Embervadászat

Történetek a betyárvilág korszakából II.

A hevesmegyei siroki várrom közelében álló erdősház előtt az 1877. év egy nyári reggelén három vadász állott meg. Az egyik hatalmas termetű férfi volt, törei és tótmegyeri Tóth Mór egri királyi ügyész. A másik kettőben egri ember két börtönőrt ismert volna fel, a kik most vadászoknak voltak kiöltözve.
Tóth Mór mellett egy rövid lábú kis vizsla ficánkolt, a melyet Tóth még hivatalos kirándulásai idején se hagyott otthon. A mint nekem többször elbeszélte, ez a kis Mokra nevű vizsla kedvesebb volt egy négy megyében híres szóló-agarárnál, amelyik pedig nem egy billikomot nyert a gazdája számára. Hanem azzal nem lehetett beszélni, mig a kis Mokrával „majdnem” beszélni lehetett.
Most is csak bámult beszedés szemeivel Mokra a gazdájára, hogy hát miért is álltak meg? Ilyen jókor és itt?!
— Na Marcsa! — kiáltott be az ügyész az udvarra. — Jó reggelt sem mondunk?
Az udvaron valamivel foglalatoskodó palócz asszony meglehetős ügyetlenséggel mutatta, mintha csak rnost venné észre a házuk előtt megálló vadászokat és zavartan köszönt.
— Andris hol van? — kérdi Tóth.
— Az erdőt járja.
— De csak hagyott itthon valamit abból a tavalyi szilvóriumból.
— Óh van még, csak tessék beljebb fordulni.
Mindezeket azonban az asszony szokatlanul hangosan kiáltotta, a mi el nem kerülte Tóth figyelmét.
Tóth Mór kissé gondolkodott. Habozott, hogy bemenjen-e. Majd eszébe jutott különleges megbízása s az ezzel járó nagy kötelesség.
— Eh, segítünk valahogy — mormogá, s két kísérőjével bement a kis erdő-lakba.
A csinos asszonyka előhozta a szilvóriumot. Tóth csak megízlelte, míg két kísérője három-négy kupiczával bellebbezett a jó italból.
— Andris hogy van?
— Jól, uram. Köszönöm kérdését.
— Meggyógyult a karja?
— Alig is volt fájós.
— Akkor talán most már ki is békülne Vidróczkival?
— Nem is haragudott rá. Hiszen csak véletlen volt, Vidróczki nem tudta, hogy Andris ment utána. Andris se tudta, ki után megy.
— Jó barátok?
— Azok voltak, de most dehogy, dehogy...
— Pedig rokonok.
— Azok ... De hát tetszik tudni, hogy Vidróczki micsoda?

Bandi bojtár

Történetek a betyárvilág korszakából I.

A B - y ezer holdas szántójának ugarban maradt fele részén legeltett az öreg bojtár, Bujtor András. A homokos föld kellő közepén egy domb van, a melyet a jó nyíri atyafiak előszeretettel hegynek neveznek és régi időktől fogva „Méneslátóhegy” nevén ismerik. Valamikor régen, amikor a magyaroknak sok volt az őrizni való marhájuk, a pásztorok ezen a dombon tanyáztak, amely egyidejűleg őrálló hely is volt, mert innen Szabolcsnak tényleg jó részét be lehet látni. A hosszú jelző kürtökkel aztán még kellő időben tudtak jelt adni jó Gyula vezér maradékainak, a kik vezérük után azt a helyet Gyulaházának is elnevezték.
A honfoglaló ősök maradékai készségesen fogadták később maguk közé Szvatopluk ivadékait is, de a kik aztán időjártával minden állami iskola beavatkozása nélkül is oly szépen megmagyarosodtak, hogy most már ember legyen, aki kitudná válogatni őket.
Nem is maradt meg a régi szokásból semmi más, minthogy a Meneslátóhegy vidéke legalkalmasabb legelőnek. De persze, a midőn a tagosításkor a hegy s annak környéké a B - y uradalom egyrészévé vált, a többi embereknek másfelé kellett legelőt keresni, ami azonban a Nyíren nagy fejtörést nem okozott, lévén még abban az időben veszettül sok hely csak legeltetésre alkalmas.
Így hát az öreg Bujtor egymaga legeltette a sok százra menő szép magyar juhokat.
A forró napon ott áll most is az öreg bojtár, kampós botjára támaszkodva mozdulatlanul, mint egy szobor. Széles karimájú kalapja beárnyékolja szürke fejét, hatalmas két bajusza erősen kikenve mered két oldalra. Szájában ott az elhagyhatatlan pipa, a melyben pedig talán tegnap óta nem volt dohány, de hát legbiztosabb így. Szájában el nem veszti. Arccal a juhok felé van fordulva, a melyek erősen közelednek a tilos részhez.
A kis kutya ott fekszik lábánál, kilógó nyelvvel és látszik, hogy a juhok készülendő kihágásait ő is észrevette és szinte csodálkozik, hogy az öreg még sem int neki, hogy a gyapjasokat a korlátok köze szorítsa.
Majdnem mintha rá akarna kiáltani az öregre, hogy ne álmodozz gazdám, hisz a tekintélyed ellen akarnak véteni!
Nagy köröket írva le a levegőbe, egy sas ereszkedik le a közeli kútgémre, előbb pislantás nélkül néz a forrón sütő napba, azután rátekint a mozdulatlanul álló emberre s mintha gondolkoznék, hogy vajjon a legnagyobb ragadozók e mozdulatlanul álló egyike él-e, vagy pedig egy ijesztésül kitömött bábu? Aztán, midőn hiába várta, hogy az megmozduljon, letekint a kútba, ahol a homok a nagy szárazságban egy korty vizet sem bocsájtott már fel.
A napsugár ólomsúllyal nehezedik mindenre, a mi él, míg egy szellő végig suhan a síkságon, órák telnek el, csend van mindenfelé, még a tücsök is hallgat, alig-alig eresztve meg egy hangot s mintha az is panasz volna a perzselő forróság ellen.

