Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Kulturális antropológia „Túlélő hősök” és születő hősök. A kortárs hőskultusz diszkrepanciái

„Túlélő hősök” és születő hősök. A kortárs hőskultusz diszkrepanciái

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

„Túlélő hősök” és születő hősök

A kortárs hőskultusz diszkrepanciái

1. kép „Megmaradt annak, ami volt. Egyszeri embernek.” Fotó: (www.mti.hu)A posztkommunista Közép-Kelet Európa hőskultuszát elemezve szembetűnő ambivalenciákkal találkozhatunk. Bár a régibb történelem, a középkor, romantika kora, hőseinek kultusza stabilnak látszik, a közelmúlt történelmi hősei sokszor nem tudtak sikeresen össztársadalmi megítélést tükröző, valódi nemzeti hősökké válni.[1] A jelenség legfőbb oka, hogy a régióban a nemzeti hősök kánonja a gyakori politikai rendszerváltozásokkal együtt alakult át. A kollektív emlékezet felülről kényszerített fluktuációi átalakították a hősök panteonját is. Egyes hősöket háttérbe szorított vagy felejtésre ítélt, másokat megtartott, de melléjük minden esetben új hősöket emelt fel. A tömeges hősteremtés legeklatánsabb példáját a kommunista-szocialista rezsimek szolgáltatták, lokális, nemzeti- és nemzetek feletti kreált hőseikkel. A rendszer bukásával ezek döntő többsége megrázkódtatás nélkül merült el a felejtésben, igazolva azt, amit a hőskultusz kutatásában régóta tudunk, és megjelenik Boorstin elméletében is, ami szerint "megteremthetjük a hírnevet és - habár jelentős anyagi ráfordítással, de - híressé tehetünk egy-egy személyt, de nem tehetjük őket naggyá. Létrehozhatunk sztárokat, de soha nem tudunk hőst kreálni. Mára már majdnem elfelejtettük, de minden hős önmaga által vált hőssé.”[2]

Furcsa helyzet akkor áll elő, amikor azt vesszük észre, hogy egyes szocialista hősök nem tűntek el társaikkal egyetemben, hanem megmaradtak népszerűnek és anakronisztikusan hirdetik egy letűnt kor szellemét egy olyan új korban, mely alapvetően szemben áll és elutasítja a „túlélő hős” ikonja mögötti szimbolikus tartalmat. Jó példát szolgáltat erre Jozip Bros Tito és Kádár János alakja. Tanulmányom célja annak bemutatása, hogy milyen okok magyarázzák a „túlélő hősök” kultuszának fennmaradását, milyen megnyilvánulásai vannak ennek az anakronisztikus kultusznak, illetve mindez mennyiben akadályozza az új hősök felemelkedését? Miért és hogyan születnek az új hősök, milyen diszkrepanciák kísérik kultuszuk meggyökerezését?[3] A tanulmány téziseit Kádár János és Nagy Imre magyarországi kultuszán keresztül kívánom szemléltetni.

A „túlélő hős”: Kádár János

Közhely, hogy hősök mindig is voltak, vannak és lesznek. A hősök keletkezésére alapvetően kétféle magyarázat szolgálhat. Egyrészt eredhetnek egyfajta pszichés szükségletből, mely az emberi elme működésének sajátosságaként fogható fel, valamint elősegítheti a társadalmi-, gazdasági-, kulturális kánon alapvető megrendülése, megváltozása, így elsősorban a forradalmak, háborúk. Nagy Imre és Kádár János politikai pályafutásának legfontosabb állomása az 1956-os forradalom és szabadságharc volt, ám míg egyikük számára ez a véget jelentette, másiknak a kezdetet 32 évig tartó, ambivalens értékelésű regnálásához. Kádár megítélése a közvéleményben e három évtized alatt jelentős változáson ment keresztül. A forradalmi események után közvetlenül a népesség többsége a kommunista diktatúra továbbvivőjeként tekintett rá, majd bűne, a forradalom vérbe fojtása sokak szemében feledésbe merült. Ahogy Voigt is megfogalmazta, „a századunk hetvenes éveiben bekövetkező »kádári« konszolidációt ezerszer hasonlították az 1867-es kiegyezéshez; magát az 1956-ban az oroszokhoz futó párttitkárt, akit élete vége felé viszont az ország lakosságának jelentős része már »atyjaként« tisztelt, egyenesen az élemedett uralkodóhoz, Ferenc Józsefhez. Éppen ma a nosztalgia aranyozza be a régi önkényuralmak érdességeit.”[4] Ez a megítélésben bekövetkező változás köszönhető volt az egykori szocialista blokkon belül mesterségesen fenntartott viszonylagos jólétnek és kiszámíthatóságnak valamint az 1956-os eseményekkel kapcsolatban alkalmazott tudatos felejtéspolitikának.

