Nádvágás a bihari Nagy-Sárréten
Régi feljegyzésekbÅ‘l tudjuk és idÅ‘s emberek is emlékeznek még rá, hogy a vízszabályozások elÅ‘tt, a Berettyó 1866-ban történt elvezetéséig, a Sárrét fÅ‘terméke nem a búza volt, mint most, hanem a gyékény és a nád. Az ártéri szigetek kevés művelhetÅ‘ földje éppen csak hogy megtermetté a falu esztendeig való kenyerét, egyébütt árvizektÅ‘l megfutott legelÅ‘k foglalták el a határt, nagyobb részben pedig mocsarak, rétségek, melyek mindenféle vízinövénynek voltak otthonai.
Ez állapot miatt nem volt semmi panasz. Gyékénynek, nádnak sok hasznát vették a sárrétiek. A szegénység gyékényt szÅ‘tt, kosarat kötött, s készítményeit a távolabbi vidék vásárjaira vivén eladni, egész esztendÅ‘ben ezekbÅ‘l pénzelt legjobban. De a nád talán még fontosabb volt. EbbÅ‘l csinálták itt a ház falát, tetejét, a kemencét, a kéményt, az udvar kerítését. Fűteni sem fűtöttek egyébbel. Papnak, tanítónak, nótáriusnak fizetésébe járt a tűzrevaló nád. Nádból készítették a vászonszövÅ‘szék bordáját, a csigacsinálót; a juhásznék a sajtrácsot; a pásztorok a kunyhót, a karámot, a hodályt; a halász-pákász emberek a vészt, a tutajt, stb. A nádbuzogány pelyhével töltötték meg a szolgalegény feje alá adott párnát, meg a kvártélyos katonákét. SÅ‘t hidat is készítettek nádból, az ú. n. bürűt. Biharnagybajomban a Kisbajom nevű falurész között folydogáló Gyalogéren még az 1800-as évek elején is ilyenen járt át a gyalogos és a szekér. A felesleget pedig jól lehetett értékesíteni más vidéken. Az öregek állítása szerint több jövedelmet adott holdanként, mint a búza.
Nád és nád között azonban különbség volt. Szép és jó itt sem mindenütt termett. Mélyebb vízben nem nÅ‘tt, a térdig vagy szárközépig érÅ‘ állandó vizet szerette. A folyami nád, vagyis amelyik az alacsonyvizű, csendes erek medrében nÅ‘tt, puha volt, akármit készítettek belÅ‘le, hamar elnyűtt. Inkább kedvelték az acélosabb s éppen ezért sokáig tartó réti nádat. Legtöbbet ért mégis a verestövű nád. Azért adták neki e nevet, mert kb. a derekáig vereses színű volt. A vastagabbjából falat, berenát, karámot húztak – megfogta a felbÅ‘szült bikát is –, a szép vékony szálúból pedig tetÅ‘t kötöttek. A szárazon nevelkedett piszkosszínű, korhadó és girbe-görbe bördÅ‘s nádat csak tűzre használták, nem sokat ért.
Emlékezetes nádvágó helyek voltak a sápi Darvas és a Derék-rét, Sáp és Dancsháza között a Kállólapos, Dancsházán a Nádas-tó – fÅ‘képpen pedig a rétszéli községek határain: a Csifi- és az Orosi-pusztán, Rábén a DélÅ‘láp körül, Biharnagybajomban a Varga-láp alatt, a Föld-lápnál, az Ürmösér mocsaraiban, ahol negyedfél öles nád termett és a Batonyás-réten. Ez utóbbiról azt írja Birtalan Szilágyi János régi bajomi református pap: „Bámulatra méltó vastag nádak teremnek itten, úgy, hogy ha távolról néz is az ember a rétre, úgy emelkedik fel a többi nádak felett, mint egy magas laponyag a sík réten. Hossza, vagy magassága a három ölet is kiüti, vastagsága egy jó hüvelyknyi.” A sárrétudvariak a Ferendektón vághattak szép nádat és a Csarnán, a szerepiek Ösvénytónál és Zódonyban. De meg végig az öreg Berettyó két partján.
