Július 15. Apostolok oszlása
A hagyomány szerint Kr. u. 45-ben az apostolok már nem csak a palesztinai zsidóknak hirdették az evangéliumot, hanem minden népnek. Ezt az eseményt a XI. század óta ünneplik meg egyes országokban. Valószínűleg Írországból és a skót bencésség közvetítésével terjed a latin szertartású Európa nagy részében. Nem válik általánossá, liturgikus jellegű kódexekben alig fordul elÅ‘. Hazánkban középkori ünnepnap, amelyet azonban a Tridentium a szakrális néphagyomány világába száműzött.
A naphoz fűzÅ‘dÅ‘ göcseji idÅ‘járási regula szerint, ha fÅ‘szél (északi szél) fúj, drágaság lesz, és tavaszra fölmegy a búza ára. Németpróna (Slovenské Pravno) régi hagyománya: kilenc zivatar támad e napon és utoljára belecsap a villám a búzakeresztekbe. A zivatarok ezután szétoszlanak és mindegyik a maga országába tér vissza. Többé nem is kerülnek össze és most már nincs is akkora erejük.
A középkori magyar egyház ezen a napon áldotta meg az új kenyeret, amellyel nyilvánvalóan archaikus hagyományt szentelt meg.
Nyilvánvalóan e hagyománykör sajátos helyi fejleménye, hogy Ercsi falu hívei a XVIII. században föltétlenül eucharisztikus megfontolásból húsvét utáni elsÅ‘ csütörtöktÅ‘l az aratás csütörtöki napjáig (usque ad diem Jovis in messe) minden csütörtököt ünnepként (festa fori) ültek meg. Papjuk diába igyekezett Å‘ket ettÅ‘l eltéríteni. Amikor az elsÅ‘ kévéket megkötötték, elvitték a templomba és nagymisén megáldatták, majd szentelmény gyanánt szétosztották. A hagyományt a falubeli Corpus Christi-társulat ápolhatta legbensÅ‘ségesebben.
Az újkenyérnek e naphoz kötött hazai liturgiáját elsöpörte a Tridentinum, majd a jozefinizmus szele. A magyar néphagyomány azonban máig Å‘rzi szakrális szándékát, jelentÅ‘ségét, és az újkenyeret valamiképpen szentelménynek tekinti.
A szegedikatolikus tájon az újkenyér nagy tiszteletben részesül: minden családtag egyszerre eszik belÅ‘le, amíg csak el nem fogy. Ilyenkor külön kúdúscipó is sül. Voltak olyan családok, ahol az újkenyérbÅ‘l addig nem ettek, amíg a koldusoknak nem adtak cipót. Egyszerre esznek Halimbán, Kesztölcön is. MezÅ‘kovácsházán is az újkenyérbÅ‘l a szegények kapnak elÅ‘ször. Szentsimon palóc faluban, mielÅ‘tt az újkenyérbÅ‘l ennének, a család közösen el szokta mondani a Miatyánkot.
A kálvinista Ormánság is még világosan középkori hagyományt Å‘riz. A közös úrvacsora vételét máig gyónás, a megáldott kenyeret pedig gyónókenyér néven emlegetik. Annak a búzának pedig gyónóbúza, másként zsöngebúza a neve, amelyet az asszonyok még nyomtatás vagy cséplés elÅ‘tt deszkán kévébÅ‘l kivertek, galambtisztára válogattak, majd talpig fehérben a magukszÅ‘tte fehér ruhával letakart tálon vitték papjukhoz. Az így összegyűlt búzából készült azután az egész évi gyónókenyér. „Az újkenyérbÅ‘l az elsÅ‘ falatot – emlékezik Kiss Géza – az Úr Jézus drága halálának pecsétjét az Isten házában” kívánták magukhoz venni. Régi egyházi jegyzÅ‘könyvek szerint amikor aratás után megsütötték az újkenyeret, a szlavóniai Haraszti reformátusai is az újból úrvacsorát vettek magukhoz. Hasonlóképpen újbor idején is.
