Ellentétes értékrendek összeütközése és a polgárosodás

2017. szeptember 02. szombat, 08:38 Andrásfalvy Bertalan
Nyomtatás
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Ellentétes értékrendek összeütközése és a polgárosodás

Vizsgálódásunk területe a Mecsek középhegységi dombos tája.[1] (Legmagasabb csúcsa 682 méter). A szűk völgyekben rétek, a szélesebbekben, a menedékes oldalakon és alacsonyabb fennsíkokon szántók, az oldalakon és tetÅ‘kön szÅ‘lÅ‘k, erdÅ‘k. A sze­met gyönyörködtetÅ‘en változatos táj neve Hegyhát, a baranyai sásdi járás terü­letével esik egybe, ma 76 kisebb-nagyobb falut foglal magába. A középkorban a sűrű lakosságú Dél-Magyarország része, és a Hegyháton ekkor körülbelül annyi falu létezett, mint most. E falvak akkor is mint ma, lélekszámban kisebbek és szegé­nyebbek voltak, mint a sík vidék termékenyebb tájain. 1543-ban foglalja el a török Pécs városát, e vidék gazdasági, közigazgatási és szellemi központját. A török köz­vetlen hatáskörébe kerül a Hegyhát. 1686 után az elpusztult Baranyának aránylag legsűrűbben lakott vidéke az Ormánság mellett, mivel e területeken a lakosság erdÅ‘ vagy mocsarak közt védelmet és búvóhelyet kereshetett magának. A terméke­nyebb síkok szinte lakatlanná váltak.

A Hegyháton az 1711-es összeírás lakott helyeket éppen annak leghegyesebb, legszegényesebb adottságú, központi részén talált csak. 1715 táján érkezÅ‘ délszlávok, majd a Rajna vidékétÅ‘l Alsó-Ausztriáig terjedÅ‘ vidék különbözÅ‘ részeibÅ‘l származó német telepesek a Hegyhát északi, síkabb, lakatlanabb, de termékenyebb területén telepednek meg. KésÅ‘bb jövÅ‘ telepesek és bevándorlók néhány önálló német falut létesítenek a magyarlakta központi részen belül is, de a késÅ‘bbiekben a német nyelvű lakosság számbeli növekedése a korábban csak magyarok lakta falvakban is szembetűnÅ‘. Az összeírásokból kirajzolódik ennek menete. A magyar faluban meg­jelenik a német zsellér, aki valamilyen iparhoz is ért, több esetben például molnár. Néhány évtized múlva telket vásárol, vagyis földbirtoka után adózó jobbágyként szerepel már az összeírásban. Közben újabb német zsellér-iparosok települnek a faluba, akik mind arra törekednek, hogy földet szerezzenek. Több faluban száz esz­tendÅ‘ után már a német lakosság meghaladja a magyarok lélekszámát. 1900-ban csak 10 magyar faluban nincs számottevÅ‘ német lakosság. 31 faluban még a többség magyar, 20 falu tekinthetÅ‘ német falunak, és 15 faluban németek vannak többség­ben. 1941-re a 31 magyar többségű faluból további 7 faluban kerültek a németek túlsúlyba. 1900-ban a magyar és német nyelvű lakosság száma közel egyenlÅ‘. A délszlávok betelepedésük idején sem tették ki az összlakosság 10%-át. Sok szerb család még a XVIII. század folyamán továbbment. A megmaradtak száma is gyorsan fogyott. A maradék a két háború közt Jugoszláviába költözött, a horvátok pedig beolvadtak a magyarságba, helyenként a németekbe. A németek egy része a második világháború során exponálta magát, Hitler és egy nagynémet birodalom gondolata mellett. 1946-47 között az itt lakó németség mintegy felét telepítették ki, helyükre Romániából, Csehszlovákiából és Jugoszláviából menekült és kitelepített, valamint az ország más vidékeirÅ‘l származó földnélküliek jöttek és kaptak földet.

