Gondolatok a táncról és tánckedvrÅ‘l

Az ember egyéni, személyes és közösségi, társadalmi igényeinek, szükségleteinek kielégítésére létrehozott eszközök és módozatok alkotják egy-egy nép kultúráját. Az emberek életét biztosító táplálkozás szükségletet jelent. Amivel és ahogyan ezt a szükségletét kielégíti az adott népesség, az ennek a népnek gazdálkodási és táplálkozási kultúrája. Ha ezt a kultúrát vizsgáljuk, olyan jelenségekre, módszerekre, szokásokra találunk, melyek amellett, hogy biztosítják a táplálékot, közben egy sor nehezen megfogalmazható szükségletet is kielégítenek. Bizonyos ételek, étkezési alkalmak, ezzel kapcsolatos szokások biztosítják és szabályozzák a társadalmi kapcsolatokat, kielégítenek érzelmi igényeket is. Egy halotti tor nemcsak táplálkozási alkalom, hanem a rokonság és barátok, esetenként a közösség szegényeinek meghívását, a velük való kapcsolatok ápolását is jelenti, miközben az elhunyt hozzátartozói úgy érzik, hogy az elhunyt emlékét méltó ünneplésben is részesítik. Amikor egy édesanya csecsemÅ‘jét a szoptatás után felemeli, ütemesen rázogatja, mozgatja, höccögteti, nemcsak a mohón lenyelt levegÅ‘tÅ‘l szabadítja meg a kicsit a büfögtetésével (ami nélkül veszedelembe is kerülhet, ha fekve felbukja a lenyelt tejet), hanem a ritmus, a szép szavak és dallamok, a beszélt és énekelt, a zenei anyanyelv eszköztárával is kezdi megismertetni magzatát. A késÅ‘bbiekben erre egyre több alkalommal lehet szüksége a másokkal való kapcsolat megteremtésében, gondolatainak, érzelmeinek kifejezésében, megfogalmazásában.

Valójában még nem tudjuk, hogy az embernek születésétÅ‘l haláláig hány és miféle szükségletét kell kielégítenie, hogy megközelítÅ‘leg emberhez méltó, teljes élete legyen. Mert vannak egészen rejtett, nehezen megfogalmazható szükségletek is. Nem tudjuk, hogy mennyi mosolyra, érintésre, ölelésre, melegre, szép szóra, dalra, mozgatásra van szüksége egy kisgyermeknek, hogy felserdült korára megtalálja helyét a társak között, a társadalomban, a párját egy közös, családi életre. Nem tudjuk még, hogy egy felnÅ‘tt ember kétségei, elmagányososdása, csalódásai, sikertelenségei milyen gyermekkori szükségeltének kielégítetlenségére vezethetÅ‘k vissza. Egy nép kultúrájának e rejtett összetevÅ‘it csak az egész kultúra néprajzi szemléletű, teljességre törekvÅ‘ leírása, minden részletre kiterjedÅ‘ vizsgálata tárhatja fel, mely minden kis részlet, mozzanat értelmét, célját is firtatja, és okát-értelmét keresi. Egy egészségesebb, minden szükségletet kielégítÅ‘ társadalom, nevelés, oktatás kialakítására kell felhasználnunk a múlt, a hagyomány tapasztalatait.

Hol van a helye a táncnak az emberi szükségletek egymásba fonódó rendszerében? Meghatározható az a szükséglet, melyet csak tánccal lehet kielégíteni? E szükséglet kielégítetlenségébÅ‘l miféle bajok, tökéletlenségek, hiánybetegségek származhatnak? Ezekre a bonyolult, szokatlan kérdésekre keressük a választ a következÅ‘kben. Válaszunkhoz elÅ‘legezzük azt, hogy bizonyára fontos, egyetemes, minden társadalomban megtalálható szükségletet elégíthetett ki a tánc, ha az eddig megismert kultúrákban mindenütt megtaláljuk, bár mégis beszélhetünk egy adott társadalmon belüli tánctalan vagy táncnélküli rétegekrÅ‘l, csoportokról és korszakokról, mint ahogy ismerünk törvényeket, rendelkezéseket a tánc tiltására is. Vizsgálatunk természetesen elsÅ‘sorban a magyar társadalomra és történetére terjedhet csak ki.

