Sisa Pista
Történetek a betyárvilág korszakából VI.
Az 1877. év augusztusának egyik reggelén egy magas, erÅ‘teljes parasztember állított be Tóth Mór egri királyi ügyész elé.
— Mi az Matyi?
— Holnap meglesz.
— Sisa Pista?
— Igen; ha addig élek is.
— Úgy? Akkor mi lesz Borcsából?
— De élni akarok ám, tekintetes uram. Nem félek én Sisától, ha fegyver nincs nála.
— De lesz.
— Lerakja, mert tánc lesz.
— Hát a kés?
— Arra vigyázunk.
— És hol?
— Baktán, ahol én lakom.
— Küldjek pandúrokat ?
— Nem kell. Nem osztozom az 1000 forinton. Borcsának kis házikót és földecskét akarok venni.
— Szép. De hogy kerül Sisa Baktára, hisz a szeretÅ‘je Aranyoson van?
— Baktán van Somogyi András rokonánál.
— S ott mer idÅ‘zni ilyen közel Egerhez?
— Baktán nem ismeri senki. De én ismerem még innen, mikor birgék miatt volt a kezünk alatt.
— Jól van Matyi. Akarsz meg valamit?
— Kézi láncot kérek.
— Ad az Å‘rmester. Isten áldjon.
Mata Ipacs Matyi, a nyugalomba vonult fogházÅ‘r lánccal ment haza, azzal a szándékkal, hogy rabbá tegyen egy embert, aki ugyan neki nem vétett, de megérett a vadállat névre, annyit rabolt és gyilkolt. Két év óta. Három vármegye pandúrsága kereste, s bár azt biztosan tudták, hogy Aranyoson lakik régi mátkája, akit még mindig szeret, s akit elég gyakran meglátogat, mindemellett sem tudták elfogni. Hja, mert a köznép barátja, rejtegetÅ‘je, komája volt a híres betyárnak, lévén a köznép csak akkor ellensége, ha személyesen volt vele baja.
De Matyi fogházÅ‘ri szolgálata alatt bizonyos halvány fogalmakat szerzett a közérdekrÅ‘l s Å‘, ha neki személyesen nem is volt baja a futó betyárral, mert vállalkozni az elfogásra. De azért kétséges az, hogy 1000 forint jutalomdíj nélkül mert volna-e.
* * *
A „féligvan” zsidónál volt a táncmulatság. A legjobb, legolcsóbb bort adta messze földön, de mindig hiányosan, s így ragadt rá a „féligvan” név, mert hát gyakran kellett ezt kiáltani.
A baktai legénység kirukkolt. Vasárnap is volt, jó idÅ‘ is volt, meg a termés is beütött, hát mulattak. A legények közt egy szálkás, szép barna legény is mulatott, legtöbbet foglalkozva a Somogyi András uramnál vendégként idÅ‘zÅ‘ Róza nevű lánnyal. A baktai legények nem ismerték a mulató legényt, de mert nem szokásuk kérdezÅ‘sködni, csak Pista néven szólították. Máskülönben nem rokonszenvesen fogadták a legényt, mert volt valami a modorában, ami kötekedÅ‘, követelÅ‘ volt. Néhány legény összebújva sugdosott is, hogy ki lehet ez a hencegÅ‘ legény, aki egy egész falu legényeit fel sem veszi.
Az pedig gondtalanul, fel sem véve semmit, mulatott, duhajkodott, kikikapva egy táncosnÅ‘t a táncosa kezeibÅ‘l. Hajigálta az üvegeket, hordatta nagy mennyiségben a bort. Azonnal fizetett a korcsmárosnak s ha néhány hatos visszajárt, nagylelkűen ott hagyta „pántlikára a jányának, ha van”.
Mata Ipacs Matyi egy asztal mellÅ‘l nézte a legényt. Amint a mulató legeny karjáról lecsúszott a lobogós ingujj s kitűnt a legénynek izomtól duzzadó karja, Matyi majdnem bánni kezdte, hogy belefogott a dologba.
Mert a mulatós legény Sisa Pista volt. Éppen egy markos baktai legény kezébÅ‘l kapta ki a táncosát, aki dühösen nézett a legényre s rá akart rohanni.
Matyi megkapta a legényt.
— Jóska!
— Várj, ezzel a gyüttmenttel számadásom van.