Közkeletű vélekedés, hogy Kádár János elutasította a személyi kultusz kiépítését személye körül.[5] Arcképe nem került ki a közintézmények falára, iskolai tankönyvekben nem tanították életének retusált történéseit, nevéről nem neveztek el sem utcát, teret. Ez igaz is, ám nem jelenti, hogy ne épült volna ki kultusza. Figyelembe kell vennünk, hogy a személyi kultuszt nem csupán felülről oktrojálva lehet létrehozni, hanem létezhet egy alulról jövő, orientációs pont vagy karizmatikus vezető iránti igény a társadalom egyes részeiben, melyekre a mesterséges kultusz ráépülhet s így ez esetben immanensé válhat. Jó példa erre többek között a sztálinizmus, vagy Castro, Che Guevara kultusza de így volt ez Kádár esetében is, ahol bár hivatalos személyi kultuszt nem fedezhetünk fel, egyéni szinten mégis létezett.[6] Erre a fajta beállítódásra épülhet rá a rendszerváltás távolodtával egyre fokozódó nosztalgia. Ennek alapját az adja, hogy maga a rendszerváltás az akkori felfokozott várakozásokkal ellentétben ambivalens eredményeket hozott. A piacgazdaságra való átállás negatív körülményeit megtapasztaló széles rétegek körében kijelenthetjük, hogy megjelent egy, a Kádár emlékét híven ápoló, mára idősödő tagokból álló, nem csupán baloldali politikai szubkultúra. Számukra a Kádár-éra nem diktatúra volt, hanem a „lehetőségekhez képest a legjobb megoldás”, mely bár nem fényes, de kiszámítható és biztonságos életkörülményeket teremtett. Kádár számukra bölcs vezető, akinek élettörténetében ma is, mint a szocializmus évei alatt korábban, számtalan hősmotívum tűnik fel. Mindezek fennmaradását nagyban segítik Moldova György Kádárról írott, napjainkban több százezer példányban fogyó bestseller könyvei is.[7] A történelmi tényekkel sok helyen szembemenő „Moldovai szüzsé” a következőkben foglalható össze: Kádár János, Csermanek János néven, 1912-ben született Fiuméban, egy cselédlány és egy katona viszonyából, „törvénytelen gyerekként”. Mostohaapja soha nem fogadta el. Anyja egyedül nevelte fel őt néhány évvel később született öccsével együtt nagy szegénységben, de mély szeretetben. Már gyermekként dolgozik, ám nem vállal el minden munkát. Erkölcsössége már akkor megnyilvánult, amikor egy vak koldus asszony melletti munkáját 1 nap elteltével otthagyta, mivel nem érezte helyénvalónak, hogy kávéházakban asztaltól asztalig vezetgesse a kolduló nőt. A legszegényebb diákok közé tartozott. Bár kiválóan tanult, kopott öltözékével gyakran vált gúnyolódások célpontjává. Meggyőződésből, a szegények, a munkásság segítése céljából vált a két világháború alatt az akkor illegális munkásmozgalom tagjává. Börtönbe került, majd a II. világháború után magas pozíciókat töltött be, ám a Rákosi diktatúra alatt (1947-1953) koncepciós perben elvtársai megkínozták és börtönre ítélték. Az 1956-os forradalom után kemény munkával, önfeláldozóan megteremtette az ország jólétét. “Soha nem volt még ennyire jó harminc éve ennek az országnak. Ami érthető is, hiszen először volt vezetőnk a nép közül.”[8]

A sokat szenvedő szegény gyermek, akit mostohája nem szeret, a céltudatosság, a szegények segítése, a börtönből kiszabadulás után az ország vezetése és felvirágoztatása mind olyan, a mesei hősökre jellemző vándormotívumok, melyek évszázadokon keresztül fennmaradtak.[9] Ezt, a nép fia effektust erősítette egyszerű, munkás származására utaló beszédmódja is. Ahogy adatközlőim kiemelték, Kádár „meggyőződéssel akarta az embereknek a szebb jövőt, csak a csicska had, aki körülvette az csinálta rosszul”, sőt „a magyar népnek az egész szerencsétlen magyar történelemben nem volt és a jövőben sem lesz olyan jó dolga, mint Kádár alatt volt”.[10] „…bizony a téliszalámi és a kenyér a szemetesben állt, annyira jóllakottak voltak az emberek.”[11]