Kétségtelen, hogy a XVIII. században érkezÅ‘ német telepesek megkülönböztetÅ‘ kiváltságokat kaptak, és a részben német származású földesurak, valamint az oszt­rák irányítású közigazgatás kedvezett nekik az Å‘slakos magyarokkal szemben, de állandó számbeli növekedésüket, vitális expanziójukat, mely a magyarság elszegé­nyedésével és számbeli visszaszorulásával járt, egyedül ebbÅ‘l megmagyarázni nem lehet. A demográfiai és gazdasági-történeti statisztikákban megfigyelhetÅ‘ jelenségek mögött két kultúra eltérÅ‘ értékrendjét és magatartás-meghatározó erejét kell keresnünk.

A két kultúra különbözÅ‘sége nem egyszerűsíthetÅ‘ le a telepes-Å‘slakos ellenté­tére, eltérÅ‘ életvitelére. Kétségtelenül fennáll ennek a lényege is: a telepest semmi­féle gátló hagyomány nem köti, csak saját és hozzá hasonló telepes társak erejére van utalva, ugyanakkor az Å‘slakos magatartását nemegyszer irracionális hagyomá­nyok, elkötelezettségek, generációk alatt kialakult presztízs és az Å‘si föld fogalma köti, befolyásolja (mely csak látszólag nyújt biztonságos kereteket, de semmiféle védelmet az elszegényedés ellen, ha az idÅ‘knek megfelelÅ‘ gazdálkodásban lemarad, és igényeivel együtt nem növeli és nem korszerűsíti termelését). Mutatis mutandis, a német telepes és a magyar Å‘slakos ellentéte az egész Kárpát-medencében meg­található, sÅ‘t ezenkívül áll egész Kelet-Európára is, de a következÅ‘kben tett meg­állapítások csak a megnevezett tájban élÅ‘ magyar és német népcsoport helyi műveltségére vonatkoznak, s ebben a formában semmi esetre sem általánosíthatók, még kevésbé vihetÅ‘k át történelmietlenül „a magyar” és „a német” műveltség jellemzésére.

Azt keressük és kutatjuk, vajon milyen eszmények, követendÅ‘ és vonzó maga­tartások állnak a két eltérÅ‘ magatartás elÅ‘tt? A két eszménykép határozottan ki­rajzolódik. A magyar paraszt eszményképe a XVIII-XIX. században a nemesúr, a falusi földbirtokos, aki kedveli a fényes, szép ruhát, szép lovat, az ünnepeket, a muzsikát, a társaságot, sokat áldoz vendégeskedésre és mulatságra, s minderre szer­felett büszke. A németek, mint telepesek is egyben, célratörÅ‘, okos tÅ‘kegyűjtésre, föld- és vagyonszerzésre rendezkednek be. Eszményük a jól számító, szorgalmas, beosztó és takarékos, mások ügyetlenségébÅ‘l adott lehetÅ‘ségeket kíméletlenül kihasz­náló, eredményes, céltudatos vállalkozó polgár, a kapitalista.

MielÅ‘tt e eszményképeknek megfelelÅ‘ értékrendeket egymással szembeállíta­nánk, fel kell tennünk a kérdést, honnan ered e két ideál? A feleletet nehéz meg­fogalmazni megnyugtató módon. Bizonyos, hogy több évszázad politikai és társada­lomtörténete van mögötte. Magyarországon a nyugat-európai feudális rend elkésve (XIII. század) és sohasem épült fel olyan szigorúan, mint másutt. A magyar jobbágy szabadabb körülmények közt élt, mint nyugat-európai társa. Szabad költözését is csak 1514 után próbálták eltörölni, de ez sem sikerült teljesen. MegfelelÅ‘ keretek között joga volt a halászathoz, vadászathoz, és nem ismerte a személyes függés sok klasszikus feudális intézményét. Az ipar és a városok fejlÅ‘désében elmaradt Nyugat- Közép-Európától, és amikor nálunk is megkezdÅ‘dött a városi-mezÅ‘városi polgár­osztály kialakulása, azt az 1514-es Dózsa-forradalom megtorlása, majd 1526 óta az ország területén folyó minden ez irányú fejlÅ‘dést lehetetlenné tevÅ‘, háború és állandó hadiállapot megállította és visszavetette. 1514 és 1526 megakadályozta a polgárságnak egy, a feudális kereteken kívül álló osztálynak és eszméjének kialakulá­sát, de lehetÅ‘séget adott a fegyverrel való felfelé emelkedésnek, a jogtalan paraszt­ból katonává és ezáltal nemesúrrá levésnek. Nyilvánvaló, hogy a parasztság elÅ‘tt a felemelkedés útja, vagy annak illúziója és eszménye nem lehetett más, mert nem is volt más. A török háború után Rákóczi Ferenc, majd Kossuth Lajos szabadság­harca továbbra is lehetÅ‘séget biztosított irracionális, nem gazdaságos, hanem katonai „nemesi” erények gyakorlására. Ha a széles paraszti tömeg többnyire csak a mesék hallgatásakor élte át a fÅ‘hÅ‘s kiskanász személyével azonosulva a hatalmasakat és csatákat gyÅ‘zÅ‘ királlyá való felemelkedés lélekmelegítÅ‘ boldogságát, a magyar pa­raszti nevelés közvetlenül és mindennaposán is erre készítette fel a fiatalokat. A magyar fiúgyermeket apja „mihelyt ... a szűrt, tarisznyát és baltát bírja, ökrésszé teszi ... Az ökrészség pedig abban áll, hogy a gyermek az apja vagy gazdája ökreit éjjel-nappal szanaszét legelteti, s mikor csak szerét teheti, azokkal lopat ... az ily gyermek így kezdvén életét, a lopást, rablást... derékségnek nézi... így a figyermek igen keményen neveltetik ... csak kenyeret és szalonnát eszik, az ég alatt a földön, télen pedig istállóban hál és csak akkor fekszik párnán mikor megházasodik, amit pedig korántsem szegénységnek kell tulajdonítani .... Az ily. kemény nevelés cél­irányos ugyan hadiemberre nézve ... egy hadra nevelt népnél, de korántsem egy szorgalmas polgárnál!” Berzsenyi Dániel találó jellemzése, A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól szóló munkájában nemcsak a korabeli Somogyra és a szomszédos Baranyára volt érvényes, hanem az akkori ország nagyobb, amint Berzsenyi ki is emeli, erdÅ‘sebb részére is. Ez az egyéni legeltetéses állattartási forma és, ennek nagycsaládi kerete a Hegyháton csak a múlt század végén tűnt el. Az így nevelt fiatalság gyakran szemtÅ‘l szembe látott és lehetÅ‘ségközeiben levÅ‘ példaképei a „legdelibb erdei gavallérok” – (Berzsenyi szavai) – a betyárok voltak. Egy-egy komolyabb vagy a szándékoltnál keményebben sikerült virtuskodás, a csÅ‘szök, haj­dúk megverése vagy éppen a szomszédos jámbor német falvak éjszakai felverése, halálesettel végzÅ‘dÅ‘ verekedés után (melyekre egy évszázad távolából is elevenen emlékeznek a hegyháti németség körébÅ‘l is) csak a következÅ‘ lehetÅ‘ségek közt választhatott a súlyosabb megtorlástól tartó magyar legény: (A deres kiállását is dicsÅ‘ségnek vették) vagy betyárrá, vagy félbetyárságot jelentÅ‘ pásztorrá lett, vagy felcsapott katonának. Az utóbbinak büntetésbÅ‘l is elvihették. Mindezekkel járó rideg, de költÅ‘i illúziókkal bÅ‘ven kiszínezett „pályához” hozzá edzÅ‘dött már fiatal korában. Hiszen a magyar parasztköltészet késÅ‘i ballada- és mesehÅ‘sei, díszítÅ‘ művészetének kedvelt figurái is a lovagi erényekkel felruházott betyárok voltak. A múlt század végéig e területen más, racionálisabb, eredményesebb, jámborabb polgári-kapitalista erények képviselÅ‘i, a kereskedÅ‘k és iparosok mind idegenek: németek és zsidók, akiket idegenségük, de még jobban magatartásuk miatt lenéztek, gazdagságuk és eredményességük miatt irigyeltek. (Ebben is átvehették a magyar nemesség véleményét.) A jobbágyfelszabadítás után sem becsült a paraszt mást, mint aki nagyobb földet bírt, s különösen a fiatalság elÅ‘tt az volt a nagyobb, aki a nemesi életforma vonzó és szélsÅ‘séges megnyilvánulásaiban kitűnt. Büszkeség, bátorság, cifra viselet stb. A takarékosság zsugoriságnak, a szorgalom haszonlesésnek, élhetetlenségnek számított, egyben a nevetség, a megvetés tárgyai.