Táncnak nevezzük az ütemes, általában énekre, zenére végzett szabályozott testmozgást. A magyar nyelvben a tánc szó csak a 16. században terjed el és lesz közönséges használatú ebben az értelemben. Ez a tény, a késÅ‘i megjelenése önmagában is felveti azt, hogy nyilván valami akkor új, eddig nem ismert jelenségre, vagy mozgásfajtára vonatkozott a tánc szó. Ráadásul ezt a német nyelvterületrÅ‘l kaptuk, ismertük meg, mert a magyar tánc szó kétségtelenül a német Tanz szó átvétele, és eleinte csak a királyi udvar és a fÅ‘urak táncait jelentette. Valószínűleg más közép- és kelet-európai nyelv is innen vette, mint például a tanec (szlovák, cseh, orosz), tanssi, tanhu (finn), tants (észt). Ugyanakkor a magyar nyelvben igen gazdag a különféle táncos mozgások megnevezése. Például a tomb, tombni vagy tombolni ige, feltűnik egyik nyelvemlékünkben is: a 16. század elejérÅ‘l való körmöcbányai táncszóban (Haza jött fírjed, tombj Kató!). Ez még az 1950-es években is használatos volt HollókÅ‘n, amint egy mulatságban hallottam; a táncosokat nézegetÅ‘ egyik legény társának azt mondta: Gyere, tombjunk egyet! A Sárközben a 60-as, 70-es években így hívták egymást a leányok a karikázóba (leánykörtáncba): Gyere, játszunk egyet! Ebben a többrészes karikázó táncban a leglassúbb volt a csillegÅ‘, ami még az elsÅ‘ háború elÅ‘tt elmaradt, azután jött a lépÅ‘, a futó, majd az ugró, és mindegyik más és más tempójú és dallamú volt. Nevezték még a Duna mentén, a Dél-Dunántúlon és a Szerémségben ezt a körtáncot, illetve annak különbözÅ‘ részeit szédibabázásnak, sergésnek, szédülésnek, sifitelésnek, karéjnak, karéjozásnak, fércelésnek, kocsikalának, rezának is. Amint a táncot lejtik, ugorják, lépik és járják. Ezekre, fÅ‘ként asszonyok, leányok járta karikázóra, körtáncokra nem mondták azt régebben, hogy az tánc. A katolikusoknál szigorú böjti tánctilalom így nem is vonatkozott ezekre. Dunafalván (DunaszekcsÅ‘ egykori szállásain kialakult falu, SzekcsÅ‘vel szemben, a Duna túloldalán) böjti ugrósnak is nevezték ezt a karikázót, s még az 1950-es évekig tavasszal, a nagyböjti idÅ‘ben a lányok a Duna töltésén járták.

A magyar tánc szóval tehát egy addig ismeretlen táncfélének és -módnak adtak nevet, mely egy új szükséglet kielégítését jelentette. Ez pedig a páros, a férfi nÅ‘vel lejtett tánca volt. Tudjuk, hogy ezek a páros táncok Európa-szerte csak a 16. században terjedtek el a királyi és fÅ‘úri udvarokból kiindulva. Arbeau, a francia király hoppmestere errÅ‘l írásban is tudósít minket 1588-ból. Azt írja, hogy akkoriban egyre többször felbomlik a branle, a körtánc, egy kis ideig mindenki választott párjával forog, majd ismét összeáll a lánc vagy körtánc, és annak lassúbb ütemére táncolnak tovább. Ez a táncforma már egy újabban jelentkezÅ‘ igény kielégítésére is való: a férfi nÅ‘vel való külön táncára, egymás érintésének, testi közelségbe kerülése vágyának, eddig tiltott kielégítését szolgálja. Ma is kielégíti ezt a szükségletet a tánc. Én felkérhetek egy bálban egy addig ismeretlen lányt is, akinek megfoghatom a kezét, átkarolhatom a derekát, amit egyébként botrány nélkül nem tehetnék meg.[1]

