáraennek, éjjeli rablók jöttek a városházhoz, az őrök ajtaját egy keresztültett favillához kötözték, a folyosóra nyíló tanácsterem ajtaját kifeszítették, valamint az ebből nyíló pénztárét is, és a nagy vasládát is elemelték. Reggelre virradva, az őrök nem tudtak kijönni a szobájokból, míg az érkezett hivatalnokok ki nem szabadították, s akkor látták, mily rombolás követtetett el. S akkor vették észre, hogy nincs láda. A szétküldözött szolgák megtalálták ugyan a réten a ládát, de feltörve és üresen. Ezen láda vastag vaslemezből készült, keményen megerősítve, zárja oly nagy volt, mint a láda fölső táblája, és ehhez volt nyitolva hat szeggel, a zárból a kulcs fordítására 14 nyelv ment ki négy irányban saját ütközőjébe, s ezen fölül két tömör lakat függött a láda elején. Mindezt szétrombolva találták, és pedig tökéletes szakértői ügyességgel, miután a tolvajok mindenütt csak a zártartó szegek nyitolását keresték ki, ezen szegeket kívülről beverték, a zár leesett, hasonlóan cselekedtek a lakatokkal is. Tegnap vizsgálta meg a helybeli számszék a könyveket, s kisült, hogy a ládában 7125 forint volt osztrák értékben, s e közt két darab ezer forintos. Isten velünk! r.l.”[23]

4. Borsos Sándor, az utolsó (?) jászsági betyár

Borsos Sándort, az „Alföld rémé”-t – ahogyan a korabeli sajtó nevezte – a néphagyomány az utolsó, vagy inkább utolsó jelentős jászsági betyárnak tartja. Jászkiséren, 1849. február 24-én született, ha nem is vagyonos, de nem nincstelen családban.[24] Apja idősebb Borsos Sándor, édesanyja Luktor Mária volt. Az idősebb Borsos állítólag lakóhelyén tiszteletnek örvendett, és a község módos gazdái is a baráti köréhez tartoztak. Egyesek szerint Pálos pusztán pusztabíró volt, de orgazdasággal is foglalkozott, aminek „rejtelmeibe” fiait is bevezette. Az ifjabb Sándort 1869-ben besorozták katonának, de néhány hónap múlva hazaengedték. A helyiek szerint a család barátjának számító helyi birtokos, Hegedűs Zsigmond jászkun főkapitány segített, de lehetséges, hogy kezdődő tüdőbaját ismerték fel. Annyi bizonyos, hogy utóbb szabadságos katonaként emlegették.[25]

A jóvágású férfi neve az 1870-es évek elején vált hírhedté. Az általa elkövetett két rablás és néhány lopás nem lett volna lényeges, ám Boros egy társával kirabolta és meggyilkolta a tehetős helyi özvegyasszonyt, az 58 éves özvegy Fülöp Józsefné Lepsényi Paulinát, akivel mellesleg jó viszonyban volt, sőt az állítólag fiaként szerette. Az eset 1874. január 8-án este 7 és 8 óra között zajlott le, amiről aztán a kerületi sajtó is részletesen tudósított:

„Előre bocsájtandó, hogy néhai özvegy Fölöpné magányát meg unva kenyerét és B. J. meglehetősen könnyelmű, de különben lelkületében nem rossz emberrel tette össze s e „páros” életüket éppen nem lehetett zavartalannak mondani, amennyiben folytonos czivakodás és lárma közt folydogált az élet mindennapiságán át. Vagy húsz éven keresztül! Azonban „Alte liebe rostet nicht!” itt is a kibékülés nyomban követte a veszekedést! Így történt aztán az hogy e hó 5-6-án egy kissé nagyobb családi harcz következtében félvén „Paulina asszonyság” Jóska lelkem borízű dühétől már két éjen át az istálóba ment hálni akkor, mikor uri lakásán és szépen berendezett szobáiban hálhatott volna „az iljának”.(Sic!) Történt pedig hogy a többször jelzett Jan[uár]. 8-án este 7 óra körül az istálló ajtón koczogtatás hallatszott mire a Széna tartó lakója kérdezte volt, hogy ki légyen oda kint? a válasz „nagyasszonyom Turon lakó fiának kocsissa” jaj istenem hol járnak azok most itt? Kikell nyitni hamar az ajtót! Mire szintén az istálóban fekvő „Zsidó Jancsi” nevű kocsissa az istáló ajtót kinyitotta, Váratlan meglepetés! Két álczázott rabló lépett be, az egyik a kocsisnak pisztolyt szegezve halállal fenyegette ha röktön az ágyra nem fekszik mit a kocsis meg is tett a másik pedig e közben az asszonyság, e szegény áldozatot ütötte fejszével agyon, és tetemét az azt körül övező kendő tartalmából állítólag 2–4000 ft készpénz és több ezrekre menő kötelezvényektől rabolta meg. E borzasztó tett elvégezte után az áldozatot ott hagyva az istálló ajtót kívülről berekeszelve távozni akartak de e pillanatban érkezett haza meglehetős rózsás kedvben B. J. a kegyencz, és látva az álczozottakat „bocsánatot” kérve közeledett hozzájuk, azonban a rabló-gyilkosok a tréfát nem értve B. urnak egy párt ütöttek a fejére és bedobták az istállóba a hol az agyon vert és kirabolt asszonyság és a megfélemlített kocsis és egy 15 éves béres gyerek volt!

Így telt el eleven holt társaságban általános hallgatás közt egy félóra mikor a kocsis megszólal. No nemzetes uram talán már ki is mehetnénk a rablók már bizonnyal távoztak. Miféle rablók te? kérdé a kocsist. Hát a nemzetes asszony agyonütve itt fekszik az istállóban. „Szörnyűség! Nyisd ki az ajtót!” Ekkor a kocsis kinyitvánaz ajtót és minnyájan kimentek a holtat is szinte kivitték az istállóból és általános zajt ütöttek a városban.”[26]

Halmay József jászkapitány és Ágoston Imre főcsendbiztos hamarosan kiszálltak a helyszínre, de kezdetben téves következtetéseket vontak le. Először a bűntett elkövetésével Zsidó János kocsist, Kovács András és Sándor erdőtelki tyúktolvajokat, valamint Szebenyi Bálintot, a szolnoki börtönben két évet letöltött, tolvajságáról híres személyt vádolták meg. Február közepére azonban kitűnt, hogy az első gyanúsítások alaptalanok, és a bűntett mögött a fiatal Borsos áll egyik cimborájával.[27] A meginduló hajsza nyomán Borsos újabb bűntetteket követett el. 1874 tavaszán Heves megye alispánja is jelentette, hogy az alsóbb közönségekben Borsos garázdálkodott, és bár üldözőbe vétetett, utóbb elmenekült.[28]