A német telepesek vagyont nem hoztak magukkal. Háziállatot alig, gazdasági felszerelést a legszerényebbet. Ha voltak is köztük olyan parasztgazdák, akik Né­metországban földdel rendelkeztek, azok gazdasági kultúrája, termelési tapasztalata keveset ért az idegen éghajlat alatt, ismeretlen földön és viszonyok közepette. Na­gyobb részük földtelen zsellér, napszámos, megélhetését nehezen megtaláló falusi iparos, agrárproletár volt. Majdnem egy egész évszázadon át gazdálkodásuk semmi­féle területen nem haladja meg az itt lakó magyarságét, sem mennyiségben, sem minÅ‘ségben. Magukkal hoztak egy más gazdálkodási módot, az árutermelÅ‘, az ön­ellátást, a gazdasági autarchiát már meghaladó tÅ‘kegyűjtési célt, ami párosulva a telepesség kényszerű racionalizmusával és a valószínűleg már itt kialakított törzsöröklési renddel, évtizedek múlván látványos elÅ‘rehaladást biztosított. Látványos elÅ‘rehaladást, hiszen az új környezet Å‘slakosai számára ez a gazdálkodási mód és az ezzel járó tulajdonságok és erények nemcsak idegenek és ismeretlenek voltak, hanem egyenesen a megvetés tárgyát képezték. A német törzsöröklési rend egy örö­kös számára biztosította a paraszti földbirtokot, a paraszti egzisztenciát. A testvérek kifizetése megkövetelte, hogy az osztozkodásig szigorúan és tervszerűen együttmű­ködjenek, takarékoskodjanak, gyűjtsék a tÅ‘két. A kifizetett és ipart tanult többi fiú olyan vagyonnal, pénzbeli tÅ‘kével indulhatott el önálló egzisztenciát alapítani, mint amilyen egyetlen magyar paraszt birtokos család kezében sem volt, s így bárhol könnyen vásárolhatott ingatlant. A modernizálódó világ számtalan csillogó és drága luxuscikkére éhes mindkét nembéli magyar fiatalság, de ugyanakkor idejétmúltan önellátó magyar parasztgazdaság presztízse fenntartásához könnyen kaphatott köl­csönt a némettÅ‘l, anélkül hogy annak visszafizetésére egyáltalán alkalmas gazdasági erÅ‘vel, felszereléssel és életmóddal rendelkezett volna. Valószínű tehát, hogy taka­rékos,  célratörÅ‘, a piacra rendkívül érzékeny, munkában, szorgalomban, idÅ‘kihasz­nálásban utolérhetetlen hegyháti német embertípust éppen e magatartás kézzelfog­ható eredményessége alakította, formálta ilyen szélsÅ‘ségessé. Ennek köszönhetÅ‘, hogy ez a természeti adottságaiban mostoha terület a XIX. század végén és a XX. század elején árutermelésben megelÅ‘zi a környezÅ‘ vidékeket, beleértve a jobb föl­dön gazdálkodó, más németlakta területeket is. A hegyháti német szemében a ma­gyar könnyelműség, büszkeség, pazarlás, cifraságszeretet, a pátosz és a presztízshez való ragaszkodás éppen annyira nevetség tárgya, mint a magyar szemében a német takarékosság. E két magatartás két évszázados együttélés, sÅ‘t e két népcsoport gaz­dasági egymásrautaltsága idején sem közelített egymáshoz, nem egyenlítÅ‘dött ki, sÅ‘t inkább kihívást jelentett egyik a másikának. Sok esetben pedig maga a német táplálta és élesztette a magyarban azokat a magatartásokat, melyeket Å‘ kihasznál­hatott a maga hasznára és elÅ‘menetelére. Ugyanúgy indukálta a magyar magatartás a németet szélsÅ‘ségessé, éppen azzal, hogy állandó elÅ‘rejutási területet biztosított neki. Nem lepÅ‘dhetünk meg ezután azon sem, hogy a magyar parasztság a fentebb leírt urizáló presztízsért a születéskorlátozástól sem riadt vissza (ezt is tanulhatta az elszegényedett magyar nemességtÅ‘l).