Ez a tánc tehát az addig elfogadott kör- vagy lánctáncból válik ki, születik meg, valahogy úgy, ahogy néhány gyermekjátékunkból mai napig is láthatjuk. Az énekes körtánc egyszerre megáll, a kör közepén álló gyermek választ magának egy párt a körbÅ‘l, és azzal gyorsabb ütemre forogni kezd, míg a többiek is párt választva forognak a dallam végéig, majd újra visszaáll a kör és forogni kezd a karikázó. A páros táncok nyugatról elterjednek Közép-Európában is, de Kelet-Európába, Európa görög-keleti kereszténységének területére csak a 20. században nyomulnak be. Ott szinte napjainkig megmaradnak nemzeti táncként a hórák, szirbák (románok), a kólók (szerbek, horvátok), horovodok (oroszok körében); míg nyugaton is megmaradt néhány helyen, a széleken (pl. a Feröer szigeteken, Spanyolországban) és szinte mindenütt a gyermekjátékokban.

Nálunk, magyaroknál a Kárpátokon túli területek magyarsága körében, a csángóknál Moldvában nem táncolhattak a fiatalok párosan még 60-70 évvel ezelÅ‘tt sem, az ugyancsak üldözendÅ‘ erkölcstelenségnek számított. Megmaradt azonban a magyar nyelvterületen belül a körtánc elsÅ‘sorban gyermekjátékokban, a Duna mentén és Szerémségben, a Dél-Dunántúlon, az északi, felföldi részeken és a Galga mentén a leány körtáncokban, országszerte bálokon és a lakodalmakban, a tánc szüneteiben, amikor fÅ‘ként az asszonyok körbefogódzva csárdásoztak. A körtánc, a lánctánc más igényt, szükségletet elégít ki, mint a páros. A páros tánc egyéni párkapcsolatot szolgál, a körtánc vagy lánctánc egy közösséghez kapcsol engem. Az összefogódzott körtánc, a közös énekkel és ritmussal szabályozott egyszerre mozgás, lépés az összetartozás élményét adja, a szolidaritást fejezi ki. Erre az élményre, erÅ‘sítésre mindenkinek szüksége van, hogy el ne magányosodjon, ne érezze magát kirekesztve; hanem valahová tartozónak, ahol szerepe, feladata van, és erre a többieknek is szüksége van. Erre a megtartó, bátorító érzésre már az ókorban is tudatosan építettek. A spártai görögök minden csata elÅ‘tt egymás bíztatására körtáncot jártak. Ez békeidÅ‘kben is fontos volt, mert így ebben gyakorolták a harc fogásait is. Ez volt a pyrrikhion. Xenophón Anabázisában leírja, hogy messze KeletrÅ‘l hazafelé igyekvÅ‘, magára hagyott görög sereg harcosai pihenés idején tánccal lelkesítették egymást.[2] Emlékszem, néhány évvel ezelÅ‘tt, a csecsenek felkelésekor egy riporter járt fÅ‘városukban. Egy idÅ‘s embert mutatott a képernyÅ‘n, aki a fÅ‘téren harcos, lelkesítÅ‘, valószínű hÅ‘séneket mondott, majd hívóan kitárta kezét, melybe csakhamar egyre több ember kapaszkodott bele, és láncot, majd kört formálva együtt énekelve lassú lépésű táncba kezdett.

Amikor a két román fejedelemség egy országgá egyesült a 19. század végén, a felsÅ‘ vezetés elrendelte, hogy a katonák minden vasárnap közös, nagy körben táncoljanak hora de uniri-t, az egyesülés körtáncát. A körtánc nemcsak az egységet, az egymáshoz tartozást fejezte ki, hanem a tiszteletadás, a közös öröm kimutatása is. Ezért táncoltak az ószövetségi Izrael asszonyai az Úr tiszteletére körtáncot. Etiópiában a kopt papok ma is körbe táncolnak istentisztelet elÅ‘tt és a spanyol templomokban az oltári szentség elÅ‘tt a gyermekek. Portugál és spanyol templomi búcsúk alkalmával a névadó szent, a templom patrónusának szobrát táncolva hordozzák körül. Fra Angelico 15. századi festményén a szenteket és üdvözülteket egy nagy, mennyei körtáncban mutatja be.[3]

