A hortobágyi csárdában

Történetek a betyárvilág korszakából XII.

1876-ban még igazán puszta volt a  Hortobágy. A Kunság, Hajdúság, Heves, Borsod, Szabolcs és a debreceni Hortobágy rétjei, hátas legelői pásztor cserényektől, karámoktól voltak népesek. Nemcsak a Medgyes, Kettős, Tolvajos, Kishortobágy, Nagyhortobágy-csárdákban, hanem a falusi úri házaknál, pusztai ispánlakásokban is szívesen fogadták az olyan gavalléros szegénylegényt, mint Sós Pista. Mert onnét ész nélkül takarodtak a kapcabetyárok. Egy fia malac sem veszhetett el. Bezzeg, akire orrolt Sós Pista: hét pandúr sem őrizte meg a lovát, pedig Sós Pista sohasem járt nagy bandával. Legszívesebben egyedül csapásolta a pusztát, azt tartotta a cimborákról, hogy: 

— Nem valók azok tisztességes társaságba!

Sós Pista, ez a szép szál szegény legény nem vált ki az úri társaságból sem. Kedves viselkedésű, értelmes pusztai lakos volt, akitől még káromló szót sem hallott soha Dely Mátyás, ezidőtájt Debrecen városnak hortobágyi állatorvosa. Dely a pusztabíróval, meg két lovascsősszel lakott odakint a város tanyáján s jó békesség okáért ők bizony elfogadták éjszakai szállásra a híres szolgalegényt és a városi állatorvos akárhányszor egy szobában aludt a futóbetyárral; ilyenkor tapasztalta Dely Mátyás, hogy a puszták szilaj fia estve is, reggel is mindig buzgón imádkozott. 

A menyasszonytánc alatt

Történetek a betyárvilág korszakából XI.

Második napja van a lakzinak. A mindszenti komisszárius Ardai Béla házában második napja szól a zene. Az új páron mindenkinek megakad a szeme, mert régen is láttak ily összeillő párt. Úgy látszik nem árt a hosszú várakozás, mert öt év óta jegyese a csendbiztos Uri Malvinnak. Ugyanis a nagyasszony szerint minden lánynak be kell tölteni a húsz esztendőt, mert addig nem tudja komolyan felfogni házinői teendőit, férjének küzdelmeit, s nem bírna elég erővel anyai gondok elé nézni.

Pár napja töltötte be Malvin a huszadik évét, s már ott látta vőlegényét szülei előtt, hogy rendben van minden, a vendégek is meg vannak híva, mehetnek másnap a pap elé, semminek sincs híja. És mentek is, most második napja tart a lakadalom, ez az a nap, midőn este már menyecskésen felkontyozva eresztik a menyasszonyt a tánchoz, ezüst tálcát téve ki az asztalra s abba mindenki, aki a menyecskével táncol, ajándékot dob be. Az az új menyecske tűpénze, amivel senkinek, még az urának sem tartozik elszámolni, sőt annak tiltva van, hogy meg is nézze.

A vőlegény kezdte meg a táncot. Eddig még alig jutott közelébe feleségének s bizony nem szívesen engedte ki a kezéből. Jó táncos volt mind a kettő, a vendégek is szívesen elnézték a táncukat, de hát mégis át kellett engedni, ha nem is azonnal, mert így is legalább három órát tart, míg mindenki egy-kettőt fordulhat a menyasszonnyal.

Alig engedte el a csendbiztos az új menyecskét, egy ősz pandúr közeledett hozzá s megrántá ujjasát.

— Mi az Lőrinc?  - szólt a csendbiztos hátra lépve.

— Rózsa Sándor!

Az öreg számadó

Történetek a betyárvilág korszakából X.

Az öreg Tőrös Mikó János valahol a Csengőd körüli pusztákon volt számadó gulyás. A nagy terjedelmű síkságokat homokbuckák szelték keresztül-kasul. A kisebb-nagyobb homokbuckák láncolata kevés megszakítással felnyúlt Kecskemét határáig, a másik kanyargósan lehúzódott egész a szegedi Mérges pusztáig. A nagy síkságon a kútgémek voltak a magas pontok, amelyek jó közel estek egymáshoz, hogy se a barmok, se az emberek meg ne szoruljanak víz dolgában. A messze kútgémek némelyikén gubbaszt egy-egy sas, összeolvadva a gémtetővel és csak akkor látszik, hogy nem a gém kiegészítő része, amikor kiterjesztve szárnyait elindul légi útjára.

A Mikó uram nádszárnyéka egy kis völgyecskében van, a szárnyék mellett pedig valamelyes nagyon rossz idő esetére egy kunyhó is van elkészítve, aminek az eleje alig magasabb embermagasságnál, a hátulja pedig az anyaföldön nyugszik. A kunyhó elég nagy, úgy 6-8 ember elhálhat benne, ha nem finnyásak. Mikó ezt a kunyhót sohasem használta, akármilyen idő volt, ő csak a szárnyékban időzött, ahova a lova is kötve volt. Fel se vette az esőt, se a hideget vagy szelet. Amikor idejött számadónak, nem az ispántól, hanem úgy befelé kérdezte önmagától, hogy mire kell gulyásembernek a szárnyék mellé még kunyhó is. Az ispántól nem kérdezte, mert hát ha mégis kell valaminek az a kunyhó.