A vizes világban annyi nádat hordhatott haza, meg vásárra az idevalósi szegényember, amennyi neki tetszett. A rétség úttalan lápjai, ember nemjárta kolokány fészkei, dágványai között nem lehetett mesgyét vonni. Még a városok határai is bizonytalanok voltak, nemhogy a magánbirtokosoké. A beláthatatlan náderdÅ‘ket tehát nem Å‘rizte senki. Igazában véve a vizek birodalma volt az, nem az embereké. KésÅ‘bb azonban, amikor az indzsellérek megrégulázták az áradó folyókat, ezek a boldog idÅ‘k elmúltak. A pusztuló nádasokat 1871-ben már az uradalmak adták ki a vágóknak, rendszerint felében. 1872-ben a szerepi földön az Ösvénytónál minden öt kévébÅ‘l kettÅ‘t kértek bérbe, s ezenkívül még ki is kellett hordani a nádat a rét szélére. Azután már nem is sokáig termett itt nád. A mocsár teljesen kiszáradván, eke alá került. A vágók a Kis-Sárrétre jártak. Komádi, CsökmÅ‘ határaira, a Kóti-Sárrétjére, meg Irázra, – sárrétiesen: Irádra. Ezen helyeket ugyanis még öntözte a Körös. Most Nádudvarról hozott náddal javítgatják az ócska háztetÅ‘ket, de azt mondják az öregek, hogy: – nem nád már ez!
EzelÅ‘tt, ha már beköszöntöttek a beres hónapok (szept., okt.), a nádvágó ember hajóra ült és bebarangolta a rétet. Körülnézett, hol találna kedvére való nádat. Nem kellett sokáig keresgélnie. Többet is kiszemelvén, azt méregette, melyik hely esik közelebb falujához és honnan lesz könnyebb elhordani a levágott nádat. Mert hiába volt a gyönyörű nádas, ha bodzások, cseretek, érpartok állták útját az embernek. A kiválasztott bokrot valamilyen módon megjelölte, többnyire úgy, hogy a szélén négy-öt helyen egy ölrevaló lábonálló nádat gyékénnyel összekötött. ErrÅ‘l aztán tudhatta az utána odavetÅ‘dÅ‘ ember, hogy e bokornak már gazdája akadt. Bokornak nevezték a nádrengetegek azon helyeit, ahol legszebb, legsűrűbb és legtisztább volt a nád. Némely bokor pár holdnyi kiterjedésű is volt. Persze amikor a változott idÅ‘k úgy hozták, az uradalommal is egyezséget kellett kötni.
A nádat télen, jégen vágták. Míg ez az idÅ‘ elérkezett, a felfogott bokorhoz többször ki kellett menni, mert a jel nem mindenkitÅ‘l Å‘rizte meg. Ilyen kimenetel alkalmával mindig igazítottak valamit az odavezetÅ‘ úton is: nádat, giz-gazt letördelték, kicsapkodták, majd a közbeesÅ‘ szárazulatokon keresztül úgynevezett siklót locsoltak, mely mikor megfagyott, jó útja lett a nádat hordó szánnak.