Ebbe az Európa-szerte általános kör- és lánctánc kultúrába tör be hirtelen a páros táncok divatja. Kezdik a királyi udvarok, a szigorú erkölcsi törvényekkel nem törÅ‘dÅ‘ fÅ‘urak. Így történt nálunk is, amint azt Szerémi György emlékiratában olvashatjuk. A gyászos kimenetelű mohácsi csata után Szapolyai György ezekkel a szavakkal támadott a menekülÅ‘ ifjú II. Lajos királyra: Te bestye táncos király, tönkretetted Magyarországot! Valóban, a király budai udvara híres volt lakomáiról és végtelen, léha, táncos mulatságairól. Amikor tehát a 16. század magyar reformátorai nagy buzgalommal fordulnak a tánc ördöge, a tánc pestise ellen, Decsi Csombor Gáspártól, Szegedi Kis Istvántól Gyulai Mihályig és Heltai Gáspárig, nem a körtáncot, hanem ezt a szemérmetlen, buja páros táncot ítélik el. Az 1576-os hercegszÅ‘lÅ‘si zsinat 30. cikkelye kimondja, hogy „a tánc, miképpen hogy keresztyén és tisztességes emberhez nem illik, ezenképpen senkinek szabaddá nem hagyatik. (...) Az tanítóknak pedig ha valamelyik vagy önmaga, vagy háza népe táncoland, tisztitül megfosztatik.”[4]

Van egy másik, kevésbé ismert lélektani oka annak, hogy a 16. és 17. században, de még a 18. század elején is – éppen akkor, amikor az állandó háborúskodásban az ország három részre szakadt –, a magyarság féktelen táncszeretetével vonja magára Európa figyelmét. Tinódi Sebestyén is énekelt arról, hogy akkor annyira bolondjai voltak a táncnak hazánkban, hogy muzsikaszó nélkül is szívesen ugráltak: „Két rossz tálat Å‘k zörgetnek, tombolnak, szöknek!” Ez a társadalomnak, egy ország szétzüllésének, kilátástalanságának következménye; ha már úgyis minden mindegy, legalább kitomboljuk magunkat. Gyulai Mihály idézi e korból egy nagytekintélyű embernek hazánkról tett latin nyelvű nyilatkozatát. Ez magyarul így hangzik: „soha nem láttam, se nem hallottam olyan országot, mely nagyobb örömmel és táncolással készül elpusztulni, mint Magyarország.”[5] Erre a magatartásra hadd idézzek egy Mátyás királyról szóló anekdotát, melyet még gyermekkoromban hallottam Sopron megyében. Mátyás király szigorúan megadóztatta a népet. Ez után kiküldte embereit, hogy figyeljék meg és számoljanak be neki arról, hogy a nép hogyan tűri a nagy adókat. A kiküldöttek jelentették Mátyásnak, hogy a nép sír-rí, panaszkodik. Mátyás király erre még több adót vetett ki. Megint kiküldte embereit, akik jelentették: a nép nagyon el van keseredve, jajgat és panaszkodik. Erre még több adót vetett ki megint. A kiküldöttek most már azt jelentették, hogy a nép a kocsmában iszik, mulat, mást nem is csinál. No, akkor baj van, mondta Mátyás király, most már vissza kell venni az adóból!