Ha tapogatódzunk is a két eltérÅ‘ paraszti eszmény eredetét és kialakulását ille­tÅ‘en, megléte tény. A következÅ‘kben megkísérelem e két magatartás értékrendjét egymással szembeállítani. ElÅ‘ször felsorolva a hegyháti magyarság, utána pedig a hegyháti németség magatartásának jellemzÅ‘ vonásait, számozott tételek formájában. Az azonos sorszámok nagyjából az ellentétpárokat adják. A tételek sorrendjének különösebb jelentÅ‘sége nincs.

A magyar értékrend és magatartás:                                                           

1. Az örökségbÅ‘l minden fiú egyenlÅ‘ részt kap, egyik vagy másik utód indoko­latlan elÅ‘nyben részesítése igazságtalanság és visszatetszÅ‘. Hasonlóan  „kegyetlenség”- nek számít a gyermeket, fÅ‘leg idegen iparoshoz tanoncnak elküldeni, annak „szol­gájává tenni”. Ez is az Å‘si földbÅ‘l való kirekesztést jelenti.      

2. A parasztgazdaság elsÅ‘sorban önellátásra törekszik, mindazt igyekszik meg­termelni, melyet felhasznál, hogy ne szoruljon vételre. Ez a törekvés már a XIX. században is korszerűtlen és csak részben valósítható meg, de még a XX. században is megfigyelhetÅ‘. Ezen túl gazdasági felszerelését is lehetÅ‘leg maga állítja elÅ‘, ami csak részben magyarázható készpénz híjával. Alkalmanként változatos tevékenysé­gekbe kap, napszám munkát vállal, elszegÅ‘dik fuvarosnak stb. Szétszórtan, nem eléggé összpontosítva tevékenykedik.    .

3. Ez az önellátó, sokoldalúságra törekvés jellemzi a magyar családok nemek szerinti szigorúbb munkamegosztását. „A magyarok asszonyai és nagyobb leányai – írják már a múlt század közepén– szorgalmatos szövÅ‘k, fonók. Valóban különös, hogy még a köztük lakó németek sem utánozzák a szövésben Å‘ket, nem említvén azokat akik tÅ‘lük elkülönözve egészen német falvakban élnek” – teszik hozzá. Ha a családi munkaszervezet erejét meghaladja a földbirtok nagysága, a magyarok inkább kiadják bérbe földjeiket, de megkímélik a vászoncselédet a férfiaknak való mezei munkától.