— Majd együtt intézzük el.
— Veled?
— Igen.
— Mi bajod vele ?
— Semmi, de lesz.
S azzal félre vonta Jóskát.
— Nekem is lesz vele bajom Jóska. Ha látod, hogy Å‘ megtámad engem, vagy én Å‘t, s látod, hogy nem bírok vele, segíts. Meglehet kapsz vagy 100 forintot.
— KitÅ‘l?
— TÅ‘lem. Itt a kezem rá.
Kezet fogtak.
— Hát ki ez? Kérdé bámulva Jóska.
— Majd megtudod.
Nem kellett azonban sokat várni Matyinak, mert éppen a feleségét, Borcsát kapta ki a betyár egy legény kezébÅ‘l.
Forgatta a betyár a szép menyecskét s rajta feledte szemét a menyecske rózsás, kipirult arcán s ahogy forgatta hirtelen lehajolt s megcsókolta.
Ép akkor nézett oda Matyi.
— Hű az árgyílusát — kiáltott Matyi — hát ennek a másé is az övé. Odarohant, feleségét kikapta a betyár kezébÅ‘l s a betyárt mellbe lökte.
— Ezt megbánod paraszt! — rikoltott a betyár s hirtelen lehajolva csizmaszárából kést rántott elÅ‘ s Matyira rohant.
— Nem gyilkolunk többet Sisa Pista — kiáltott Matyi.
A betyár, neve hallatára pillanatra megdöbbent. E pillanat elég volt Matyinak, aki fejét lehajtva vaderÅ‘vel rohant a betyárnak. A betyár a gyomrát ért erÅ‘s ütéstÅ‘l levegÅ‘ után kapkodva hanyatlott meg, míg az Å‘ kése csak gyenge szúrást ejtett a Matyi vállán.
Még magához sem tért a betyár, mikor Matyi a torkát megragadva a földre rántotta.
Ott termett Jóska is s megragadla a betyár késes kezét. Malyi ekkor elÅ‘rántotta a kézi béklyót s rátolta a betyár kezeire.
A betyár feleszmélve, lábaival védte magát s le akarta kezeirÅ‘l húzni a szabadságától megfosztó láncokat.
Matyi és Jóska ketten alig bírták a vadbetyár lábait összekötözni.
A közelben pedig ott állt remegve a betyár mátkája, kedvese Róza, aki oly sokszor kérte, hogy jobb útra térne, de hiába, aki most is szereti, csak könnyeit törülgeti és nem meri kiáltani, ne bántsátok, Å‘ az én eljegyzett mátkám. Mert most már tudják, hogy a megátkozott rabló az. Somogyi András elhúzza onnan a leányt, hogy ne lássa, ne hallja, miként dobják fel egy szekérre, aki már senkinek se árt, a rettegett betyárt, mint egy telt zsákot s gúnyolódnak vele, szórják rá az átkot.
Meg sem állt Matyi Egerig.
Matyi felment Tóth Mór ügyészhez.
— Megvan! toppant be a szobába.
— Lehetetlen Malyi, nem az lesz, egyedül nem tehetted rabbá.
— Talán magam is, de volt egy segítÅ‘m, a Bogár Jóska. Ott van ni a szekérnél, Å‘rzi a 100 forintját.
— Annyit adsz neki ?
— Muszáj volt. Így biztosabb volt mégis.
— Aztán mi a ráadás?
Matyi megmutatta a vállát.
— No ezt a törvényszéki orvos bekötözi.
— Úgy sem volt velem dolga, míg itt vollam.
— No Matyi — szólt az ügyész, kezét nyújtva a derék legénynek — sok szerencsét a házhoz, meg a földecskéhez. Hanem ne üldözz ezután rablókat, mert ...
— Nem ám tekintetes uram, mert amint a Borcsa megsúgta, lesz valaki még akire gyűjtögetni kell.
— No Matyi, annak én leszek a keresztapja, a keresztanyja ...
Épen a nagyságos asszonyhoz akarok menni.
— Csak eredj Matyi, az is elfogadja.
Forrás:
Nyírvidék. A Szabolcsvármegyei Községi Jegyzõk és a Szabolcsmegyei Tanítóegyesület Hivatalos Közlönye. XXVIII. évfolyam 50. szám. 1907. december 15.
https://library.hungaricana.