A táncot – most általános jelentésével értve – az emberi kapcsolatteremtés legfontosabb, legközvetlenebb eszközének tartjuk. Egyáltalán a közösségbe tartozást, a szolidaritást fejezi ki és annak élményét adja, különösen a körtáncokban. A férfi és nÅ‘ páros tánca leszűkíti a kapcsolatteremtést a párra. Ugyanakkor az egymás megismerésének sajátos lehetÅ‘ségét adja, amit a beszéd, a társalgás nem adhat meg. Aki nem tud kapcsolatot teremteni, az elmagányosodik, kiszolgáltatottá válik, és ezzel egyre nÅ‘ önzése is. Pedig emberi kapcsolatokra mindenkinek nagy szüksége van, a valakikhez tartozás, a szeretet parancsa, azt adni és kapni életfontosságú. Különösen nálunk és ma, amikor a magyarországi népesség egészségét tükrözÅ‘ mutatók arról tanúskodnak, hogy szinte minden betegségben, a szív- és érrendszeriekben, az emésztÅ‘ szervek, a gyomor- és májbetegségek tekintetében, de még a rákbetegségek halálozási arányában is, betegebbek vagyunk minden európai nemzetnél. A depressziósok, az erÅ‘szakos halálban, öngyilkosságban elhunytak aránya duplája az európai átlagnak. Mindez a magyar társadalomban a szorongásra vezethetÅ‘ vissza. A szorongás oka pedig az, hogy nincsenek, vagy elégtelenek a kapcsolataink, nincsenek, vagy kevesek a szolidaritás érzését adó, megtartó közösségek hazánkban. A szorongó emberen minden baj és betegség erÅ‘t vehet, védtelenné válik velük szemben. A mai, modern, globális és megtartó kapcsolatok nélküli világ önmagában is kedvez a szorongás kialakulásának, de minden hatalom, politikai, gazdasági és kulturális hatalom érdekelt a szorongáskeltésben. Hiszen csak a szorongó embert lehet könnyen befolyásolni, megijeszteni, manipulálni, vele mindent megetetni, átvitt értelemben is. Minden diktatúra szigorúan betiltott a párton és ahhoz tartozó szakszervezeteken kívül minden, más társaságot, közösséget, egyletet, szövetséget. A legnagyobb bűn a szervezkedés volt. A diktatúrák megbukása után, az ún. demokráciákban nem lehet tiltani már a gyülekezés, a közösségek alkotásának jogát. A közvetlen rendÅ‘ri beavatkozás helyett más módszerekkel kell megakadályozni azt, hogy az emberek közösségekbe tömörüljenek, és onnan erÅ‘t meríthessenek önálló vélemények megalkotására vagy képviseletére. Az önzést, az egyéni szabadságot kell magasztalni, önmegvalósításra kell bíztatni az embert, feleslegesnek, az egyént gúzsbakötÅ‘nek, elavultnak kell bélyegezni minden kötöttséget, közösséget, a családtól kezdve a nemzetig. Így válhat csak szorongóvá, jó adófizetÅ‘ és engedelmes fogyasztóvá a társdalom.[6]

