Hogyan tanulta meg Csömesz fÅ‘szolgabíró a magyar csárdást?

Történetek a betyárvilág korszakából XVI.

Már félszázad választ el bennünket attól a sajátságos, félelmes világtól, mely romantikusnak ugyan az lett volna, ha lett volna valami haszna is. De a mi szegény legényeink nem tudták, hogy a „virtus“ nem abban áll, hogy henye életet éljünk, lopjunk, raboljunk, gyilkoljunk, egész vármegyéket tartsunk rettegésben, hanem hogy a szabadság és a nemzeti érzés mellett tüntessünk és a durva elnyomatásnak fittyet hányjunk.

A betyárvilág legutolsó, nagyon közönséges haramiavezére Savanyú Józsi volt. Találkoztam is vele, pedig olyan helyen, melyen akkor madár se járt, és úgy elküldhetett volna a másvilágra, hogy Istenen kívül senki se tudta volna meg, de feltaláltam magamat s lekenyereztem egy illatos szivarral.

Az igazi betyárvilág csak a hatvanas években grasszált. Kulics, Zöld Marci, Füle Dunántúl rettegett vezérei voltak, tele gyűlölettel minden iránt, igazán haramiák. Egy vált ki közülük, aki észre, jellemre, szívre az erdÅ‘k és puszták fiainak szabadságot keresÅ‘ természetében méltóan képviselte a betyárvilágot. Ez volt Patkó Pista. Szép szál legény volt, járása rengÅ‘ és hajlékony, mint a nyárfa; beszéde édeskés, okossága feltűnÅ‘, fekete bajusza alatt piros szája, mint két egymásra borult rózsaszirom, szénfekete szemei mindig úgy ragyogtak, mint augusztusi éjjelen a Sirius. Nem is bűn vagy más gaztett következtében lett Å‘ betyár, hanem a szíve vonzalma vitte rá, valami borongós hangulat, képzelÅ‘dés, sejtelem, hogy Å‘ hivatott arra, hogy a durva betyárvilágot bevonja a legendák szép, misztikus világába. Embereit is így választotta meg; és mert a szegényt soha se bántotta, sÅ‘t minden ügyefogyottan segített, emlegetik ma is Dunántúl, és emlegetni fogják, míg azon a vidéken magyarok élnek.

ErrÅ‘l a Patkóról akarok egyet-mást elmondani. Nagyon szerette a gazdag s jólelkű magyar urakat. El-ellátogatott hozzájuk s mindig haszonnal tért haza. Nem is merte ezeket semmiféle kapcabetyár bántani. Nagyon ragaszkodott a virális, jó plébánosokhoz, akikkel sok „stiklit“ elkövetett, melyek közül, ha nem lett volna rossz vége, az lett volna a legzseniálisabb, melyet Somogyi Miklóssal, ugyancsak Somogy vármegyei plébánossal rendezett. Somogyi híres volt lojalitásáról és humoros tósztjairól. Egy júliusi délután aztán beállított hozzá.

— Ne féljen fÅ‘tisztelendÅ‘ úr, ez volt elsÅ‘ szava. Én Patkó Pista vagyok ugyan, de barátságos szándékkal jöttem.

Somogyi, aki különben is szerette a kalandokat, megörült, leültette szokatlan vendégét, bort hozatott, és sokáig elbeszélgetett vendégével a szegény emberek sorsáról, a német „beámterek“ kapzsi és emberségtelen bánásmódjáról. Végre Patkó e szavakkal vett búcsút szíves házigazdájától:

— Most pedig kedves fÅ‘tisztelendÅ‘ úr, hallja a jövetelem célját. Estére a Bagolyvölgyben szívesen látom nyolc órára vacsorára. Félni ne tessék semmit, mert ahol Patkó Pista van, ott baj nem lehet soha.

Somogyi azon este a kitűzött helyen meg is jelent. Akkor már minden készen állt; finom fehér terítÅ‘vel terített asztal, finom borok, ételek. Honnan kerültek, azt csak maga Patkó tudta. Somogyi csak azon vette magát észre, hogy nem is betyárok, de szalon-emberek között van, akik egy illetlen nézéssel, durva szóval el nem árulják magukat. Virágos kedve támadt, elkezdett anekdotázni s oly jókat mondott, hogy a betyárok egymás után dűltek le a székrÅ‘l. Éjfélkor Patkó egész bandájával a plébániáig kísérte. Ekkor Somogyi jó kedvében, de meg adós se akart maradni, meghívta valamennyit másnap estére, szintén vacsorára. Ez az este is fényesen sikerült. Baj csak hajnalban lett belÅ‘le. Somogyi a szokatlan vendégségeskedésektÅ‘l, meg talán, mert több bort is kellett innia, mint máskor, nem tudott aludni, felkelt tehát, hogy a plébánia elÅ‘tt levÅ‘ virágos kertjében a hajnali friss levegÅ‘n fölüdítse magát. De hiába akarta a kert ajtaját benyitni, nem sikerült, mintha valaki mindig visszanyomta volna. Végre nagy erÅ‘vel belökte úgy, hogy befért. Ez volt a szerencsétlensége, mert belülrÅ‘l, az ajtó felett bevert vasszögrÅ‘l már egy megfeketedett akasztott ember hullája meredt rá. Somogyi e látványtól úgy megijedt, hogy szélütés érte. Nyugdíjba kellett vonulnia és még 14 évig élt Veszprémben; meghalt 1875-ben s én is, mint kis gymnázista, aki vele egy házban laktam, s akinek Somogyi sokat beszélt Patkóról, kikísértem a temetÅ‘be.