A jelenség összetett. Nem lehet pusztán a szocializmus idején már létező beidegződés továbbélésének tekinteni, nem csak egy nosztalgikus vágyódás, hanem a jelen körülményei fölötti szomorúság és a kortárs baloldali karizmatikus vezető hiánya következtében kialakuló „hőshiány” tartja fenn és generálja újra. György az újraformálódó Kádár-kultusz kapcsán egyenesen odáig ment, hogy vizionálja „eljött Kádár János, a szupersztár kora”. Kádár „popkulturális ikonná” válásának György szerint egy komoly feltétele van: a médiumváltás. Kádár jelenleg még textuális hős. Ahhoz, hogy popkulturális ikon lehessen, be kell lépnie a képek birodalmába, fel kell tűnnie T-shirt-ökön.[12]

Véleményével nem érthetünk teljesen egyet, hiszen mindezt a pillanatnyi állapotokban tapasztalható, csak Kádárra irányuló vizsgálatok alapján állítja, anélkül, hogy a tágabb helyzetben két szempontból elhelyezné. Egyrészt teljesen másként működik a globális hőskreálás, mint nemzeti hősök kreálása. Che Guevara eladhatósága több tényező következménye, melyek közül egyik legjelentősebb, nézeteinek, életének felszínes ismerete, a vele való közvetlen kapcsolat hiánya. Az ikonját vásárlók zömének nem fűződik hozzá sem egyéni, sem társadalmuknak kollektív emlékezete, igazában nem ismerik azt a kulturális kontextust, melyben Guevara létezett. „Che” sokkal erőteljesebben divat ikon, semmint valódi identifikációs minta. Kádárral a magyar társadalomban jelenlévő, személyével kapcsolatos ambivalens megítélés és a sokakban meglévő negatív élmények miatt ez nem valósulhat meg. Kádár személye, eszméi, negatív tettei a magyar közgondolkodás szerves részét képezik, emiatt alkalmatlanok arra, hogy divattá váljanak. Elképzelhető, hogy a nosztalgia megszépíti politikai karrierjét, ténykedését, ám ez a fajta szubjektív történelmi átértékelés önmagában nem teremt össztársadalmi méretekben kultuszt. Kádár János csak egy politikai szubkultúrában vált történeti hőssé, de nem a többségi társadalom szemében.[13] Másrészt György nem vette figyelembe, hogy a nemzeti kultúrában a hőssé válás minden esetben össztársadalmi alapon keletkezik. Ez egyrészt feltételezi, hogy a társadalomban létezik egy közmegegyezés, mely elfogadja az adott személyt hősnek, a hősök karakterjegyeivel együtt. (Ilyenek többek között a szociális igazságtevés, önmaguk helyett a közösség érdekeinek előtérbe helyezése, áldozatvállalás a közösségért stb.)[14] Habár Kádár szimbolikus alakja túlélte az 1989-es politikai fordulatot, nem bukott el egyértelműen rendszerével, nem felejtették el, mint a szocializmus számtalan mesterségesen kreált hősét. Ugyan korszaka iránt megfigyelhető egy jelentős nosztalgia a magyar társadalom több rétegében is, ám Kádár ezeken belül csak egy szűkebb szubkultúrában számít hősnek, csak ez a szűk csoport tekinti „proletár szentnek”, ahogy Moldova aposztrofálta.

A hőskultusz buktatói: Nagy Imre

2. kép: Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése 1989. június 16-án (www.mti.hu)Hankiss Elemér 2007-ben felmérést készített, melyben azt a kérdést tette fel, hogy mely magyar politikus lenne a legalkalmasabb arra, hogy megoldja Magyarország pillanatnyi problémáit. A sort Széchenyi István „nyerte”, Kossuth Lajos és Kádár előtt. Nagy Imre – Deák Ferenc és Antall József mögött – csak a „hatodik helyen” áll a sorban.[15] Nagy Imrét – már amennyire reprezentatívnak fogjuk fel a felmérést – a magyar lakosság kevesebb, mint tíz százaléka tartotta alkalmasnak arra, hogy az ország problémáit megoldja. Mindezek ellenére Nagy Imre – Kádárral szemben – olyan történeti hős, kinek megbecsültsége, nézetei, viselkedése, eszméi a társadalom többsége szemében pozitív kicsengésűek. Ugyanakkor a magyarság jelentős része számára nem olyan ember – legalábbis az említett felmérés alapján – aki a konfliktusok megoldásáról vált volna híressé, hiszen, a nevével fémjelzett 1956-os eseményeket a szovjet agresszió vérbe fojtotta. Mindezek azonban a széles közvélemény szerint nem róhatók fel Nagy Imre hibájaként, így személye, mint dolgozatomból is kiderül, a „szabadsággal”, „hősiességgel” társult. Ennek a szemléletnek az alaptézisét az 1989. június 16-i újratemetésen elhangzottak adják.[16] Itt kezdődik meg egy olyan újfajta 1956 értékelés, 1956 emlékezet kialakítása, melynek formálódása napjainkig tart.