Miután rétet szerzett a nádvágó ember, otthon a padlásról, színbÅ‘l elÅ‘szedegette szerszámait, kijavította, megélezte Å‘ket. Legtöbbet forgott kézen az egyszerű nádvágó, melyet használatból kivetett csorba, vagy törött kasza orrából készítettek. A 26-28 cm. hosszú pengét vas nyakló segítségével erÅ‘sítették a méternyi hosszúságú nyélhez. A nyél másik végére vas, gyakran bÅ‘r gyűrűt szegeztek – úgy okolván meg ezt, hogy: így könnyebben jár a kézben. Másik vágó eszköz a nádtoló. Átlag 62 cm. hosszú, 4-5 cm. széles és a fokánál 6-7 mm. vastag görbe, acélos vaslemez. BelsÅ‘ széle az él, melyet kalapálással és fenÅ‘kÅ‘vel szoktak élesíteni. A külsÅ‘ szél közepére 15 cm. hosszú, 4,5 cm. átmérÅ‘jű köpű van formálva; 6.5 cm. hosszú és 2,5 cm. átmérÅ‘jű kisebb köpűkké alakították a nádtoló két felgörbített végét is. Ez utóbbi köpűk nyakán mozgatható, de le nem húzható vas hurok van, amely azonban, mint nem nélkülözhetetlen kellék, sokszor hiányzik. A nádtolót maga a vágó szerelte fel. A nagy köpűbe szegezte a 4 méteres vagy többször ennél is hosszabb rudat. A kisebbekbe pedig rugalmas husángokat helyezett, melyeket hátrahajlítva, végeiket a rúdhoz erÅ‘sítette vékonyabb kötéllel s az így keletkezett ívek közepén keresztbe kötött egy botvastagságú egyenes faágat. Ez volt a káva. Még csak a vashurkokba kellett kötelet fűzni és végét ott kötni a rúdhoz, ahol a kávát. Ezt némelyek kantárnak mondták, öreg emberek állítása szerint a nádtolókat nagyobb kovácsműhelyek gyártották. Mindegyiken láthatunk meglehetÅ‘sen primitív kivitelű vonal- és pontdíszítést, amelyik valószínűleg a készítÅ‘ jegye is volt egyben. Ilyeneket hozott forgalomba valamikor Biharnagybajomban öregnagyapám, a nemes és hajdú ivadék Lápossy Mihály 18-20 legénnyel dolgozó kovácsműhelye, melyet vagyona mellett csak azért tartott fenn, mert kedvelte ezt a mesterséget. Egyéb készítményei – mint pl. zárak, lakatok, béklyók, szép házvégdíszek – szintén ismertek voltak az egész Sárréten. Ugyanitt Madar István műhelyét emlegetik még az öregek. Kovácsok csinálták a jégpatkót is, amit madzaggal csizmája talpára kötött a nádvágó, hogy biztosabban járhasson a jég sima tükrén. A fabocskor és fapapucs már inkább házilag készült, de lehetett venni is; öreg Somogyi Imre es Szabó Gergely régi híres bajomi fúró-faragó ezermesterek a piacon, vásárokon árulták. Keményfából volt faragva és a jégpatkót pótolandó: négy lópatkószeget ütöttek a talpába. Madzaggal kötötték, vagy szíjjal csatolták fel a bocskorra, csizmára. Védelmezte a lábbelit a nád éles torsától s a láb sem hűlt fel benne az egész napi jégen való járkálásban.
Meleg ködmönre, báránybÅ‘r sipkára is szüksége volt a nádvágónak, meg jó nagy csizmára, amit még szalmával is kibélelhetett a hideg ellen. Régebben bocskort viselt a szegény ember télen is. Ilyenkor szÅ‘rös bÅ‘r kapcát tekert a lábára. A csizma alá jött a fapapucs, bocskor alá a fabocskor. Ha mind szerszámjával, mind gúnyájával rendben volt, nyugodtan várta a természet télrefordulását. Mihelyst annyira befagyott a víz, hogy a jég hátán járni lehetett, halogatás nélkül munkához látott. Az egymás közelében dolgozók csatlakoztak s az alig derengÅ‘ téli hajnalon már elindultak a rétre és csak késÅ‘ este vetette Å‘ket haza. Vacsorára fÅ‘tt étellel várták a réten járót, napközben csak a pálinkás cserép bütyköst, butéliát húzogatta elÅ‘ a ködmöne zsebébÅ‘l s a tarisznyából kenyeret evett.
Száraz télidÅ‘n szépen haladt a munka. A rét fölött elsüvöltÅ‘ fagyos széllel nem törÅ‘dtek, de még a porhó sem volt akadály, ha azonban nagy pelyhekben lehullott a vastag téli takaró, nem volt tovább mihez kezdeni.