A dolog nyitja pedig az, hogy Patkó, aki szigorúan meghagyta embereinek, hogy a plébánián semmihez hozzá ne nyúljanak, mikor észrevette, hogy egyik legénye egy kövér lúdnak a nyakát kitekerte és magával hozta, a hitvány és engedetlen betyárt nyomban ott akasztatta fel, ahol bűnét elkövette. Így akarta Somogyinak tudtára adni, hogy Patkó megtartja szavát.

Nemcsak az engedetlenséget, de kérlelhetetlenül büntetett minden személyét ért sértést is. Egy alkalommal ott állt Patkó a nagyvázsonyi erdÅ‘ közepén, ahol az országút elvezet. Emberei bizonyosan élelem dolgában távol jártak. A nagyvázsonyi erdÅ‘ akkor még, mint a Bakony nyúlványa, rengeteg erdÅ‘ volt. Nem is mert egyes ember magánosán arra menni, még a kereskedÅ‘k is csak összefogva több kocsival mertek arra járni. Tehát Patkó maga is meglepÅ‘dött, amint egyszerre öreg, már töpörödött anyóka „jó napot kívánok“ köszöntéssel megállt elÅ‘tte.

— Adj Isten nénike, fogadta Patkó nyájasan a köszöntést. Hát nem fél erre járni?

— Nem édes uram, csak azzal a gazember Patkóval ne találkozzam. Patkó mosolygott és még szelídebben kérdé:

— Hát mi járatban van nénike?

— Tapolcára megyek apró cipÅ‘ vasszögeket venni Schwarcz zsidó suszternak.

— No jó. Hát nekem hoz-e belÅ‘le négy krajcár árát? Majd itt megvárom s nem is kell félnie.

Az anyóka örömmel fogadta a megbízatást s vígan indult Tapolca felé. Délután négy órakor már vissza is érkezett. Patkó már várta embereivel.

— No nénike, fogadta az érkezÅ‘t, meghozta a cipÅ‘szögeket?

— Meg édes uram s készséggel át is adta.

— Hanem most nagy baj lesz nénike. Maga engem délelÅ‘tt gazembernek nevezett.

Az anyóka kékült, zöldült, majd sírva, ríva könyörgött, hogy Å‘ azt a csúnya szót nem akarta mondani, az csak kiszaladt a száján. De nem volt pardon. Le kellett térdelnie és Patkó mind a két talpát televerette a cipÅ‘ vasszögekkel.

Most érünk tulajdonképi históriánkhoz. Csömesz sümegi fÅ‘szolgabíró pandúrjai elfogták Patkó legügyesebb és legderékabb legényét. Csömesz vallatta, rettenetesen kínoztatta, de miután a legény sehogyse vallott, megbotoztatta és eleresztette. Amint ezt elmondta a legény vezérének, Patkó féktelen dühbe gurult, egy hétig senkivel se beszélt. Egyszerre felvidult arra a hírre, hogy két nap múlva Nyirádon bíróválasztás lesz. Rettenetes, de zseniális ötlete támadt.

A bíróválasztás napján már ott volt fényes délben minden emberével és a diszeli, akkor híres cigánybandával a sümegi erdÅ‘ben. Nyirád felÅ‘l csak erre lehetett Sümegre menni. Embereinek megparancsolta, hogy szedjék össze, amit találnak, száraz tüskegallyakat, szederindát, vadrózsaágakat, gilicetüskét. EzekbÅ‘l aztán hatalmas körben, magas tüskeágyat készíttetett. Még alig fejezték be, már is feltűnt a nyirádi úton Csömesz kocsija. ElÅ‘l a kocsis mellett egy, hátul a bakon két pandúr ült, míg Csömesz a párnázott kocsiban hanyagul hátradÅ‘lve, kipirult arcai, megelégedetten szivarozott.

Bezzeg elhalványult, amint egyszerre erÅ‘s „állj“ kiáltásra fegyveres betyárok vették körül. Bizony szépen le kellett szállnia Csömesznek és pandúrjainak. A pandúrokat „kaptákba“ leeresztett puskáikkal odaállította Patkó a tüskeágy elé, embereit köröskörül melléje, hogy annál szebb legyen a jelenet. Ekkor így szólt a fÅ‘szolgabíróhoz:

— Tekintetes uram. Maga egyik emberemet nagyon megkínoztatta és megverette. Ehhez nem volt jussa. Míg én élek, alattvalóimmal magam rendelkezem. Most igazságot szolgáltatok. Maga fÅ‘szolgabíró úr, le fogja vetni a cipÅ‘it s itt a tüskeágyon el fogja járni a csárdást. Legalább majd ha visszakergetik Csaszlauba, vihet magával egy nagyon hasznos, kedves és magyaros emléket.

És Csömesznek le kellett vetnie a cipÅ‘it s a felhangzó csárdás ütemeire, Patkó dirigálása mellett, a nézÅ‘k nagy gyönyörűségére el kellett járnia szepegve, majd jajgatva a szép magyar táncot, míg össze nem esett.

Mi hasznát vette Csömesz a magyar csárdás megtanulásának, nem tudom, csak annyit tudok, hogy egy év múlva bejött a zsandárvilág, és a német zsandárok elfogták Patkó embereit mind egy szálig, de Å‘t magát nem, állítólag kimenekült Amerikába.

Forrás: Nagybányai Hírlap VI. évfolyam 19. szám. 1913. május 13. 1-3.

https://library.hungaricana.hu/hu/view/NagybanyaiHirlap_1913/?query=bety%C3%A1r&pg=146&layout=s