4. Ez az önellátásra való törekvés okozza a termelési szerkezet viszonylagos állandóságát. A magyar paraszti üzem nem alkalmazkodik rögtön és hathatósan a piac igényeihez. Amikor a bor nagy kelendÅ‘ségnek örvendett, akkor is csak kis­mértékben növelte szÅ‘lÅ‘területeit. Amikor viszont a bort már nem lehetett nyere­séggel eladni, alig csökkentette azt.

5. A termés, az állatok nagysága, szépsége nemcsak jövedelem, hanem presztízs kérdése is, mellyel nap mint nap tartozik környezetének. Ilyen a XIX. század ele­jén még a négyökrös fogat, utána a szép, gyors lábú ló stb., de a búzavetés is.

6. A családi jövedelem egy része haszontalan kiadásokra megy el. Igen sokat emészt fel a ruházkodás, különösen a nÅ‘ké. A magyar nÅ‘i parasztviselet tükrözi viselÅ‘jének korát, családi állapotát (leány, menyasszony, fiatalasszony gyermek nél­kül, fiatalasszony, anyós vagy gyászoló szülÅ‘), szűkebb és távolabbi rokonság gyá­szában való részvételt, mely különbözÅ‘ mértékű lehet, s megfelelÅ‘ évszakot és ün­nepet (advent, karácsony, böjt, húsvét, pünkösd, ünnep elsÅ‘ és másodnapja, újhold vasárnap stb.), sÅ‘t még a nap szakát (ünnep délelÅ‘tti, táncra való délutáni ruha stb.). 1848-ig az uraságnak tartozó robotra is tiszta, félünnepi ruhában ment. A ru­hák anyaga is értékesebb: drágább selyem, bársony, egy ruha néha egy tehén ára. Egy magyar nÅ‘ ruhatárának értéke többszörösen meghaladja a nála vagyonosabb németét is.

7. A ruházathoz hasonlóan a szebbet, költségesebbet vásárolja edényben is. A német fehéredényesek elsÅ‘sorban nekik dolgoznak pl. Hetvehelyen. Az óbányai fazekas külön készített a magyarok számára cifra, a németeknek egyszerűbb és olcsóbb edényeket. Ugyanez vonatkozik kocsira és lószerszámra is.

8. Sok az ünnepi vagy ünnepi külsÅ‘ségekkel körülvett alkalom, kezdve az adás­vételt kötelezÅ‘en megpecsételÅ‘ áldomástól a kocsmai szórakozásig, kártyázásig. Akkor is kocsmázik, ha elegendÅ‘ bora van otthon, a társaság, a presztízs kedvéért. Az egyházi ünnepek, családi alkalmak (lakodalom, keresztelÅ‘, temetés) szórakozás­sal egybekötött összesegítések (hordás, szüret, kukoricafosztás, fonó) játékos és költ­séges megülése.

9. Változatosabb étkek, jobb konyha, de különösebb beosztás nélkül. így érvé­nyes a mondás: „Karácsonykor kalács, húsvétkor kenyér, pünkösdkor jó volna, ha volna.” Vannak alkalomhoz kötött presztízsételek. Színbort szolgál fel vendégnek, munkásnak, maga is azt iszik, vizes bor készítése is megvetendÅ‘, német szokás. Búzakenyeret illik enni. Az étkezésnek megadják a módját, nem kapkodják el.

10. Exogámia, mely itt azt jelenti, hogy különösen kisebb falvakban illÅ‘ az élettársat más faluból hozni. A párválasztás, fiatalok találkozása, az esküvÅ‘ és utána a kötelezÅ‘ rokonlátogatás sok költséggel és idÅ‘töltéssel jár.