Mint ahogy meg is tudta, hogy kell. Hált már abban Rózsa Sándor is, mégpedig két pandúrral együtt, és pedig úgy, hogy Rózsa Sándor tudta, hogy két pandúr alig egy lábnyira van tőle, de a pandúrok mitsem tudtak arról, hogy akit ők üldöznek ott van mellettük. Ez pedig úgy lehetett, hogy a kunyhó elejét képező oszlopukra fektetett gerendák a középen kitoldva voltak aként, hogy az oszlopokra fektetett gerendák a mindenki által látható belső padozatot képezték, míg a toldalék kinyúlt úgy, hogy az első kunyhó után még egy, szükség esetén két ember részére is külön kis kunyhót képezett, ahova a bejárat a gulyás másféllábnyi magasságú lábakon álló deszka pihenője alatt volt. A szűk bejárás annyira el volt fedve, hogy arra csak az akadt volna rá, akinek tudomása volt a titkos nyílásról.

Geszten Jóska

Történetek a betyárvilág korszakából IX.

Már gyermekkoromban sokszor hallottam a nevét. Bátorság, leleményesség, kegyetlenség és jószívűség vegyüléke volt, amint előadták tetteit, s most, hogy a Bach korszakbeli iratok közt a Geszten Jóska perére vonatkozó iratok véletlenül kezembe akadtak, kíváncsisággal nézegettem, hogy miket is tett tehát az az ember, akit az iratok mindig, mint „híres Rabló Főnököt” emlegetnek, akit a megyei törvényszék akasztófára is ítélt. Ezt megelőzőleg olvastam Kovács István, a nyíregyházi királyi törvényszék érdemes elnöke által a rablóról a Szabolcs vármegye monográfiájában közétett adatokat, melyek legnagyobb részt meg is egyeznek a kivett vallomásokkal. Az iratokból arról győződtem meg, hogy Geszten Jószef, ha neve közismert lett is, s neve alatt több és nagy esetek elkövetése a népnél közszájon forgott is, és mintegy kisebbik Rózsa Sándor szerepelt 5—6 vármegyében, ő mégis csak egy közönséges lókötő, egy kapcabetyár volt, és amikor bátorságot tanúsított az csak olyankor volt, amikor kísérői közül szökött, vagy azok elől menekült. De ezen alkalmi bátorságra nagyon is szüksége volt, mert bár több ízben éveket sóztak a nyakába, egyik rátát sem töltötte ki, sőt amikor utoljára szökött, már az akasztófa állott előtte.

Rabló főnök pedig nem lehetett azért sem, mert soha, de soha nem volt bandája, sőt huzamosabb ideig másodmagával sem volt. Egy Somogyi József és valami Jancsi nevű legény volt az, akik heteket töltöttek vele, Somogyi József a legtöbbet, de az sem volt több két hónapnál. De nem is volt tettestársra szüksége, mert csak lovat és ökröket lopott, amit maga könnyen hajthatott végre. Amire szüksége volt, az az orgazda volt. Az pedig akadt bőven s így történt, hogy a Geszten ügy tárgyalásánál mintegy 70 vádlott, a károsok és a tanúkkal egy egész kis falut kitévő számú ember volt beidézve. Rablásnak nevezhető lopást csak három ízben követett el. Ezeknél persze voltak alkalmi társai. Azokban itt sem történtek kegyetlenségek, mert egyik esetnél sem tartotta érdemesnek senki „vízí raportot” kivenni. Mint „rettegett” embert ítélték mégis halálra. S valóban rettegett ember volt mégis és a mai időben alighanem, mint elmebeteget kezelnék, mert anélkül, hogy szüksége volt volna rá (Nyírbátorban, ahol született háza és telke volt) s anélkül, hogy tetteinek hasznát látná (legfelebb ruházatra, élelemre költött, kártyát, dáridózást nem kedvelt) mindig lopott, kivéve ha be volt zárva, vagyha üldözés közben ezt nem tehette. Mint elfogott ember a strázsák kezei közöl háromszor szökött meg, három ízben pedig, midőn már majdnem közrefogva volt, lövöldözéssel menekült meg. Ezek közül egy ízben Nagyváradon. Megtörtént, hogy midőn üldözték, üldözés közben is 3 lovat lopott. Úgynevezett betyárbecsület sem volt benne, mert bizonyos Feuersteinnak eladott három lovat (mint tudva lopottat) és két hét múlva ugyanazokat Feuersteintól újra ellopta.

Volt azonban egy erénye ennek a szép, erőteljes embernek. A feleségét és kislányát nagyon szerette, úgy, hogyha a sok üldözés elől más-más megyébe menekült, mindig magával vitte, s valami ürügy alatt elszállásolta. A feleségétől 1844. évben szakadt el és pedig, amint ő mindig állította, nemes Miskolczy György és Ignácz pusztították el, nehogy ellenük tanúskodhasson. Ugyanis, a Miskolcon lakó két nemes úr 1842. évtől állandó összeköttetésben volt Geszten Józsival, s tőle legalább negyven lovat, és 20 ökröt vettek meg, úgy, hogy a vételár fele rendesen visszakerült a nemes urakhoz. És a betyár e visszaéléseket csak azért nézte el, mert Miskolczy Ignácz Nyekézsemen neje s kislányának helyt adott. A bíróság e bűntény miatt nem ítélte el ugyan a két Miskolczyt, de egyebekért hat-hat évi fogságot kaptak, azonban az indokolásból kitűnik, hogy a bíróság csupán „elegendő” bizonyítékot nem talált, de a kötél közel járt a két Miskolczy nyaka körül.