A tánc tehát, mint minden más művészet – az ének, a muzsika, a játék –, a közösség alkotás, a közösségbe tartozás élményét adó eszköz, és erre nevelni, gyakoroltatni kell a gyermekeket. A tánc, a játék (játék lehetett az ütemes, zenére járt mozgásnak, a mai általános értelemben vett táncnak a régi neve) közösségre nevel, közösséget alkot, a közösség élményét adja. De csak az olyan játék, ami nem versengésre, nem egymás legyÅ‘zésére való. Ma játék a neve minden, a más legyÅ‘zésének élményét ígérÅ‘ tevékenységnek, legyen az sport, társasjáték vagy tréfás vetélkedÅ‘. SÅ‘t, a művészetekbÅ‘l is vetélkedés lett, mert van már ének-, tánc- és szavalóverseny, vetélkednek a hangszeres művészek és a költÅ‘k is. A hagyományos népi játékokban nincs gyÅ‘ztes és legyÅ‘zött, nincs elsÅ‘ és másodosztályú csapat, nincs bajnok és sztár. A közösség élménye a fontos. A kisgyermekben még megfigyelhetÅ‘ ez az ösztönös, minden vetélkedéstÅ‘l irtózó magatartás. A társasjátékban vesztes gyermek sír, mert igazságtalannak tartja, hogy azért szégyenítik meg, mert nem tudott hatost dobni a kockával. De milyen, látható nagy örömmel fogja meg a kezét annak, aki bevonja Å‘t egy párválasztós, táncos körjátékba, milyen büszkén tölti be szerepét és örvend, ha befogadják a nagyobbak a maguk körébe. Három evangélista is leírja azt a jelenetet, hogy Jézus a gyermeket állítja az apostolok elé, mondván, ha nem lesztek olyanok, mint ez a gyermek, nem juttok be a mennyek országába. A sok magyarázat és értelmezés közül kiemelném azt, hogy erre akkor került sor, amikor a Mester észrevette, hogy háta mögött vetélkednek a tanítványok, hogy ki lesz az elsÅ‘ a mennyben, ki ülhet majd a Mester jobbján. Akkor fordul feléjük az Úr és megfeddi Å‘ket: Ti köztetek ne úgy legyen! Aki elsÅ‘ akar lenni köztetek, legyen mindannyiótok szolgája! Az etnológia bizonyítja, hogy a legÅ‘sibb, államot nem alkotó, mostanára az Å‘serÅ‘be, vagy a Kalahári sivatagba visszaszorított népek, például a dél-afrikai busmanok, a Maláj-szigeten lakó szemangok vagy a tűzföldi indiánok közt nincsen vetélkedés, sem a játékban, sem a valóságban: vezetÅ‘ik azok az emberek, akik a legönzetlenebbül szolgálják az egész közösséget. Ezzel szemben áll az emberi önzés és hatalomvágy. Alfred Adler, a bécsi pszichológus írja, hogy az az ember, aki gyermekkorában nem tanult meg szépet és jót alkotni, az egész életében a másokon gyakorolt erÅ‘szakban, a hatalomban keresi boldogságát. Mi jót és szépet alkothat egy gyermek? Egy szép játék, ének, tánc, egy rongybaba, egy rajz, egy virágcsokor, szép és jó. Művészet, vetélkedés nélkül. Kodály Zoltán e táncos, énekes népi gyermekjátékokról ezt írta: „Ez Å‘si játékok fenntartása elsÅ‘rendű kultúrális és nemzeti érdek. Egyrészt valóságos tárháza a tudatalatti magyarságnak. Tudatalatti elemeknek eddig még alig méltatott nagy szerepe van a nemzeti jelleg kialakulásában. Aki nem játszotta gyermekkorában e játékokat, annyival is kevésbé magyar. Benne a nemzethez tartozás sokágú, bonyolult érzése feltétlenül szegényebb, hiányosabb. Egy csomó jellegzetesen magyar testmozdulat, szólás, hanglejtés, forma, dallam kimaradt lelki életének építÅ‘anyagából. A nevelésnek oda kell törekednie, hogy ez a szó: magyar vagyok, minél gazdagabb tartalmat, minél több életet, színt jelentsen mindenkinek, egyénileg is, különben vajmi könnyen üres frázissá szárad. Másrészt nagy e játékok tisztán emberi értéke is, fokozzák a társas érzést, életörömet. A mai gyermek koravénsége ellen nincs jobb orvosság.”[7]

Az elmondottakból kitűnik, hogy a tánc, a játék, az ének, a muzsikálás, egyáltalán a művészeti nevelés létfontosságú szükségletek kielégítését szolgálja. Erre a kultúrára nevelni, tanítani kell az ifjúságot. KezdÅ‘dik az anya kisdeddel való játékával, folytatódik a kicsik énekes, táncos gyermekjátékaival, a különféle táncok megtanításával, hogy táncos kedve, közösségi élménye, párja, családja, társasága és hazája legyen majd mindenkinek. Hogy mindenki szorongásmentes, teljes életet élhessen.

Irodalom

Andrásfalvy Bertalan

2002. A művészeti nevelésrÅ‘l, a néphagyomány szerepérÅ‘l a jövÅ‘ műveltségében. Hogyan tovább 4. A GyÅ‘r-Moson-Sopron Megyei Pedagógiai Intézet kiadása.

Kopp Mária- Skrabski Árpád

1995. Magyar lelkiállapot. Budapest

Martin György

1979. A magyar körtánc. Budapest

Rétei Prikkel Marián

1924. A magyarság táncai. Budapest.

Forrás:

Barna Gábor - Csonka-Takács Eszter - Varga Sándor (szerk.) Tánchagyomány: átadás és átvétel. Tanulmányok Felföldi László tiszteletére. Szeged, 2007. 25-31.

https://archivum.folkradio.hu/folkszemle/andrasfalvy_tancestanckedv/index.php