„A kiséri rablógyilkosság egyik főtényezője, az oly hamar hírhedtté vált Borsos Sándor mint annak idején a lapokban említve volt a gaztett elkövetése után azonnal távoliabb vidékre menekült több czinkostársával, s azóta a közönséges futóbetyár szomorú nevezetességére vergődött. Most mint bennünket értesítenek eddigi tartózkodási helyeit ismét megváltoztatta. Ugyanis heteken át tartózkodott a hevesmegyei Akolhát, Pély és Süly pusztákon, s az itteni birtokosok tanyáin külömbséget nem téve az illető járásbeli csendbiztos és legényei nagyobb dicsőségére naponként megfordúlt, az apai házhoz is Kisérre gyakran berándult, s bár újabb erőszakoskodásokra nem igen vetemült, mindamellett kihívó és fenyegető magaviseletével a környék lakosságát folytonos fenyegetésben tartotta; s ezek mind szóval, mind írásban ismételve tették meg a feljelentést, sőt előre is jelezték odajövetelét, de a közbátorság közegeiből épp a bátorság hiányzott, a míg végül is hosszabb időzése s a vidék lakosságának mind fenyegetőbb magatartása miatt odahagyta e tájat és most a kiséri Pálos és Csólyos puszták homokbuczkái közé ment silány életét tovább tengetni, más hír szerint pedig Félegyházán van bujdoklóban, s az e járásbeli közbiztonsági közegek figyelme már fel is lett rá híva. Úgy hisszük a közvélemény elég joggal követeli, hogy e botrányos história, mely annyi betyár kedélyességgel folyik már hónapok óta egyszer valahára véget érjen s közbátorság emberei mutassák meg, hogy a fizetési nyugták aláírásán kívül egyebet is tudnak a mi hasonlít kötelességük teljesítéséhez.”[29]

Június elején már elfogásáról írtak, de a hír nem bizonyult igaznak: Borsos Sándor futó betyár legújabb hirek szerint Kecskéméti korcsmában elfogatott, azonban nem tudni, hogy kinek vigyázatlanságából börtönéből megszökött, s ismét folytatja a tájon eddigi élet- és kereset módját.”[30] Borsost ekkor már a Jászkunságban és Heves megyében is nagyobb erőkkel keresték. E kísérletek közül 1874. június közepén négy jászsági pusztázó hadnagy sikertelen rajtaütésének különösen súlyos következményei lettek. Borsos nemcsak hogy gyalog el tudott menekülni előlük, hanem egyiküket agyonlőtte, a másikat pedig súlyosan megsebesítette. A hírek Jászberényben hatalmas felháborodást váltottak ki, ráadásul a híres Vidróczky Márton gaztetteit követő hevesi botrány[31] nyomán újra felvetődött a hagyományos vármegyei bűnüldözési rendszer korszerűtlensége.

„Lapunk bezártával azon megdöbbentő tudósítást vettük, hogy a Borsos Sándor futó betyár hollétét négy jászság hadnagy véletlenül megtudta – és a buvhelyét azonnal felkereste, és ott minden terv, sőt ész nélkül harczba bocsájtkozott – és oly szerencsétlenül, miszerint Szabó nevű jászberényi illetőségű hadnagyot Borsos szíven lőtt, egy másikat válón megsebzett! És végre pöre gatyában 5 órai ostrom után Borsos Sándor a ló és kocsival rendelkező pandúroktól gyalog elmenekült minden sérelem nélkül, daczára hogy a pandúrok e három órai ostrom alatt több mint 150 lövést tettek az ablak és ajtón át öreá.

Hol volt a csendbiztos, ki e szerencsétlen parasztokból lett pandúrokat helyesen vezényelhette? Talán zongoráján mélázott –vagy épen szép Helénát fütyürezte? Gondoljuk erélyes alkapitányunk majd neki is befütyöl, de fütyüljön is be!”[32]

Az ügynek több komoly következménye is lett. A lelőtt N. Szabó János felesége ugyan az általános részvét nyomán egy havi segélyt kapott a törvényhatóságtól, ámde a jászkun közbiztonságért felelős személyek becsülete jócskán leértékelődött. Július elején a Jászberényben már azt híresztelték, hogy Borsos több társával maga akarja a pandúrokat megtámadni, és így már harmadmagával rémületben tartotta az egész Alsó-Jászságot.[33] Ennél azonban jóval súlyosabb következményekkel járt, hogy 1874. július 5-én a magyar belügyminiszter Heves megyében és a Jászkun Kerületben élve vagy halva történő kézre kerítése fejében jelentős díjat (élve 500, halva 300 forint) tűzött ki Borsos fejére, és így a jelzett törvényhatóságokban immáron első számú közellenséggé nyilvánította.

„(Hirdetmény.)

A magyar, kir[ályi]. belügyminister folyó hó 5-ről kelt 27255 számú rendeletével, miután ifj[abb]. Borsos Sándor fegyveres rabló által, a személy- és vagyon biztonság Jász-Kun Kerületben, Heves és K[ülső].-Szolnok megyében veszélyeztetve van, nevezett rabló mielőbbi kézre keritése végett jutalom-dijat tűzött ki. Ennél fogva a legkiterjedettebben közhírré teendő, hogy az, ki ezen rablót a hatóságnak élve átszolgáltatja, 500 frt, ki pedig halva átszolgáltatja 300 forintnyi díjjal fog jutalmaztatni, a ki pedig holtartózkodását az illető közbiztonsági közegeknek oly módon juttatná tudomására, hogy ezenutbaigazitás nyomán sikerülend elfogatása, 300 forinttal fog jutalmaztatni, – a bűntársa elfogatása valamint följelentéséért a jutalom a törvényhatóság véleményes fölterjesztése folytán utólagosan fog általam megállapíthatni, és engedélyeztetni. Ezen rabló jászkiséri származatu 23 éves, református, szabadságos katona. Termete közép, jól táplált és katonás tartásu, feszes fennhordott fejjel arca hosszas, fejér piros bőrrel, szeme kék, haja szökés és rövidre vágott, orra a begyén tömpe, közepe nyomott, bajusza szőke, orra alatt tiszta, szakálla serkedező. Ruházata: megnem határozható, miután azt gyakran változtatja. Beszél magyarul, hangja vékony, éles. Különös ismertető jele nincs, kevély járású biztos léptekkel. Miről a megyei szolgabirák, a rendezett tanácsú városok polgármesterei és a megyei csendbiztosok legkiterjedettebb módoni közhírré tétel végett értesittetnek, valamint nem különben a felső, közép, s alsó tiszai, a felső és alsó tárnái, s a gyöngyös-pásztói járások községeinek ezen hirdetmény közvetlenül is megküldetik azzal, hogy a jutalom dij kiosztása iránt az intézkedések azonnal meg fognak tétetni.

Kelt Egerben juli[us]. 6. 1874.

Heves és K[ülső].-Szolnok t[örvényesen]. e[gyesített]. vármegyék alispánja.

Isaák László."[34]

A belügyminisztérium hamarosan további lépéseket is tett. Heves megye és a Jászkunság területére Boros ügyéből kifolyólag rögtönítélő, statáriális bírósági eljárást hirdetett meg. Mindazonáltal kezdetben Borsos vakmerőségét ez egyáltalán nem csökkentette, hanem csak a személye körüli hisztériát és a veszélyeztetettség érzését növelte.

„Borsos Sándor a közbiztonsági közegek léha eljárása folytán híressé vált rabló a napokban a vám határán utazott keresztül egy kólán, midőn egy tanyán itatás végett megállapodott, a kocsit elhagyván, lóra ült és tovább ment. A kóla a rendőrség által behuzatott; azt is beszélik, hogy akkor a nevezett rabló nőnek volt felöltözve; úgy latszik azon idő óta, hogy a rögtön bírósági eljárás a Jaszkúnkerület és Heves megyére kiterjesztetett, nem igen kedves menedék helye e vidék, útját másfelé vette; sokan azt hiszik, hogy most már majd kézre kerítik, nem találván ott őt palástoló rokonokra. Bizony itt is volna már az ideje elejét venni a nevezett által véghez vinni szokott rakonczatlankodásoknak.”[35]

„(Borsos Sándor) hirhedett alföldi rabló elfogatása mint a lapok írták nem való. Csupán két cimboráját fogták el a napokban Szolnokon. Borsos S[ándor]. nemrég Jász-Kiséren üldözőbe vétetvén, egy pandúrt lelőtt, a másikat megsebesítette. Hir szerint most a Tiszavidéken tartózkodik. A kormány, a hevesmegyei törvényhatóság felterjesztése folytán, e veszélyes rabló elfogatásira dijat tűzött ki.”[36]

A szolnoki rendőrség a jelek szerint nem igazán állt a feladata magaslatán, mivel hamarosan tévedésből egy pesti ügyvédet is elfogott, a helyi vasúti pályaudvaron (indóház). Eközben magát a rablót már Szlavóniában is látni vélték, hogy cimboráival garázdálkodik.[37] Végül Benedek jászsági csendbiztos Jászberényből maga ajánlkozott a rettegett rabló elfogására, aki aztán embereivel július végén Jászkiséren szerencsével járt. A jászkunsági sajtó az esetről az alábbiakban számolt be:

„(Borsos Sándor) elhirhedt kapca-betyárt jul[ius]. hó 28-án Jász-Kiséren elfogták. A betyár épen szeretőjénél lappangott, midőn a pandúrok felfödözték s a házat körülfogták. A betyár a ház-padlásra vonult, hol közel négy óra hosszáig makacsul védte annyira, hogy a csendlegények a ház felgyújtásáról gondolkodtak. Végre a szomszédban lakó Str[áda]. Béla földbirtokos felszólításának engedve, a betyár kijelenté, hogy kész megadni magát, ha a csendbiztos megígéri, hogy nem fogja megkinozni. A csendbiztos e tekintetben megnyugtatván Borsost, ez ledobta a padlásról revolvereit átadta magát, s azonnal Jászberénybe kisértetett.”[38]

Borsos elfogását általános megkönnyebbülés fogadta mindkét érintett törvényhatóságban. Ennek nyomán hamarosan a belügyminiszterhez fordultak, hogy az immár szükségtelen rögtönbírósági rendszert vonják vissza.

„Heves és K[ülső].-Szolnok t[örvényesen].e[gyesített]. vármegyék 1874. szept[ember]. 19-én, Isaák László alispán elnöklete alatt, Egerben folytatva tartott rendes évnegyedes közgyűlésén következő ügyek tárgyaltattak:

Olvastatott a m[agyar]. k[irályi]. belügyministernek f[olyó]. hó 10-ik 37375 szám alatt kelt rendelete, melyben felhívja a megyék közönségét, miszerint tekintettel arra, hogy ifj[abb]. Borsos Sándor rabló elfogatott, s a feljelentett újabb büntettek nem látszanak oly természetüeknek, hogy azok a rögtön-bíráskodás további fentartását mulhatlanul szükségessé tennék, mielőbb és pedig Jász-Kún kerületek kapitányságával egyetértöleg nyilatkozzék, vájjon nem várható-e hogy e kerület biztonsága ezentúl a rendes törvényes eljárás alkalmazása mellett is fenntartható lesz, s vájjon ennél fogva nem volna-e a rögtön-biráskodási eljárás beszüntethető.”[39]

A vizsgálat során kiderült, hogy Borsos egy Német Szilveszter nevű kunszentmártoni származású, rovott múltú személlyel együtt követte el a gyilkosságot. Ugyanakkor az is kitűnt, hogy az eset kapcsán igen sokan Borsosék segítségre voltak, így a két elkövető családtagjai és számos ismerős is. Az 1875 februárjában meghozott ítélet a főbűnösök kapcsán az alábbiakat tartalmazta:

„Német Szilveszter I-ső rendű vádlott vádoltatott: Lepsényi Paulina özv[egy]. Fülöp Józsefné jászkiséri lakosnő meggyilkolása, s kirablásával, ezen felül 9 tolvajlás, 4 rendbeli zsarolás, 4 rablás, 2 tolvajlási kisérlet és egy gyilkossági kisérlettel; ezen bűnökben a törvényszék bűnösnek mondván 15 évi fegyházi börtönre itélte.

Ifj[abb]. Borsos Sándor terheltetik a Német Silvester ellen felhozott vádakkal, kivévén a gyilkossági és gyujtási kisérletet, ezeken felül pedig: 3 életbiztonság elleni vétség, 5 rendbeli rablás, 1 rablási kisérlet, 10 rendű zsarolás,Szabó István pandúr szolgálattétel közbeni agyonlövése, 1 gyilkossági kisérlet s többrendű tolvajlás. Ezekért a kir[ályi]. t[ö]rv[ény]szék által életfogytiglani fegyházi börtönre itéltetett. Mely úgy értetődik; hogy korábban már Buzás Sándor[40] kiséri lakos agyonütéseért 3 évi börtönre itéltetett.”

Meglehetősen hosszú volt a bűntársak névsora. Hajnal Mihály, aki Borsosékat baltával szerelte fel, a rablott pénzből részt kapott és a vádlottakat bújtatta, hat évet kapott. Idősebb Borsos Sándor rablógyilkosság elősegítéséért és orgazdaságért ítéltetett el, de a 11 havi vizsgálati fogsága büntetésébe betudatott. Felesége a vizsgálati fogsággal másfél év fogházat kapott, míg Borsos Péter zsarolás és bűnrészesség címen hét hónapot. Mellettük nem kevesebb, mint 18 személy kapott néhány hónapos büntetést, főképp a gyilkosokat rejtegető jászkiséri, hevesi, szolnoki, kunszentmártoni és dunaföldvári személyek. Köztük volt Tóth Márta, Borsos kedvese is.

A híres ügy tehát látszólag lezárult, ám a jászberényi börtön nem éppen katonás fegyelme lehetővé tette, hogy alig fél évvel az elítélését követően Borsos két társával sikeresen megszökjék. A hovatovább sokak által már mágikus tulajdonságokkal is felruházott betyár társaival, majd Tóth Mártával mintegy négy hónapig csavargott a Jászsággal határos hevesi településeken. Főleg az első ügyben szereplő orgazdáknál szállt meg, és bűnlajstromát néhány újabb fegyveres rablással tetézte. Végül a párt november 23-án Hevesen Sághy Miklós hevesi csendbiztosnak sikerült embereivel elfognia.

„(Borsos elfogva!) Borsos Sándor hírhedt rablót, ki nemrég a jászberényi börtönből megszökött, Sághy Miklós, kettős megyénk tevékeny csendbiztosa, több napig tartó fáradhatlan üzés után, végre hétfőn f[olyó]. hó 22-én éjjel Hevesen, szeretőjénél, ezzel együtt elfogta.”[41]

Borsos elfogatását újabb tárgyalás követte. Az ügyet végül 1877. március 12-énaz egri királyi törvényszék tárgyalta Cservenitz Mihály elnöklete alatt. A perről a jegyzőkönyvek alapján a megyei sajtó is részletes adatokkal szolgált, és ezekből nem egészen a szegényeken segítő, jóságos betyár képe bontakozik ki. A vád az alábbiakat tartalmazta:

„Borsos Sándor jászkiséri illetőségű, 30 éves, országosan hírhedt rabló, az alföld réme, kinek garázdálkodási miatt statárium kihirdetése vált szükségessé, s kinek fejére 500 frt. díj volt kitűzve, elfogatván, a jászberényi kir[ályi]. t[örvény]szék által rablógyilkosság miatt 20 év börtönre ítéltetett, a j[ász]berényi börtönből azonban 1875. aug[usztus]. 12-én két társával együtt vakmerő bátorságal megszökött, s egy ideig a püspökladányi pusztákon tartózkodott, hol szarvasi származású Karlik Jánosnak adta ki magát. Az itteni életmódot azonban csakhamar megúnván, B[uda]pestre ment, s ott revolverrel látta el magát. 1875. okt[óber]. 23-án szülőföldére visszatérve a gyendai csárdába állított, s az ottani kocsmárost, üllei Kovács Sándort fölszóllította, hogy Borsos szeretőjét, Tóth Mártát Jászkisérről hozza ki. K[ovács]. Sándor e megbízatást teljesítvén, Borsos Sándor ettől fogva szeretőjével, Tóth Mártával együtt járt, atyja j[ász]kiséri tanyájára, majd Hevesre mentek Orosz Ágostonhoz, kivel Borsos régebben összeköttetésben állott, majd okt[óber]. 27-én J[ász]kisérre visszatérvén, Törös Andrásnál talált menedéket, míg Tóth Márta anyjához ment. Okt[óber]. 29-én ismét utra keltek, s 2 heti bolyongás után, nov[ember]. 14-én újból Orosz Ágostonhoz tértek be Hevesen, hol Tóth Mártát visszahagyván, Borsos S[ándor]. Orosz A[goston]. és az ez által fölhívott Nagy Sámuel nov[ember]. 14-én éjjel megindultak azon célból, hogy alkalom adtán rablást kövessenek el. Két napi barangolás után F[üzes].Abony, Szihalom, Csaba és Miskolczon által nov[ember]. 16-án este felé a barangoldi csárdához értek, s midőn onnét is tovább indultak, Löllbach Miklós zempléni gazdatiszttel, ki Szadáról saját kettes úri fogatán haza felé tartott, találkozva, útját állották. Nagy Samu a lovak elé állt, Borsos és Orosz pedig fölvont revolverekkel a kocsi mellé mentek. Borsos a kocsira hágva, s revolverét szegezve L[öllbach]. Miklósra, pénzét követelte, ki is 15 frtot tartalmazó tárcáját átadta. Borsos azonban még óráját is elvette, azután pedig L[öllbach]. Miklóst és kocsisát leszállítván, a rablók maguk ültek a kocsira, s elhajtottak. Nov[ember]. 17-én értek Hevesre, hol a zsákmányon megosztoztak. Oroszinak jutott a bunda, óra és 6 frt, Nagy Samu kapott 1 frtot és pokrócokat. Borsos pedig a megtartott lovak és kocsival Tóth Mártát magához vévén, Csász felé ment, s a hatrongyosi pusztán Singer Péter gazdatiszttől 5 frtot és egy birkát, majd Bischitz M. tanyáján Eckerman gazdatiszttől 10 frtot és lovainak takarmányt zsarolt ki. Innét Buza felé ment. Orosz Guszti pedig nyomon követte őket, állítólag azon czélból, hogy Borsost vissza csalva, a csendbiztos kezeibe szolgáltassa. Utolérvén őket, visszafordultak Heves felé, miközben a várfenéki csárdánál Orosz G[usztáv]. Cseh Mátyás kanászfiút tettleg bántalmazta. Majd F[üzes].Abonynál, üldözéstől tartva, Kerecsend felé Gyöngyösre tértek, hol Orosz 50 revolvertöltéssel látta el magát. Innen Hortra, végre nov[ember]. 23-án Hevesre tértek vissza Orosz lakására, hol ugyanazon éjjel Sághy M[iklós]. csendbiztos által elfogattak, s a fenyítő t[ör]v[ény]széknek átadattak."[42]

A bírót –és a hallgatóságot –különösen az érdekelte, hogy a jászberényi börtönből miként sikerült megszöknie. Ezzel kapcsolatosan a vádlott a következőket mondta el:

„A j[ász]berényi 5. számú börtönben ugymond négyen voltak elzárva: Ocskai Sándor, rablógyilkosság miatt halálraitélt rab, Gombos Lőrinc vizsgálati fegyenc és ő. A negyedik nevét nem tudja. Miután Borsos és Ocskai 1 év és 12 napig voltak már keresztvasba elzárva, ezenfelül amaz halálra, ő pedig 20 év börtönre ítélve, eme nyomasztó állapotukban elhatározták, hogy kedvező alkalom fordultával a börtönből megszöknek. Ez sikerült is aug[usztus]. 12-én. Keresztvasaikat előbb a kövön csiszolva megkoptatták és lecsavarták, s midőn estve 8 órakor a börtönfelügyelő egy börtönőrrel, ez utóbbi egy lámpával a kezében, vizsgálat végett börtöneikbe léptek, előbb Ocskai, nyomban utána Borsos és harmadik társuk kirohanva a folyosóra törtek, s az ott álló két őr kezéből a fegyvereket kicsavarták, a börtönőrökre az ajtót rácsukták, s a sétaudvarra menekültek, hol egy lajtorja segítségével a kőfalon át a szabadba jutottak. Hogy társai merre vették útjokat? nem tudja.”

A többi vádlott közül Orosz Ágoston „szemtelen önbiztonsággal” makacsul azt állította: csupán azért társult Borsossal, hogy alkalma legyen azt az igazságszolgáltatás kezébe juttatni. Mikor azonban a bíróság kérdései megzavarták, többször is csak annyit tudott mondani, hogy ő több dologban tévedett. Amikor azt kérdezték tőle, hogy miért fenyegette L. Miklóst revolverrel, azt válaszolta: „nehogy a megtámadott gorombáskodni találjon”.

A perben összesen 13 vádlott szerepelt. A vádló Berkó Aladár vádbeszédében Borsost rablás és két rendbeli zsarolás bűntettében kívánta elmarasztaltatni, és az előző – 20 esztendei – ítélet beszámításával kötél általi halálbüntetést kért. Orosz Ágostonra rablás és bántalmazás címen 15, Nagy Sámuelre 12, Tóth Mártára 2, Orosznéra és a többi vádlottra 1, illetve félévnyi büntetést javasolt. Ezzel szemben a Borsost védő Polonkay Endre hosszú, ügyes, az érzelmekre is ható beszédben kérte a „méltányosabb” eljárást.

Végül az egri bíróság Borsost a Löllbach elleni rablás és az ezt követő két zsarolás bűntettében marasztalta el, és a korábbi 20 éves büntetését még további 10 esztendővel toldotta meg. Oroszt rablás és bántalmazás miatt 6 évre ítélték, míg Nagy Sámuel 4 esztendőt kapott. Tóth Márta bűnrészességért járó büntetésébe a 14 havi vizsgálati fogságot tudták be, míg a többi vádlottat felmentették.

„Borsos Sándor, az egykor rettegett rabló, mint szánalomra méltó, megtört és sorvasztó láz által végképp elcsigázott, nyomorult alak jelent meg, annyira sem lévén képes, hogy helyéről felemelkedjék. Csak börtönőrök segítségével bírt a teremből eltávozni. Orosz Ágoston ellenben, egy középkorú, köpczös férfiú, kihívó, vakmerő tekintettel, ki élénk szemjátéka s furfangos feleletei által törekedett a jelenvoltakat irányában kedvezőleg hangolni.”

A súlyos tüdőbeteg Borsos[43] tehát újra börtönbe került volna, ám a tényleges büntetése letöltéséig már nem jutott el. Alig több mint egy héttel később ugyanis, 1877. március 20-án a tüdőbaj végzett vele.

„(Borsos Sándor), hírhedt rabló-gyilkos, kit az egri kir[ályi]. t[örvény]szék, mint delegált bűnfenyitö bíróság, a közelebbről ügyében tartott végtárgyalás alkalmával, a már Ítéleti jogerőre emelkedett, 20 évi börtön-büntetésen fölül, megszökése miatt, a 20 év után kitöltendő még 10 évi börtönre Ítélt,- f[olyó]. hó 20-án, sorvasztó lázban, melyben már régebben szenvedett, meghalt.”[44]

Borsosra napjainkban az állítólagos vagy inkább csak a korabeli ponyvairodalom által neki tulajdonított nótája („Befútta az utat a hó…”) emlékeztet. Élete, tragédiája a megismert adatok alapján messze nem olyan szép és romantikus, mint a néphagyomány megőrizte.[45] Sokkal inkább tanulságosnak mondható, de egyben a családi környezet szerepére is figyelmeztet. Hogy mennyire, az Borsos Sándor bátyjának a későbbi, 1889-es esete is mutatja, amely nem véletlenül került be a Heves megyei újságokba:

Gyilkosság. Borsos József és Berger János hírhedt lókötő füzes-abonyi lakosok, e hó 16án a füzesabonyi „Gelej“ vendéglőben összevesztek, s Berger indulatosságában Borsoshoz egy üveget vágott. Erre Borsos haza ment, magához vette pisztolyát, s így felfegyverkezve és a korcsmába vissza térve, Bergert mellbe lőtte. Bergert az egri kórházba ápolják, Borsos pedig letartóztatván, a kir[ályi]. törvényszéknek adatott át. Borsos a hírhedt Borsos Sándor bátyja.”[46]

5. Esetek az 1880-as évekből

Az 1876-ban megalakult Jász-Nagykun-Szolnok vármegye történetének az első évtizedében számos olyan bűntény ismert, ami témánkhoz is szorosan köthető. Többnek az elkövetői nem is megyebeliek voltak, de ennek területén is megfordultak. Még 1875 elején értesülünk arról, hogy Izsó Ambrus és Makai Sándor öcsödi[47] lakosok a Mezőtúrról Szarvasra közlekedő „kocsipostát” fényes nappal megtámadták, és az azt üzemeltető gazdag szarvasi lakost a túri határban megölték. A Szolnokon kivégzett elkövetőkről az utolsó pillanatban az is kiderült, hogy noha református vallásúak voltak, templomban még soha nem jártak és egyetlen imádságot sem ismertek. Az elsőként kivégzett Makai az utolsó pillanatban még „hős tettéről” szónokolni kezdett, ám a hóhér gyorsan a nyakára illesztette a kötelet.[48] Tanulságos történetüket hamarosan egy filléres kiadványban fel is dolgozták, erkölcsnemesítő célzattal.

Szintén nem megyei születésű volt Kukla István gyulai lakos, aki a 68. gyalogezredtől fegyveresen megszökött, és 1879 nyarán mintegy két hétig Jász-Nagykun-Szolnok területén tartózkodott. A pusztákon csavargott, főleg a búzában bujkált, és a helyi lakosoktól élelmet és pénzt zsarolt ki. Egy leánykérőből hazafelé tartó testvérpár tagjai közül az egyiket agyonlőtte, a másikat pedig súlyosan megsebesítette. A megyei alispán három csendbiztost küldött utána az embereivel, de nem akadtak a nyomára. Kuklát végül a következő év tavaszán fogták el, de állítólag igazolásai voltak arról, hogy amikor a legtöbb vele kapcsolatos bűntettet elkövették, a Felső-Tiszavidéken szolgaként dolgozott. Ezekkel azonban problémák lehettek, mivel Kuklát végül Debrecenben mégis felakasztották.[49]

A megyei betyárok ekkori megszaporodásáról mindazonáltal 1879-ben a Heves megyei lapok is beszámoltak:

„Csak minapában kerítették kézre a vezsenyi révházban a hírhedt négyszeres katonaszökevényt Varga Jancsit, s vallomása alapján csakhamar egy másik a Harkányiféle téglaégetőnél rejtőző betyárt is fogtak el; de még heten vannak a jómadarak. P[uszta]-Varsány tájékán is merült fel ilyen bünbanda s Hirsch ottani haszonbérlőhöz üzentek be, hogy „pénzt, szalonnát, kenyeret-, vagy baj lesz!” Hirsch 4 frtot, élelmet, és italt küldött nekik, de a betyárok többet követeltek, mire H[irsch]. arany óráját küldötte nekik, úgy számítván, hogy ez majd visszakerül. A rablók zsebre dugták az órát, pénzt, az élelmet pedig elköltötték s eltűntek a puszta-fenyéren.”[50]

Az időszak leghíresebb eseménye Mezőtúron következett be. 1880. szeptember 13-án éjjel a postához tartó postakocsit több fegyveres megtámadta. A postalegényt lelőtték, a kísérő hajdút puskalövéssel megsebesítették, míg a postai szállítmányt – amiben készpénz nem volt – elrabolták. A nyomozás hamarosan kiderítette, hogy az elkövető a három mezőtúri Hegyi testvér, akik közül az egyik községi néptanító volt. Az is kitűnt, hogy a dévaványai községi pénztár évekkel korábbi kirablása is az ő számlájukra írható.[51]

1880 őszén ismeretlen személyek az Újszász–Jászberény vonalon közlekedő vasúti szerelvény kisiklatásával is megpróbálkoztak. Talpfákat fektettek a sínekre, ám szerencsére a hevenyészett torlaszt rosszul építették fel, és a gyorsan haladó mozdony az akadályt elsöpörte az útjából.[52]

Ezekben az években megsokasodtak a megye településein a helyi zsidó kiskereskedők elleni támadások. Ők a helyi viszonyokhoz képest olykor jelentősebb mennyiségű készpénzt tartottak otthon, ami sokak számára jelentős vonzerővel bírt. Így 1881. november 16-án este 7 óra felé három fegyveres támadó Tiszaszentimrén Rosenbaum Mártont és feleségét megtámadta, akik „meglövettek”. Rosenbaum meghalt, míg a feleségét csak súrolta a golyó. A tetteseket, Csup Márton és János kunhegyesi lakosokat hamar elfogták. A harmadik elkövető a kunmadarasi Csapó Bálint volt, aki korábban a kisújszállási járásbíróság fogdájából szökött meg. Ő később került a hatóságok kezébe.