Személyének megítélése ugyanakkor közel sem problémamentes a rendszerváltás utáni Magyarországon. Ennek egyik oka, hogy a Kádár-rendszer idején az 1956-os eseményekről nem beszéltek, így „össznemzeti elfojtás” (Mérei Ferenc kifejezése) alakult ki vele kapcsolatban. A kommunista éra ebből a szempontból „hideg” kultúraként értelmezhető, hiszen „befagyasztotta” az emlékezetet. Kialakított egy hamis történelmi tudatot, melynek megváltoztatására, hiányzó részeinek kiegészítésére nem volt lehetőség. Az 1956-ot elmesélő „természetes mítosz” helyére egy „mesterséges mítosz” lépett, melyet konstruálói a társadalom manipulálására használtak. Több felnövekvő generáció kulturális emlékezetéből gyakorlatilag kimaradt Nagy Imre személye, hiszen a társadalom depolitizálása csak úgy valósulhatott meg, ha a nemzet történelmi emlékezetét minél teljesebb mértékben „kilúgozták”, szorgalmazták a „kollektív amnéziát”.[17] A rendszerváltás után jövők emiatt csak a hivatalos történelem tankönyvekből, iskolai megemlékezésekről ismerik 1956 történelmét, Nagy Imre alakját. Problémaként merül fel, hogy az 1956-tal kapcsolatos múltátértelmezés gyorsan és radikálisan zajlott le.[18] A hajdani eseménysorozat emléke szinte egyik napról a másikra a politikai és kulturális örökség eleven része lett. Viharos gyorsasággal cseréltek helyet szereplők, egyesek eltűntek, mások fölemelkedtek. György véleménye szerint az 1989-es rendszerváltás után – bár az 1956-os események szimbólumává egyértelműen Nagy Imre vált – nem alakult ki olyan 1956-os hős, akihez az emlékezet kapcsolódhatott.[19] Ennek oka egyrészt az, hogy a szerző szerint a magyar történelemben szinte példátlan kollektív amnézia illetve erőszakos felejtéspolitika[20] uralkodott a Kádár érában. „A brutális megtorlások, majd az azt követő konszolidáció évtizedeiben a forradalom szinte teljesen marginalizálódott, és a magántörténelem, a személyes »oral history« csatornáiba terelődött. A kollektív memória helyett kialakított kollektív amnézia ugyanolyan intézmény volt, mint a kulturális emlékezet fenntartására szolgáló egyéb instrumentumok.”[21] A szerző véleménye Jan Assmann téziseivel mutat összhangot, aki jól ismert művében[22] hosszasan foglalkozik a kulturális emlékezet lényegével, létrejöttével, fennmaradásával valamint a felejtéssel is. Assmann kifejti, hogy az emlékezet kommunikációban marad fenn, s ha ez megszakad, illetve ha a kommunikációban közvetített valóság vonatkozási keretei változást szenvednek vagy akár elenyésznek, a következménye felejtés. Az ember kizárólag arra emlékszik, amit kommunikációban közvetít és amit a kollektív emlékezet vonatkoztatási keretei közé elhelyezni képes.[23] György megjegyzi mindezek mellett, hogy a kényszerű hallgatás önmagában még nem felejtés, illetve a kollektív amnézia nem azonos a társadalom minden egyes tagjának felejtésélményével, ám véleménye szerint társadalmi nyilvánosság nélkül a magánlét félelmekkel teli élményvilágát nem lehet hagyománnyá formálni. Ezzel kapcsolatban említi meg, hogy szinte teljes mértékben elmaradt a hősök kanonizálásának bevált módszere, azaz nevük beillesztése a köztéri emlékezettudatba. Alig születtek ugyanis 1956-os neveket viselő terek, utcák 1989 után, hanem általánosnak az 1948 előtti nevek felélesztése mondható. Ebben az értelemben 1956-ot tekinthetnénk akár kitalált hagyománynak is, azonban 1956 nem kitalált hagyomány. Figyelembe kell vennünk, hogy a folklór keretein belül az 1956-os események megmaradtak, tovább éltek,[24] sőt azok emléke, a rájuk való emlékezés az ellenállás egyik formájává vált, amit bizonyít, hogy az 1989-es rendszerváltás idején[25] az 1956-os szimbólumok újból felszínre törtek. Nincs igaza tehát György Péternek, mikor azt állítja, hogy az egyéni emlékezet egyre jobban ionizálódott, végül elsüllyedt a kollektív felejtésben.[26] Sokkal inkább találónak tartom a „kollektív elfojtás” diagnózisát, hiszen az elfojtás eredményeképpen az egykori sérelmek elraktározódnak a társadalom tudatában, mivel kimondásuk, megoldásuk az adott pillanatban nem lehetséges, ám egy adott szituációban mindaz, amit mesterségesen elnyomtak, újból napvilágra kerül. Így aktivizálódott újból Nagy Imre személye, kultusza is és abból, ahogy neve újból „megtelt tartalommal, értékekkel” – melyek azután változást generáltak a kulturális emlékezet szerkezetében és a kultúra működésében – láthatjuk, hogy emléke a „forró” emlékezet kategóriájához sorolható. Léteztek egyrészt az országhatárokon kívüli olyan emigráns csoportok, akiknek életében 1956 olyan paradigmatikus változást jelentett, mely kiragadta őket eddigi életterükből s ezt a kényszerű változást nem kellett, nem lehetett elfelejteniük. Az 1956-os események emlékét ők tehát fenntartották, azt identitásuk alapjának, kollektív tudatuk forrásának tekintették. Ez a csoport a vasfüggönyön túl élt ugyan, emlékezete azonban szamizdat kiadványokon, a Szabad Európa Rádión keresztül beszivárgott az anyaországba is, felerősítvén a – valóban – széttöredező forradalmi emlékezetet. Másrészt, bár lehet, hogy az eseményeket átélők, továbbörökítők nagyjából 40 év elteltével maguk is az emlékezet részeseivé válnak, ám a következő generációk, ahogy nem felejtik el felmenőiket, úgy nem felejtik el azok életének meghatározó részeit sem – még ha azok el is lettek fojtva a kollektív nyilvánosság előtt (de nem a családtagok előtt!). Harmadrészt, bár „a múltat már nem lakják”, azaz már nem veszi igénybe eleven csoport kollektív emlékezete,[27] a nemzet történeti tudatában ettől még tovább él. Ezt a történelmi tudatot keltette életre az 1989. június 16-i újratemetés, mellyel Zempléni szavaival élve a nemzeti emlékezet regresszív rekonstrukciója valósult meg.

3. kép: Nagy Imre szobra SzegedenMindezek után ki kell emelnünk, hogy társadalmi konszenzus mindezidáig nem alakult ki Nagy Imre személyével kapcsolatban. Vannak, akik hangsúlyozzák kommunista mivoltát és ezért nem tudnak maradéktalanul azonosulni vele, míg mások igazi demokrataként tekintenek rá és emiatt követik nézeteit. Ennek oka lehet, hogy Nagy Imrével, mint nemzeti hőssel kapcsolatban az embereknek egy „egyszerű, sematikus” képre van szükségük, mely alapján kijelenthető, hogy ő volt a szabadság harcosa, a pozitív politikai erények megtestesítője és ebbe a képbe semmiféle kontraszt, árnyaltság, kétértelműség nem fér bele. Ha pedig egy-egy történelmi publicisztika vagy politikai szereplő mégis erről szólna, akkor az újjászülető Nagy Imre-kultusz terjedése, elmélyülése szempontjából ez egyfajta fék szerepet tölt be, mely gátolja a történelmi emlékezet kibontakozását. Ehhez járul hozzá még az is, hogy a politikai pártok egymástól elkülönülten ünnepelnek, eltérően értékelik 1956 és Nagy Imre hagyományát, eltérő „kánonokat” alakítanak ki. Az értékek kavalkádja miatt bizonytalanná vált egyének ily módon választás elé kerülnek, hogy melyik kánont tegyék sajátjukká. Azok a generációk ugyanis, akik a rendszerváltás után, iskolai keretek közt ismerték meg 1956 és Nagy Imre történetét, általában még nem építették be szervesen saját belső értékrendszerük, világnézetük keretei közé, mivel az ilyen disszonanciák miatt erre nem képesek.[28]

Nagy Imre kultusza mindezek ellenére – vagy mellett – létezik, formálódik. A közösségi emlékezetben jól látható ez a köztereken felállított szobrokból, a június 16-i, október 23-i, november 4-i megemlékezések rítusaiból. Ezek azok a rítusok, melyek talán a legjobban érzékeltetik Nagy Imre, mint velünk élő történeti hős hatását közösségi mindennapjainkra, kollektív magyarságtudatunkra.