Baranyábanaz új asszonynak aratásig nem volt szabad kenyeret megkezdeni, megszegni, nyilván azért is, mert még az új családban nem aratott. A magyaregregyi gazdasszony az új lisztbÅ‘l sütött elsÅ‘ kenyeret elvitte az anyaegyházba, Kárászra és a papnak ajánlotta föl.
Szihalomgazdasszonyai az új lisztbÅ‘l elÅ‘ször a koldusoknak és olyan szegény családoknak sütöttek, amelyek bolti kenyeret ettek.
SzuhafÅ‘református gömöri faluban a legszegényebb családnak aratás után István király ünnepére nagy kenyeret sütöttek. A hozzávaló lisztet házról házra járva gyűjtötték össze. Ami megmaradt, szintén a megajándékozott család kapta. Panyola református családjaiban az új lisztbÅ‘l mindig a férjhezmenendÅ‘ lány sütötte a kenyeret. Sára és Telkibánya hagyománya: a szomszédok vagy küldtek belÅ‘le, vagy meghívták egymást az új kenyér megízlelésére. A bihari molnárpogácsa szintén új lisztbÅ‘l sült, a molnárnak vitték ajándékba.
Békéssámsonbana papnak, orvosnak is sült új cipó.
Amikor a dusnoki katolikus „rác” gazdasszony elÅ‘ször kovászolt az új lisztbÅ‘l, az egész család térdepelve imádkozott körülötte. Ilyenkor külön cipó, ciganski cipov sült a szegényeknek, kéregetÅ‘ cigányoknak is.
A mohácsi sokác hagyomány szerint az újkenyérbÅ‘l elÅ‘ször a kutyának, macskának adnak. A közismert népi legenda szerint az emberek gonoszsága miatt a búzát, amely valamikor tövéig kalászos volt, az Úr ki akarta pusztítani. Péter azonban a kalász felsÅ‘ végét marokra fogta és így könyörgött: Uram, TeremtÅ‘m legalább a kutyák, macskák ne haljanak éhen! Így aztán az ember is jól járt mellettük.
A középkori gyakorlatnak sajátos maradványát Å‘rizték még a múlt században is az erdélyi Homoródvidék unitárius magyarjai. Augusztus derekán az újsütetbÅ‘l vett úrvacsora után zsoltárokat énekelve, falunként fölsereglettek a közeli HomoródfürdÅ‘re, ahol megülték a zsengére nevezetű búcsúfélét: néhány napig ettek-ittak, mulattak, tüzet gyújtottak.
A kenyérnek szántás kezdetén többféle foganatos erÅ‘t, áldást tulajdonítanak. Így a jó termés reményében Göcsejben, a Csertamelléken elsÅ‘ szántás alkalmával az ekekormányra kenyeret raktak, és egy darabig így szántottak. Krasznokvajda hagyománya szerint a gazda elsÅ‘ tavaszi szántás elÅ‘tt az udvaron fehér kendÅ‘re – eredetileg talán a karácsonyi, illetÅ‘leg húsvéti abroszra – kenyeret tett. Ekéjét a kenyér fölött vontatta ki az udvarból. Nem lehetetlen, hogy ez a kenyér még a középkori húsvéti aulógia, esetleg az Apostolok oszlásának ünnepére rendelt szentelmény emléke.
A népnek ezt a megilletÅ‘dött újkenyér-hagyományát az elsÅ‘ világháború utáni évtizedekben többen is megpróbálták a liturgia rendjébe iktatni, mintegy hivatalossá tenni. Így születtek meg a hatóságokkal és társadalommal karöltve az aratóünnepek, ecsédi palóc nevükön kenyeresbúcsúk, amelyek azonban már nem tudtak mélyebb gyökeret ereszteni; a liturgikus kenetű parasztélet és magatartás akkoriban már utolsó napjait élte.
Mindenesetre tiszteletet érdemlÅ‘, de már megkésett kezdeményezés volt Mahunka Imre horti plébánosé. JellemzÅ‘ azonban rá, de arra a korra is, hogy sem a liturgiatörténeti elÅ‘zményeket, sem a még élÅ‘ szakrális néphagyományt nem ismeri, számba nem veszi.
Irodalom: