A revival mozgalom és a tudományos néprajz
Radák János emlékének
A néprajztudomány, mint szakmai tudáshalmaz nem egyenlÅ‘ a „népi tudományokkal”. A néprajztudomány a különféle, elsÅ‘sorban a folyamatos gyakorlatban élÅ‘ népi tudományok dokumentálásának, elemzésének és közkincsé tételének összetett módszertana. Ugyanakkor fontos, hogy nem tekinthetÅ‘ a gyakorlat elméletének, hanem párhuzamos társadalomként működve saját maga elméletét és gyakorlatát konstruálja, ami lényegében nem áll kölcsönhatásban az általa vizsgált népi tudással. Az átfedések kizárólag személyes szintűek, és elsÅ‘sorban olyan embereknek köszönhetÅ‘ek, akik a párhuzamos tudáshalmazok „kétirányúsítására” törekednek.
A néprajztudomány számára a népi tudás kitermelendÅ‘ nyersanyag, amibÅ‘l saját alrendszereit építi fel, és a működéséhez szükséges közjavakat biztosítja a maga számára, mint önmaga végtelen megújításán dolgozó testület, abból a dogmából kiindulva, hogy a begyűjtött nyersanyagok végtelen idejű Å‘rzésre és értelmezésre szorulnak. A közkincsé tételi feladat megvalósítás során igen korán megjelentek olyan kézikönyvek, módszertanok, amelyek azzal a szándékkal íródtak, hogy a népi tudományok megtanulását segítsék elÅ‘ elsÅ‘sorban közművelÅ‘dési és nemzetpolitikai célból, általában a kezdetinél szélesebb célcsoportnak szólóan. E mögött az a kimondott, Kodály Zoltán által is megfogalmazott elképzelés húzódott meg, hogy a népi kultúrából kikerülÅ‘ elemekbÅ‘l egy polgári értelemben vett kulturális alternatívát, egyfajta belsÅ‘ innovációt nyújtsanak a jellemzÅ‘en kulturális importtermékeket használó közkultúra számára. Illetve kulturális kapaszkodókat nyújtsanak a születÅ‘ magyar polgári nemzetállamba asszimilálódni kívánók számára.
Számos népi tudománynak megszületett a maga andragógiája és pedagógiája részben a néprajztudomány által részben annak alapanyagára és szakismeretére támaszkodva, de korántsem került minden terület lefedésre. A népi kultúrát megismerni akarók, akik valós vagy éppen választott Å‘seik készségei, szokásai felé keresték a kapcsolatokat, azoknak a néprajztudomány anyagai, intézményi lehetÅ‘ségei jelentették az egyik leggazdagabb forrást és lehetÅ‘séget. A népköztársaság idején, aki csak úgy járta a falvakat és öregeket kérdezett a régi világról, esetleg fotózott, filmezett, az könnyen egy rendÅ‘rÅ‘rsön találhatta magát. Viszont, ha ugyanezeket néprajzkutatóként tette, akkor még el is várták tÅ‘le mindezt. A néprajzos a magyar falusi világ szerves tartozékává vált, aki nagyjából szabadon közlekedhetett. Akik a szocializmusból és az abból kisarjadó vadkapitalizmusból szellemileg a néphagyományba disszidáltak, azoknak a néprajz szak jelenthette, talán jelenti ma is a „piros útlevelet”. A néprajztudomány igen korán „fedÅ‘szervévé” vált annak a kultúramentésnek, ami a magyar néphagyományban élÅ‘ kulturkincsek kimentésével és átmentésével foglalkozott egy általános társadalmi átalakulás közepette, amit a kor embere egyfajta kulturális összeomlásként élt meg.
A tudománytörténet Györffy István nevéhez köti a néprajz azon közművelÅ‘dési szándékát, hogy az archivált anyag segítségével újratanulja és visszatanítsak azokat a kulturjavakat, amiknek eleven hordozására a „nép” szociológiai értelemben vett felbomlása következtében egyre alkalmatlanabbá vált. A tanulás, elsajátítás, tovább éltetés szándéka kezdettÅ‘l a komplex egészre irányult, nem csupán a népművészetre, hanem társult hozzá a hétköznapi élet megélésének, az épített örökség és az ökológiai környezet életben tartásának szándéka is.
A „nomád nemzedék” tagjai közül sokan megfordultak a néprajzi oktatás rendszerben, de jellemzÅ‘en kikoptak onnan. Ennek oka, hogy a néprajztudomány az 1970-es évektÅ‘l a megnyilatkozásokból kiolvashatóan befejezett tényként kezelte a népi kultúra elmúlását. Az ahhoz való visszatérést, vagy annak továbbéltetési szándékát folklorizmusnak cimkézve.
Azóta a népművészetek a mindenkori kultúrpolitika hathatós támogatásával kinövesztették a maguk intézményrendszerét. Mára nem feltétlenül kell valakinek a Totem és tabuval kezdenie például a palatkai népzenéhez vezetÅ‘ utat. A néptánc, népzene, népi kézművesség vált a magyarországi revival mozgalmak zászlóvivÅ‘ivé. Az Å‘ oldalvizükön evickélnek a többi népi tudományt gyakorolni vágyók, sokszor az árukapcsolásra emlékeztetÅ‘ módokon. Aki elmélyül a népművészetekben, hamar rájöhet, hogy az általa mesterként tisztelt adatközlÅ‘k falusi parasztok és pásztoremberek voltak, akik tudományukat a földművelés és jószágtartás mellett csiszolták az ismert magas fokokra. Tanoncok hada indult el a „belvárosokból”, hogy ebbÅ‘l a tudásból merítsenek. JellemzÅ‘en azok a népi tudományok indultak újra virágzásnak, amelyeket zsebben és fejben hazavihettek a belvárosokba, művelÅ‘dési házakba, egyetemekre, egyéb közintézményi mentsvárakba. De tanyasi gazdaságokat, juhnyájakat, gyümölcsösöket nem vihettek tarisznyában arrébb.
A teljességre törekvés emberi igénye azonban utat tört magának és a népművészet pókfonalán megindult a kapaszkodás a szerves kultúra hálója felé. A népművészet által beoltottak számára réseket nyitott az összeomló posztszocialista „vidék”.Sok népi mozgalmár bevásárolhatott omladozó présházakból, düledezÅ‘ tanyákból. A tarisznyákban lapuló Nagykunsági krónika és erdélyi, moldvai hangulatok mámorában indultak neki mezÅ‘ségizés közben összeboronálódott családok a „tündérkert” visszaálmodására. A népi gazdálkodásnak azonban nem született Kodály-módszere, táncjelírása. Nem lett egyetemi tananyag a fokgazdálkodás, a legeltetés, a pákászat, a gyümölcsészet, de az otthonszülés sem.
Egy ponton túl a néprajztudomány már nem foghatja a revival mozgalom kezét, mert félkézzel sehol sem boldogulunk. Az egyetemi képzéseken, intézetekben, múzeumokban eltöltött idÅ‘ bizonyos esetben gát, hiszen pótolhatatlan idÅ‘hátrányt okoz a tapasztalatszerzésben és a népi tudás intézményi hátterét adó család megalapításában. Kodály dilemmájára az is megoldás, hogy vagy Palesztrina vagy a nogaj tatár kezét engedjük el és két kézzel fordulunk a választott irányba. Mert aki sokat markol, az keveset fog. Sajnos nem mindenkinek adatik majd egy évszázad, hogy táncos is legyen, de könyvet is írjon, országot szervezzen és gyümölcsfát ültessen. Isteni kegyelem az, amikor valaki meri átadni magát választott hivatásának és megindul Krisztus felé a tajtékzó tengeren!