Érdemes ugyanakkor megjegyeznünk, hogy Nagy Imre szerepe a populáris kultúra hordozóinak mindennapjaira, az egyéni életvitelre „nem jelentős”. Nincsenek Nagy Imre alakját megőrző folklóralkotások, prózai történetek, naiv művészeti alkotások.[29] Hankiss Elemér felmérésének eredménye is részben a hétköznapi beágyazódottság felszínes voltát erősíti meg. Nagy Imre talán azért tölt be kevésbé hangsúlyos szerepet egyéni szinten, mivel az 1956-os események „hétköznapi hősei”, azok a „kisemberek”, „pesti srácok”, akik talán részt vettek az eseményekben illetve szenvedtek a forradalom és szabadságharc leverése után tevékenységük miatt, még itt élnek körünkben. Tagjai kisebb-nagyobb közösségeknek, településnek, ismerősi körnek, baráti körnek, családnak. Minél kisebb közösségről van ez esetben szó, annál valószínűbb, hogy a forradalom eseményei, hősiessége elsősorban a közösség eme tagján keresztül manifesztálódnak és csak másodsorban Nagy Imre alakjában. Változás e téren talán csak akkor következik be, ha e „hétköznapi hősök”, „kisemberek” emléke elhalványul vonatkozási csoportjukon belül és ezzel az elhalványulással párhuzamosan vetítik ki a nagyobb közösség, a nemzet hőseire (Nagy Imrére esetünkben) mindezen pozitív attribútumokat. Így adja át a helyét a biografikus emlékezet, a megalapozó emlékezetnek.[30] Másrészt ki kell emelni, hogy 1956 mitologizálódásának legnagyobb relevanciája a Kádár-rendszer alatti politikai ellenállásban volt, utána többek között azért nem volt nagy hajtóereje a mitologizálódásnak, mert maga a rendszerváltás nem volt forradalmi, és későbbi idők mindennapi élményei sem találtak vele aktív kapcsolatot.

Jól mutatják ezt kérdőíves felméréseim a fiatal generációk (18-25 év) és az idősebb generációk (35 év- ) körében.[31] Nagy Imre személyét az első korosztály 1/3-a csak említés szintjén ismeri, azaz nevét hallotta, de tetteiről, arról, hogy ki volt, mikor élt egyáltalán nem tudott mit mondani. A korosztály több, mint fele személyével kapcsolatban csak általánosságokat tudott megfogalmazni, melyek közül tulajdonságaira utalnak pl. a „mártír volt”, „kitartó volt”, „hős”, „hazaszeretet”, „kiszolgáltatott helyzetben volt”, „jót akart”, „társai árulása miatt halt meg”, politikai pályafutásáról szólnak, az általa betöltött pozíciók megnevezései. Az életét a diákok nagyjából 1/10-e ismerte. Negatív értékítélettel nem találkoztam, jórészt kommunista múltjára vonatkozó ambivalenciával viszont igen („félreérthető hős”, „túldefiniált”, „kommunista volt, de végül is a magyarság javát akarta”, „nemzeti hős volt, bár mindvégig kommunista maradt”). Teljes mértékben eltér mindezektől a felnőtt korosztály véleménye. A körükben megnyilvánuló, személyéhez és 1956-hoz kapcsolható értékek szakrális mivoltát jelzi, hogy a forradalom 50. évfordulóján történt események[32] sokak szemében elsősorban az „ötvenhatos eszmék és személyek” megbecstelenítését jelentették. Külön kell megemlíteni azt a korosztályt, mely életkoránál, személyes vagy családi érintettsége kapcsán eltérően értelmezi és teszi bensővé Nagy Imre személyét és 1956 emlékét. Esetükben jól megfigyelhető, milyen mértékben formálja tisztelőinek gondolkodását, önképét, hogyan szervezi identitásukat, csoporttudatukat, ezzel lehetővé téve az egyén számára, hogy „»mi«-t mondjon.”[33] A hozzá való kötődés értékelhető tehát egyfajta identitásformáló erőként, mellyel a túlélők teremtenek a maguk számára azonosságtudatot.