Törökszentmiklóson 1881. november 23-án délután ½ 5-kor három személy jelent meg Scwarm Sándornál, akinek háza volt a piacon. Ezek pénzt követeltek, de a háziasszony lármát csapott, mire a hívatlan látogatók elmenekültek.[53] 1882. december 20-án Schwarz Mór zagyvarékasi kereskedőhöz két személy tört be. Az egyikkel a gazda dulakodni kezdett, míg a segítségért kiáltozó feleségét a másik előbb kézen, majd mellbe lőtte. Végül Schwarzot megverték, és 150–200 forintnyi készpénzét elvitték. A lövöldözésre mintegy száz ember gyűlt össze, de nem mertek közbeavatkozni. A tettesek valószínűleg Kozma István és Erdélyi György futóbetyárok voltak.[54]

Erdélyi (olykor Erdei) György tiszafüredi gulyásbojtár és Kozma István szolnoki születésű lótolvaj a váci fegyházban barátkoztak össze. Onnan kiszabadulva, előbb a kunszentmártoni Csorba pusztán raboltak el két lovat, majd Zagyvarékas községben követték el az előzőekben már említett gyilkosságot és rablást. „Sikereik” következtében vakmerőek lettek, bekocsiztak nagyobb községekbe és folytonos lövöldözéseikkel nagy félelemben tartották a környéket. Parancsaikat – nagyobb veszedelem elhárítása céljából – a lakosok félve teljesítették. Úri családokhoz is bemerészkedtek, és fegyvereiket az asztalra téve még a házigazdával is koccintgattak. Tiszafüreden a lakosság végül már az utcára sem mert kimenni, ha a két betyár ott tartózkodott, noha közel 7.000 lakosa volt. Sokáig a két csendbiztos vezetése alatt állót 18 csendlegény sem bírt velük, sőt egy ízben a segítségül hívott négy pénzügyőr közül egyiket súlyosan meg is sebesítették. A belügyminiszter végül 200 pengőforintot tűzött ki Erdélyi fejére, Jász-Nagykun-Szolnok megye pedig ugyanannyit Kozmáéra.[55] A hatóságok sokáig tehetetlenek voltak, de a két jómadár 1882 végén egy tiszafüredi rabláson mégis rajtavesztett. Az itteni eseményekről utóbb az alábbi tudósítás jelent meg:

„A tiszafüredi betyárok elfogatása.

Múlt évi deczember hó 26-án d[él].e[lőtt]. 10 órakor Oláh Márton csendlegény azon jelentéssel lépett be Tiszafüreden a helyőrségi csendőr laktanyába, hogy Erdélyi György füredi és Kozma István szolnoki futó betyárok helybeli lakos Medveczky Károly üzletéből forgó pisztolyokat és töltényeket raboltak el,[56] s még talán most is ott vannak. Pál Dániel csendőr őrsvezető, Schibert Adolf és Stefán János csendőröket maga mellé vevén, a csendlegénynyel együtt a nevezett üzlethez mentek. De mikorra oda értek, a betyárok már egy mellék utczában jártak, hol is Lipcsey Tamás szolgabiró kocsiját találva, arról a kocsist lelökték és a kocsin elvágtattak. Pál Dániel[57] őrsvezető sem maradt hátra, a panaszkodó kocsissal kocsi után néztek, melyen kevéssel a betyárok után iramodtak, kiket előbb az után Kocs, később pedig szántó földeken Igar felé követtek. Már közel voltak s látták is a betyárokat, kik Széky Ákos[58] úr tanyájára érve a fáradt lovakat újakkal válták fel s tovább mentek. Széki Ákos úr meglátván az üldözőket, nemcsak pihent lovakat bocsátott rendelkezésükre, hanem saját kocsisát is lóra ültette, s két forgó pisztolyt adván kezébe, küldte velők.

A két betyár e közben Lovassy ur tanyája felé lovagolt hol ismét lovat cseréltek, de miután egy felől a mocsáros víztől, más felől pedig a már többször reájok lőtt Pál Dániel őrsvezető elől el nem mehettek tovább, a tanya mellé húzódtak, s az üldöző és üldözők közt valóságos kis csata kerekedett, egymásra folyton lövöldöztek. Egy darabig ugyan czélnélkül, mert egyrészt a tanya, másrészt a lóval fedték magukat a betyárok, de mindennek daczára a derék Pál Dániel egy golyója Erdélyit bal czombján találva, ez földre esett, de csakhamar lábra pattant s lovaikat hátra hagyva gyalog futottak tovább. Miután Pál Dániel töltényei elfogytak, Lovassy úrtól[59] volt kénytelen fegyvert kérni, hogy az üldözést tovább folytathassa, ki is egy két csövű hátultöltő fegyvert s mintegy 2530 töltést adott, neki, melylyel a betyárok által hátrahagyott lovon vágtatott utánok. De lova a sebes vágtatás közben elesett. Nehogy időt veszítsen, útját gyalog folytatta a már közel levő tanyához, mely mellé a betyárok húzták magukat, honnan egy két csövű vadász fegyverből lövöldöztek reá s Erdélyi: „az add meg magad“-ra ezt kiabálta: „ha kedves az életed, távozz!“ De erre Pál Dániel nem sokat adván, a lövéseket még jobban és sűrűbben viszonozta, melyek egyike Erdélyi kezét, másika fejét érte s elesett, de ismét felállt s még egyet lőtt, mely Pál Dániel jobb keze mutató ujját érte, annélkül azonban, hogy harczképtelenné vált volna. Erdélyi ekkor megadta magát.

Társa Kozma István pedig az istálóba menekült, melynek ajtaját Pál Dániel a fegyverével bezúzta, s miután amaz magát megadni vonakodott, az istálóba pedig bemenni nem lehetett, Pál Dániel ajtón keresztül három lövést tett, melyek egyike Kozmát homlokon találta, minek folytán ő is megadta magát.”[60]

Az eset nyomán Ferenc József császár és király ritka bátorságáért 1883. február 3-án kelt legfelsőbb határozatával Pál Dániel csendőr őrsvezetőnek a koronás ezüst érdemkeresztet adományozta.[61] Pál hamarosan Erdélyi Mihály (Erdélyi György apja) és Szabó Sándor tiszafüredi lakosokat is letartóztatta, akik a betyárok orgazdái voltak.[62]

6. Összegzés helyett

Az elmondottakhoz sok mindent hozzá lehetne tenni annak kapcsán, hogy mennyire tárgyilagosan is látta népünk a betyárok tetteit. Önmagában is eléggé tanulságos azonban az 1911-ben háromszoros gyilkosságért kivégzett, edelényi Regula Ede esete:

„Akasztófa-romantika.

Miskolczi ember beszéli, hogy a március 13-án kivégzett Regula Ede sírjára még mindennap friss virágot hordanak. Sőt nem tréfa! arról van szó, hogy gyűjtés utján síremléket állítanak a kivégzett rabló gyilkosnak. Igazán nem tud az ember mit szólni az Ítélő képességnek ekkora eltévelyedéséhez. A betyár-romantikát, különösen a Bach-korszakban, meg tudjuk érteni, mert a betyár a törvénytelen hatalomnak ellensége volt. A nép, igen helyesen, úgy okoskodott: aki az ellenségemnek ellensége, az nekem jó barátom. No meg a betyár szemben támadta az embert, minden nap az életét kockáztatta, meg még jót is tett olykor-olykor. Akiket azonban manapság, a roppant enyhén ítélő igazságszolgáltatás juttat a kötélre, azokban igazán alig van nemesebb vonás. Általános emberszeretetből részvéttel vagyunk irántuk, de haláluk után megnyugszunk. A részvét, a sajnálat azonban nem dicsőítés.

Azt kell gondolnunk, hogy Miskolczon csak a hatóság helytelen eljárása és gyengesége idézte elő ezt a visszás, sőt természetellenes állapotot. Lám, Temesvárott is volt kivégzés, és ott hire sem volt a miskolczi eseteknek: képeslapoknak, kötél-árverésnek, impozáns temetésnek stb. stb.”

Mondhatnánk, hogy ma már teljességgel értékelni tudjuk az akkori emberek cselekedeteit, ám ez messze nem így van. A közelmúltban [2016 májusában] jött a híre, hogy amerikai rendezők meg akarják filmesíteni a „viszkis rabló” (Ambrus Attila) történetét. Elgondolkodtató azonban, hogy 1912 augusztusában a Heves megyei hatvani mozi (mozgó) egy ,,erkölcsromboló hatású” filmjének bemutatását megtiltotta a járási főszolgabíró. ,,... helyes cenzúrát csinált – írta az Eger c. lap augusztus 10-i számában — midőn a műsorban látta, hogy a Regula Ede rablógyilkosságát akarják bemutatni, betiltotta annak a számnak az előadását. Más alkalommal a Haverda Mária (azaz a róla szóló gyilkosságot tárgyaló) filmjét tette indexre ... Azzal igazán nem kell törődnie a ... főszolgabírónak, hogy ezért megabcúgolta az illető mozi törzsközönsége. Nem, még az sem lesz baj, ha Az Est [budapesti bulvárlap] ír majd ellene hasábos förmedvényt a ,,jogtalanul és brutálisan legázolt szent szabadság nevében.”[63]

Ez azonban 1912-ben volt. Ma viszont, úgy látszik, kell a példakép az ifjúságnak…

IRODALOM:

BAGI Gábor

2006.   Új adatok Fazekas Dávid, a jákóhalmi betyár történetéhez. In: A Jákóhalmi Polgár, Civil Melléklet. 2006. december.

2007.   Jászsági betyárok az önkényuralom korában. In: Redemptio, 2007. február, 4–5.

2008.   Adalékok Borsos Sándor, az utolsó jászsági betyár történetéhez. In: Redemptio, 2008. április, 10–11.

2010.   Egy legenda nyomában. Avagy hogyan nem rabolta el Fazekas Dávid jákóhalmi betyár 1852-ben I. Ferenc Józsefet? In: Múzeumőr, 2010. 4. sz. 6–7.

CSANAK Dóra, F.

1991.   Borsos Sándor futóbetyár tragédiájának leírása. In: Jászkunság, 1991. 6. sz. 18–25.

FODOR Dénes

2002.   Fazekas Dávid jászjákóhalmi betyár históriája. In: Jászsági Évkönyv. Szerk.: Pethő László. Jászberény. 248–253.

FÜVESSY Anikó

1988.   Történelmi tudat – helytörténeti hagyományok. In: Fejezetek Tiszafüred folklórjából (Szerk.: Füvessy Anikó–Szilágyi Miklós). Tiszafüred. 3–25.

GYŐRI János

2001.   Borsos Sándor jászkiséri betyár históriája. In: Honismeret, 2001. 5. sz. 77–81.

HÉJJAS Pál

1990.   Az a híres Bogár Imre … (A Bogár betyárbanda története) In: Pest Megyei Levéltári Füzetek 19. H.n.

2006.   Pataki Mihálynak, Rózsa Sándor elfeledett betyártársának története. In: Tanulmányok Pest Megye Múltjából. Pest Megye Múltjából Sorozat, 11. Budapest. 131–180.

JEGENYÉS Pál

1905.   Erdélyi és Kozma futóbetyárok elfogása. In: „Hiven, becsülettel, vitézül” Budapest. Internet:

http://www.csendor.com/konyvtar/szepirodalom/viszaemlekezesek/magyar/Erd%E9lyi%20%E9s%20Kozma%20fut%F3bety%E1rok%20elfogat%E1sa%20-%20Jegeny%E9s%20P.pdf (Letöltés, 2016. április 26.)

MINAMIZUKA, Shingo

2009.   Rózsa Sándor. Betyár vagy bandita? Budapest.

PÉTERNÉ FEHÉR Mária

2005.   Betyárok Kecskemét környékén az 1848/49. évi szabadságharc után. In: Bács-Kiskun megye múltjából XX. Szerk.: Szabó Attila.Kecskemét. 277—298.

PRESZLY Loránd

1926.   A csendőrség úttörői. Budapest.

SERES István

2011.   Források Kis Víg Miska üldözéséhez. In: A Bihari Múzeum Évkönyve 15-16. Szerk.: Sándor Mária.Berettyóújfalu. 87–108.

SUGÁR István

1979.   Az egri filmszínházak története (1900–1948). In: Archivum 8. A Heves Megyei Levéltár Közleményei. Szerk.: Kovács Béla. Eger. 35–94.

SZILÁGYI Sándor

1896.   A magyar nemzet története X. Budapest.

UJVÁRY Zoltán

2000.   Rózsa Sándor perei. In: A Debreceni Déri Múzeum Évkönyve 1999. Szerk.: Sz. Máthé Márta és Selmeczi László. Debrecen. 243–270.



[1] Róla különösen sok történet jelent meg magyarul a kiváló természetbúvár és vadászíró, Molnár Gábor (1908–1980) brazíliai útleírásaiban.

[2] Magyar Nemzeti Levéltár Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltára (a továbbiakban SZML) Jászjákóhalma, tanácsi jegyzőkönyv 1850. 1., 145., 161., 164., 167–168. oldalon lévő körözések.

[3] „Magyar Hírlap”, 1852. május 26. 3651.