11. A szorgalom nem a legfÅ‘bb értékmérÅ‘. (Paradox módon a holt vagyon is nagyobb becsületet ad.) Fontos értékmérÅ‘ a testi szépség, a ruházat szépsége és tisztasága, a vendégszeretet, a nagyvonalúság, a könnyelmű, szép mulatós és ese­tenként a tékozlás („jaj de szépen tud mulatni!”), a felsÅ‘bbséggel való gyakori szembehelyezkedés és ellenzékiség, a kurázsi, a bátorság, olykor a hetykeség.

12. Széles érdeklÅ‘dés, mozgékonyság utazásra, vásárra, cirkuszba, moziba, mű­kedvelÅ‘ elÅ‘adásokra, búcsúra. Hangoskodásig menÅ‘ nyíltság, egyes esetekben ver­senyszerűvé váló bÅ‘kezűség az adakozásban, pártoskodás.

13. Presztízshelyzetek kihasználása. E pontnál együtt kell bemutatnom a ma­gyar és német magatartást:

A presztízshelyzeteket a magyar erkölcsileg, a német anyagilag használja ki. Egyik gyakori esetét a múlt század végérÅ‘l így említik: A magyar gazda, bár könnyen megtehette volna maga erejébÅ‘l is, némettel csépelteti ki a gabonáját. A né­met kap a munkalehetÅ‘ségen. A kérdÅ‘re vont magyar azt feleli: hát nem tudja az úr, hogy azért teremtette Isten a németet, hogy a magyarnak szolgáljon? A német dicséri és kifejezi csodálatát a magyarok szép viselete, ünnepi mutatása felett, és pénzt ad kölcsön a pompa fokozására – megfelelÅ‘ zálog ellenében, mely igen le­egyszerűsíti térfoglalását. A magyar lenézi az éhes németet: a magyarszéki bíró az ablakból meglátja a nemrég a faluba költözött német zsellért, ezért tüntetÅ‘leg tízes bankóval gyújtja meg pipáját: hadd sárguljon az éhes német. Ez a bíró a falu sze­gényeként halt meg a századfordulón, házát, vagyonát betelepülÅ‘ németek vet­ték meg.

Vegyük sorra a megfelelÅ‘ sorszámok szerint a német magatartást:

1. Törzsöröklés. Csak egy fiú kapja az ingatlant, a parasztbirtokot. A többi testvér a reá esÅ‘ rész megközelítÅ‘ értékét pénzben kapja meg. Ezzel szorosan összefügg az, hogy a fiúgyermekek rendszerint mind ipart tanulnak. Amíg az osz­tozkodás meg nem történik, mindannyian a közös vagyon gyarapításán fáradoznak.

2. A parasztgazdaság általában árutermelésre törekszik.

3. A családi munkamegosztás nem különül el annyira nemek szerint, mint a magyaroknál. A német asszonyok, lányok nem foglalkoznak szövéssel, fonással, de már a múlt század közepén versenyt kaszálnak a férfiakkal, és szántanak.

4. A termelés szerkezete a piac igényeinek megfelelÅ‘en gyorsan átalakulhat, mindig a legkapósabb, legjövedelmezÅ‘bb árut igyekeznek termelni. Így kapcsolódik be a dohánytermelésbe a XVIII. század közepén, és amikor a bort igen keresik, néhány év alatt szÅ‘lÅ‘területüket tízszeressé, hússzorossá is kiterjesztik. Amikor a bor eladása nehézségekbe ütközik, néhány év alatt kivágják a szÅ‘lÅ‘ket, alig hagy­ják meg 10%-át.    

5. A termelést rendszerint nem rendelik presztízskérdések alá, nem szégyellnek például teheneket befogni, és náluk terjednek el elÅ‘ször az új állatfajták, így a kifejezetten paraszti munkaállat, a nehéz, hideg vérű ló. (Melyekkel távolabb utazni, büszkén nyargalni nem lehet, ami a magyaroknál fontos szempont!)      