Nagy Imre szerepe, tisztelete tehát korcsoportonként változó. A fiatalabb korosztály alapjában véve nem mutat semmiféle olyan attitűdöt, mely alapján viszonyulásukat kultuszként lehetne értelmezni. Általában nem vesznek részt közösségi ünnepségeken. Mindennapjaikban 1956 és Nagy Imre nem jelenik meg, nem néznek róla filmet, nem olvasnak róla, így emlékezete nem tud bensővé válni. Az ötvenhatos hagyományok és Nagy Imre kultuszának táplálói többségében abból a korosztályból kerültek ki, melynek még személyes kapcsolata volt az egykori eseményekkel illetve az értelmiségi végzettségűekből, akik rendelkeznek egy alapszintű olvasottsággal az események kapcsán. Számukra Nagy Imre és az 1956-ért kivégzettek személyesítik meg a kommunista uralmat elszenvedő magyar népet. Számukra Nagy Imre legalizációs alap, a demokratikus értékrend, a kitartás, becsületesség, elvhűség, hazaszeretet szimbóluma. Kijelenthető, hogy Nagy Imre kultuszában összemosódik személyének a tisztelete, helytállása, bátorsága és az 1956-os események és hőseinek együttes tisztelete. Nagy Imre oly mértékben vált az események szimbólumává, hogy magába olvasztja azok jellemzőit, lényegét. Egyfajta szimbiózis alakul tehát ki: 1956 és Nagy Imre kvázi eggyé váltak.

Konklúzió

Kádár és Nagy Imre nem teljesen lettek tehát az új politikai rendszer hős-antihős párosa. Ennek egyik oka a mindkettejükkel szemben tapasztalható ambivalens megítélés. Nagy Imre a forradalom alatt tanúsított magatartásával egyértelmű orientációs minta, aki feláldozta magát elveiért. Ugyanakkor túlságosan ismert korábbi kommunista politikusi pályafutása. Nem található meg nála az a homály, mely alkalmassá tenné arra, hogy egész élete hős karakterjegyeket nyerjen. Ismert – bár nem hangsúlyozott – részvétele a II. világháború utáni kommunista hatalomátvételben. Ez a negatív gát az, ami megakadályozza, hogy korábbi élete mitologizálódjon. Bár 1989-es újratemetése tömegigényre jelent meg, szimbolikus alakját mindenki azonosítja 1956 pozitív értékeivel, népi kultusza nem bontakozott ki. Persze, mindennek lehet, hogy egy sokkal prózaibb oka van: az újabb generációk beleszülettek a szabadságba, nem tudják, mit jelent annak hiánya. Talán számukra már nem a szabadságért harcoló hősökre van szükség.

Irodalom:

Assmann, Jan

2004    A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Atlantisz Könyvkiadó, Budapest

Belaj, Marijana

2008    ’I’m not religious but Tito is a God’: Tito, Kumrovec, and the New Pilgrims. In: Margry, Peter Jan (ed.) Shrines and Pilgrimage in the Modern World. New Itineraries into the Sacred. Amsterdam University Press, Amsterdam, 2008. 71-94.

Boorstin,Daniel J.

1982       The Image. A Guide to Pseudo-Events in America. New York, Atheneum.

Gyáni Gábor

2000    Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése. Napvilág Kiadó, Budapest

György Péter

               2000    Néma hagyomány. Kollektív felejtés és kései múltértelmezés. 1956 1989-ben. A régmúlttól az örökségig. Magvető Kiadó, Budapest

               2006    Kádár János - a forradalom évfordulóján. Élet és Irodalom 50. évf. 45. szám www.es.hu Utolsó letöltés dátuma 2008.11.28.

Povedák István

2011    Álhősök, hamis istenek. Hős- és sztárkultusz a posztmodern korban.SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék – Gerhardus Kiadó.

2014    Heroes and Celebrities in Central and Eastern Europe.Szeged, MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport - SZTE BTK Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszék

Voigt Vilmos

        2001    A folklórtól a folklorizmusig. Történeti folklorisztikai tanulmányok. Universitas Kvk, Budapest

Zempléni András

        2002    Sepulchral Land and Territory of the Nation: Reburial Rituals in Contemporary Hungary. In: A. Gergely András (szerk.) A nemzet antropológiája. (Hofer Tamás köszöntése) Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó

 

[1] A közép-kelet európai hős és sztárkultuszt legutóbbi kötetünk elemzi: Povedák 2014.

[2]Boorstin 1982: 48.

[3] A cikk megírását az OTKA NK 81502 kutatási programja és az MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport támogatta.

[4] Voigt 2001. 149.

[5] Ezt jelzi többek között még politikai tisztsége is, azaz nem „fő”, hanem „első titkár”.

[6] Ez a fajta alulról jövő személyi kultusz a totalitárius rendszer keretein kívül továbbá megtalálható demokratikus államokban is (lásd Churchill vagy John Fitzgerald Kennedy kultuszát).

[7] Moldova György (1934- ) a Kádár-korszak idején az egyik legnépszerűbbé vált magyar író. Mindvégig megmaradt Kádár hívének, ma is tagadja a diktáror bűneit. Véleménye szerint az 1956-os forradalom utáni kivégzések mindegyike jogos volt. Moldova György: Kádár János. Budapest, 2006, Urbis Könyvkiadó. Nyíltan hangsúlyozza Kádár iránti rajongását. Kádárról szóló történelmi jellegű kötetei a történészek nemtetszését vívták ki, am ennek ellenére bestsellerré váltak.

[9] Campbell ide

[10] 63 éves nő, 67 éves férfi, 2010.11.13.

[11] http://index.hu/belfold/2012/12/03/kadar_tartja_el_a_csaladomat/

[12] György 2006.

[13]Meg kell e ponton említenünk, hogy Kádárnak jelentős ellenkultusza is él a társadalomban. E szerint politikai pályafutása „antihőssé” teszi, aki elárulta a forradalmat és hazáját is. Ennek az ellenkultusznak a jeleit mutatja sírjának 2007. májusi kirablása és koponyájának eltüntetése.

[14] Ezekről bővebben lásd Povedák 2014.

[15] Széchenyi István (1791-1860) a „legnagyobb magyar”, a reformkor legjelentősebb politikusa, Kossuth Lajos (1802-1894) a reformkor és a szabadságharc szimbolikus alakja, Deák Ferenc (1803-1876) „a haza bölcse”, a magyar politikai élet egyik vezető politikusa a, Antall József (1932-1993) a rendszerváltozás után első miniszterelnök. A felmérés eredményei: http://www.vilaggazdasag.hu/index.php?apps=cikk&cikk=201748 Utolsó letöltés dátuma: 2010. április 1.

[16] A magyarországi rendszerváltás szimbolikus dátumaként Nagy Imre és kivégzett forradalmár társainak 1989. június 16-i újratemetését szokták meghatározni. Ennek elemzését lásd Zempléni 19

[17] Gyáni 2000. 46.

[18] György 2000.

[19] Ezt mutatja a szerző szerint az is, hogy az 1956-os hősöknek nincs egy olyan emlékhelye, mely méltó lenne a nemzeti panteon jelzőre. A 298-301-es parcella például „a város legnagyobb és legkevésbé elegáns” temetőjében található. György 2000. 31.

[20] György 2000. 20. Assmann megállapítása, melynek lényege, hogy az emlékezés egyik erőteljes serkentője az uralom kiegészíthető tehát a felejtéssel is, hiszen ez esetben a hatalom létét fenyegette az eseményekre való emlékezés. Megpróbálták tehát elérni, hogy ne emlékezzenek rá, de legalábbis ne úgy emlékezzenek rá, ahogy megtörténtek valójában a dolgok. Új 1956-ot kellett tehát „építeniük”.

[21] György 2000. 20.

[22] Assmann 2004.

[23] Assmann 2004. 37.

[24] Természetesen nem minden egyes családban. Más fontossági súllyal rendelkezett pl. az 1956-os forradalom emléke egy vidéki, olyan településen élő, alacsonyabb iskolázottságú egyén életében, ahol a forradalmi események nem váltak utcai harcokká.

[25] Sőt már 1989 előtt is – gondoljunk pl. a június 16-i tiltott megemlékezésekre a Kádár-rendszer utolsó évtizedéből! Ezt igazolja továbbá az ellenzéki megmozduláson akkoriban folyamatosan megjelenő „nem felejtünk!” feliratú transzparens, mely utal a kontrafaktuális (tényellentétes) emlékezés elutasítására és ezáltal az azt létrehozó rendszer tagadására is.

[26] György 2000. 22.

[27] Assmann 2004. 45.

[28] Arra a kérdésre, hogy 1956 és Nagy Imre említése milyen érzelmeket ébreszt benned? a következő válaszok fordultak elő a megkérdezett alanyaim között gyakran: „semmit”, „nem is tudom”, „fogalmam sincs”, „szégyellem, de csak azt, hogy untam magam az iskolai ünnepségeken”, „nem ismerem a történetét, csak azt tudom, hogy harcolt a szabadságért és megölték a kommunisták”.

[29] A Kádár-rendszerben ilyeneket készíteni, továbbadni nem volt „tanácsos”.

[30] Assmann 2004. 52.

[31] A felmérések (….db kérdőív) eredményit bővebben elemzi Povedák 2011.

[32] 2006-ban utcai tüntetések és zendülések zajlottak Budapesten, melyek kiváltója az akkori miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc kiszivárgott beszéde, melyben beismerte, hogy éveken át hazudtak az embereknek.

[33] Assmann 2004. 16.

Megjelent: Bácsország. Vajdasági honismereti szemle. 2010 (2) 51-57.

Módosítás dátuma: 2017. május 01. hétfő, 08:09