[4] Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltár, Kunszentmárton Levéltára, 1851/53. évi rendezetlen iratok.

[5] MINAMIZUKI, Shingo 2009. 76.

[6] SZILÁGYI Sándor 1896. X. 438.

[7] SZML Jászkun Kerületi Büntetőperek, 33. Fasc. 6. kötet, 36. Idézi BAGI Gábor 2006.

[8] SZML Kunszentmárton Levéltára, 1851/53. évi rendezetlen iratok. Idézi BAGI Gábor 2007. 4–5.

[9] „Magyar Hírlap”, 1852. június 30. Idézi BAGI Gábor 2010. 6–7.

[10] „Fővárosi Lapok”, 1870. július 23.

[11] MINAMIZUKA, Shingo 2009. 91.

[12] MINAMIZUKA, Shingo 2009. 122–123. Ugyancsak bizonytalan 1851/52-es adatot hoz erre Ujváry Zoltán is. Lásd: UJVÁRY Zoltán 2000. 255.

[13] FODOR Dénes 2001. 248–253.

[14] SZML Jászapáti, tanácsi iratok 1850–1853. Szám nélküli.

[15] SERES István 2011. 91–92.

[16] HÉJJAS Pál 2006. 159.

[17] „Vasárnapi Újság”, 1859. június 12. 284.

[18] SZML Szolnok, Római Katolikus Anyakönyvek. Halálozások, 1859.

[19] Így voltak később olyan visszaemlékezések is, miszerint a tettet Virág Károly követte el vezsenyi cigányokkal, mivel a szép, özvegy (!?) Pápainéba szerelmes volt. „Floridai Bajtársi Híradó”, 1994. 1. sz. 4–5.

[20] HÉJJAS Pál 1990. 34.

[21] HÉJJAS Pál 1990. 51.

[22] PÉTERNÉ FEHÉR Mária 2005. 289.

[23] „Eger”, 1869. május 20. 157.

[24] 1871-ban az apa 26 forint 26 krajcár adót fizetett, míg a később az ifjabb Borsos által meggyilkolt Lepsényi Paulina 74 forint 53 krajcárt. SZML Jászkisér adókönyve, 1871.

[25] GYŐRI János 2002. 77–81.

[26]„Jász-Kunság”, 1874. január 24. 27., Uo. január 28. 30.

[27] „Jász-Kunság”, 1874. január 28. 30., Uo. február 21. 57.

[28]„Eger”, 1874. június 18. 195.

[29] „Jászkun Polgár”, 1874. május 28. 3.

[30] „Jászkun Polgár”, 1874. június 11. 3.

[31] Mivel Vidróczky a vármegyei pandúrokat, csendbiztosokat jó párszor nevetségessé tette, Németh Albert vármegyei ügyész a belügyminisztériumtól végül egy szakasznyi katonaságot kért. Bár a betyárt közben egy cimborája lelőtte, a katonaság kivezényléséből hatalmas botrány lett, mivel abban sokan a megyei autonómia megsértését látták. „Eger”, 1873. 12. sz. 90.; Uo. 13. sz. 98–99. Az eset jól mutatta azt, hogy az önkényuralom hírhedt csendőrsége jóval hatékonyabb bűnüldöző szerv volt, mint a magyar vármegyei rendszer hadnagyai és pandúrjai. Az alkotmányosság 1861-es visszatérésével ez a régi rend szerveződött újjá a Magyar Királyság területén, ám Szlavóniában és Erdélyben megmaradt a csendőrség, amely jóval hatékonyabban is működött a régebbi rendszernél.

[32] „Jászkun Polgár”, 1874. június 18. 3.

[33] „Jászkun Polgár”, 1874. július 2. 3.

[34] „Eger”, 1874. július 9. 217.

[35] „Jászkun Polgár”, 1874. július 23. 3.

[36] „Eger”, 1874. július 9. 221.

[37] „Eger”, 1874. július 16. 230.

[38] „Eger”, 1874. augusztus 6. 253.

[39] „Eger”, 1874. augusztus 20. 369–370.

[40] Valószínű, hogy ő Lepsényiné élettársa volt. Problémát okoz azonban, hogy az első híradások a személyt még B. J. rövidítéssel jelölték, ami Buzás József lehet. Kérdéses, hogy melyik is a pontos.

[41] „Eger”, 1875. november 25. 373.

[42] „Eger”, 1877. március 15. 84. Idézi BAGI Gábor 2008. 10–11.

[43] Mint Szikszai Mihály főlevéltáros barátom elmondta, Jászkiséren máig nyomai vannak annak a véleménynek, hogy Borsost a jászberényi börtönben megmérgezték.

[44] „Eger”, 1877. március 22. 93.

[45] „Kecskemét”, 1947. január 5. 3. Népi est. Borsos Sándor betyár balladája népi táncbetétekkel, népdalokkal.

[46] „Eger”, 1889. január 29. 39.

[47] A település akkor még Békés megyéhez tartozott.

[48]„Eger”, 1875. február 4. 35–36.

[49] „Békésmegyei Közlöny”, 1879. július 1. 1.; uo. 1880. március 20. 1.; Uo. július 3. 1.

[50] „Eger”, 1879. szeptember 4. 284–285.

[51] SZML KL iratok. Jász-Nagykun-Szolnok megye alispánjának rendszeres jelentése az 1880. évi második és az 1881. évi első félévről.

[52] SZML KL iratok. Jász-Nagykun-Szolnok megye alispánjának rendszeres jelentése az 1880. évi második félévről.

[53] SZML KL iratok. Jász-Nagykun-Szolnok vármegye alispánjának rendszeres jelentése az 1881-es év második félévéről.

[54] „Szolnoki Híradó”, 1882. december 24.

[55] PRESZLY Lóránd 1926. 259–260.; Jász-Nagykun-Szolnok vármegye alispánjának jelentése az 1882-es év második félévéről.

[56] Állítólag a betyárok azt kiabálták, hogy töltény van már elég, csak zsandár kell hozzá száz. PRESZLY Lóránd 1926. 259.

[57] Pálnak a következő év január 1-jétől kellett volna szolgálatba állnia, de magára vállalta az üldözést és az elfogást. Jellemző, hogy emberei kocsin követték őt, de elmaradtak és utat tévesztettek. PRESZLY Lóránd 1926. 259–260.

[58] Utóbb Székely Pétert említették. JEGENYÉS Pál 1905. 1–2.

[59] Mások szerint Czinege István tanyástól kért az örsparancsnok fegyvert. JEGENYÉS Pál 1905. 1–2.

[60] „Eger”, 1883. január 4. 2–3. Az eset a népi emlékezetben több részletében másképp maradt meg. FÜVESSY Anikó 1988. 20–21.

[61] PRESZLY Loránd 1926. 260.

[62] „Eger”, 1883. február 22. 73.

[63] SUGÁR István 1979. 70.

Megjelent a Tisicum A jász-Nagykun-Szolnok Megyei Múzeumok Évkönyve XXIV. Szolnok, 2015. évi számában. 305-321.

Módosítás dátuma: 2017. április 09. vasárnap, 08:02