6. A család jövedelmét hasznos beruházásokra, a gazdaság növelésére és korsze­rűsítésére fordítják. Ezzel szemben a ruházkodás másodrangú kérdés. A német viselet nem hordoz annyi jelentést, nem kötÅ‘dik annyira az alkalomhoz, mint a magyar, anyaga is olcsóbb, színe szerény. Néhány faluban a fiatal lányok és az öregasszonyok viselete  hétköznap és vasárnap egyaránt fekete.

7. A házi felszerelés egyszerűbb, célszerűbb, a magyarokéhoz képest szegénye­sebb, a gazdasági eszközkészlet viszont korszerűbb.

8. Szerényebb ünneplés és ünnepi külsÅ‘ség családi eseményeknél is. Kevesebb kocsmázás, elÅ‘fordul az is, hogy bálok idején is hazulról hozott borból isznak.

9. Egyhangúbb, igénytelen, sok esetben a szükségesnél is szegényesebb étkezés, sok olcsó nyersanyag, krumpli, kása, gombóc, bab, baboskenyér, lekvár, kevés fű­szer. A gazdáknál viszont jobb beosztás, a legnagyobb dologidÅ‘re tartalékolnak. Nincsenek presztízsételek. A színbort ritkán, legfeljebb lakodalomban isszák meg, inkább eladják. Maguknak vizes bort készítenek. Rozskenyeret esznek a búzater­melÅ‘k is, mert olcsóbb, és ha kemény, kevesebb fogy belÅ‘le. A rozskenyér a múlt század második felében már német ételnek számít.

10. Endogámia; Ritkán hoznak asszonyt más faluból, sok a rokonházasság, ezért a rokonlátogatás leegyszerűsödik, s nem is igen gyakori.

11. A szorgalom, az emberi teljesítÅ‘képesség szinte természetellenes tisztelete, ez a legfÅ‘bb emberi értékmérÅ‘. „Munkára éhes ember” – ez a legmegtisztelÅ‘bb jelzÅ‘, hencegések és fiatalkori emlékezések legszentimentálisabb tárgya. A nÅ‘k munkára menet a kocsin ülve is kötnek. „Korábban kelnek fel mint a magyarok – írják a múlt században. – Már kora gyermekségtÅ‘l fogva életük nem egyéb mint jólétre való törekvés, minden költészet, minden derültebb mozzanat nélkül, legridegebb. önzéssel párosulva.” A gyermek korai munkába fogását a sorozások eredmé­nyei bizonyították: a német legények között sokkal több volt a testi hibás, szolgá­latra alkalmatlan (visszér, sérv, fejletlenség, stb.)

12. Szűkebb érdeklÅ‘dés, mely elsÅ‘sorban a hasznosság, a gyakorlati síkon jelent­kezik (szakkönyvek, szakismeret). Színházi elÅ‘adásokra, moziba a magyaroknál rit­kábban járnak. Véleménynyilvánításban tartózkodó, felsÅ‘bbséggel ujjat nemigen húz, engedelmesebb állampolgár, összetartás és érdekközösség vállalása saját nép­csoportjukkal. Ez utóbbi jellemvonások a kisebbségi helyzetbÅ‘l is kialakulnak.

Ez az összehasonlítás az 1860-as évekbÅ‘l az 1930-as évek végéig terjedÅ‘ kor­szakra érvényes. A második világháború kora és a németek egy részének kitele­pítése, majd a mezÅ‘gazdaság szocialista átszervezése új helyzetet teremtett a Hegy­háton is. A két népcsoport eltérÅ‘ értékrendje, mint az egyedek történelmi múltja, változott körülmények közt és síkon azonban ma is hat és észrevehetÅ‘.

 

Forrás: Tiszatáj. Irodalmi és kulturális folyóirat.  XXVII. évfolyam 8. szám. 1973. augusztus

 


[1] Jelen tanulmány több éve folyó rendszeres kutatómunka eredményeinek egy részét fog­lalja össze.

Módosítás dátuma: 2017. szeptember 03. vasárnap, 16:43