A magános ember nádvágóval (elvétve úgy is mondták: kisvágó) dolgozott. Jobbjába fogva ezt, egy rántó mozdulattal fél ölre való nádat levágott, amit aztán balkarjával fogott fel. Ahol ritkább volt a nád, ott maréknyit vágott el egyszerre. A gazos, cseplesz náddal vegyes bokrot pedig inkább szálalták, nehogy azután kelljen takarítani a kévét. De a Sárrét virágkorában az ilyen bokornak nem is számítódott. A nádtolóhoz már három, de legalább is két ember kellett. Az egyik szaporán kocogva a jégen e szerszámot tolta és a kávában összegyűlÅ‘ két-három ölnyi nádat szedte ki, társa pedig a kévéket kötözte. Arra is ügyeltek, hogy a vágást szél ellenében végezzék, mert másként a vágott nád nem a kávába dÅ‘lt, hanem szerteszéjjel szóródott. A tolót egy kévekötÅ‘ nem gyÅ‘zte meg, estefelé keveset segíteni kellett neki. – Kévekötéshez gyékényt használtak. A kévék nagysága igen különbözÅ‘ volt. Legrendesebbnek mondják az öles kévét, melybe annyi nádat kötöttek, amennyit egy ember két karjával összeölelhetett. Ritkán bár, de kötöttek két öles kévét is. Egyik sem került így eladásra, hanem szétszedték Å‘ket többnyire fél ölesre. Voltak egyes vidékek, ahol a nagy kévéket nem fizették meg kellÅ‘képpen, így pl. a debreceni vásárokon sem. Ezért aztán az odavaló vevÅ‘knek 28 nagy kévébÅ‘l 400-at kötöttek. Néhányan még emlékeznek a régimódi ú. n. lapos kévére, melyet nádba kötöttek. Némileg háromszög alakját azáltal nyerte, hogy kötés közben térdben összeszorított lábszárak közé fogták, de okozta ezt a gyékénynél keményebb nádkötél is. Szánra, szekérre lapjaikkal összeillesztve rakták.
Serény ember egy nap alatt levágott és bekötött 90-100 egyöles kévét. Nádtolóval dolgozók többre értek: 220-250 kéve maradt utánuk. Mire bevégzÅ‘dött a munka, egyik-egyik vágónak összekerült 2500-3000 kévéje. Ez azonban nem volt mind az övé, az uradalom kivette belÅ‘le a bérlet fejébe járó részt: felét, vagy ötbÅ‘l kettÅ‘t, s a hazahordásra fogadott fuvarosnak is részt kellett még belÅ‘le adni. Ez a dézmálás, részelés a nádlógerben történt, melynek helyét az uradalom a rét valamelyik alkalmas nagyobb szárazulatán jelölte ki. Minden részes vágónak oda kellett vinni a levágott nádat. Földre fektetve egymásra rakták itt a kévéket; az ilyen nádcsomót hívták halhéjnak.
A nádat szánon hordták haza; a rét és a kanyargós erek jege volt a jó út. Megtörtént azonban, hogy az idÅ‘ hirtelen meglágyult, a jég olvadt, szakadozott. Ilyenkor sok veszÅ‘dséggel járt ez a szállítás. Valami szárazulaton be kellett várni, míg újra fagyott, vagy annyira letisztult a jég, hogy hajón el lehetett vinni a kévéket. Az udvaron kúpba rakták a nádat: felállítottak három kévét, egymáshoz kötözték és ezekhez támasztották körül a többit, mintegy 250-300 kévét. Így várták rá a vevÅ‘t, vagy pedig majd vásárra vitték. Közepes nagyságú kévéért helyben is adtak egy garast.
Az uradalom gondozta is hasznot hajtó rétjét. Tavasszal az ottmaradt gyékényt, cseplesz nádat, nádcsörmÅ‘t, giz-gaz száraz avart szél alá felgyújtatta, hogy az új gyékény és nád tiszta legyen. Beszéltem még olyan öreg emberrel, aki emlékezett ilyen rétégésre. Napokig égett a rét. Füstölögve, kojtolva lohadt le a tűz némelykor a zsombékosokban, kotús helyeken. A fel-feltámadó szél pedig megint magasra csapta fel a lángokat és sebesen seperte elÅ‘re, több kilométer szélességben s nagy távolságokra szórta a könnyű hamut. Farkasok, rókák, nyulak, apró férgek menekültek a futó tűz elÅ‘l. Éjjel a harmadik, negyedik határba feltetszett a tűz világa, mintha egész falvak égtek volna.
Ennél is régebben tűz a réten csak véletlenségbÅ‘l támadt. A rétész-nádvágó semmiféle célból a nádast készakarva fel nem gyújtotta. Az Å‘ ténykedése igazi gyűjtÅ‘-gazdálkodás volt: nem szántott, nem vetett, csak aratott.
Forrás: Debreceni Szemle X. évfolyam, 2. szám. 56-59.