Néprajzi érdekességek 9

Fogasként újrahasznosított mosósulyok

A mosósulyok téglaalap alakú, keményfából készült használati eszköz, melyet a mosáshoz használtak a népi kultúrában. A kilúgozott vásznat a mosószékre fektetve csapkodták vele a vízben (folyóban, patakban, tóban). Legtöbbjük,  –mint a képen látható darab– igen egyszerű kivitelű, de akadnak köztük díszesen faragott, jegyajándékba adott darabok is. Az ilyen ajándék nem csupán a másik fél, de az egész közösség számára jelzés értékű volt, kifejezte a házasulási szándék komolyságát. "A mosósulyok egykor általánosan használt egyszerű ütőszerszám volt, hengeres, nyeles, bunkós végű formában (→ lentörő sulyok). Ebből alakult ki a ruhamosásra alkalmasabb táblás forma." A felvételen látható darab Farkas Imre tulajdona, melyet a szolnoki tanyavilágban használtak. Egyik oldala letört, korábbi funkcióját elvesztette, tulajdonosa így szegeket vert bele és fogasként használta. 

Irodalom:

Benedek Csaba: Tárgyaink utóélete. Régi és modern anyagok újrahasznosítása napjaink társadalmában In: TISICUM XXII. 2013. (szerk: Gulyás Katalin, Horváth László, Kaposvári Gyöngyi)

Manga János-Szolnoky Lajos: mosósulyok, sulyok, mosólapicka, In: Magyar Néprajzi Lexikon 3. (Ortutay Gyula főszerk), Budapest, 1987. 646.

Györgyi Erzsébet: A házasságkötés szokásai, In: Magyar Néprajzm, Folklór 3. Népszokás, néphit, népi vallásosság (Dömötör Tekla főszerk) Budapest, 1990. 40.

Arany János a szalontai nép emlékezetében

A szalontai népköltészet anyagát gyűjtögetve, itt-ott Arany Jánosról is hallottam egyet-mást. A hallottak között sok volt az olyan, amit sem Ercseinél, sem Kolozsvárinál, sem Gyöngyösynél nem olvastam; de meg föltűnt az is, hogy Aranyról, a jegyzőről és költőről, mennyire keveset tudnak; inkább gyermekkorából mesélgetnek egyes dolgokat s ezeket is inkább az asszonyok, mint a férfiak. Összegyűjtöttem tehát mindazt, amit hallottam és csoportosítottam a nyert adatokat, tekintet nélkül arra, van-e már róluk tudomásunk vagy nincs, valók vagy legalább is valószínűek-e vagy sem. Akiket érdekel, úgyis meg fognak tudni mindezekre felelni s észre fogják venni, mi az új adat közleményemben. S ilyen sok van, még ha az emlékezet tévedéseit nem számítom is; és ennek oka, hogy én természetszerűleg a gazdálkodó néppel érintkeztem, adataimat tőle nyertem (Bényei Sándorné, Szathmári György, Arany Mihály, Boros Lajos, Jámbor Mihály stb.), nem pedig az intelligensebb osztálytól. Azt akarom tehát bemutatni, hogyan él Arany emléke saját néposztályának, távoli rokonságának emlékezetében.*

Hogy a család régen költözött be Szalontára a biharmegyei Nagyfaluból s hogy a beköltöző ős neve Sámuel volt, általában ismeretes dolgok itt. Családfáját így ismerik: Sámuel – György – György (és János) – János (és György) – György (és János, Mihály, Ferenc) – Sára és János. 

Sokan tudják még azt is, hogy házuk kicsiny «gazos» ház, amolyan «cserin»-lakás volt: «úcs csinálták aszt, kírem szípen, hogy két fëcskefarku-gerendát szëmbë ëgymással lëástak a fődbe, ótán kërëszbe vetëttek rajtuk ëgy harmadikat: êre pácákat erősítëttek úgy, hogy a pácikók vígeji a fődet írtík, ótán szalmát mëg gaszt hintëttek rájuk; még a kútostor is venyigébűl vót fonva, av vëdër mëg kákábúl.»  

Költőnk apjára, Arany Györgyre is sokan emlékeznek; tudják, hogy amolyan «két ökrös» földesgazda volt, néhány köböl földdel, annyira szegények voltak, hogy van, aki arra is emlékezik: «mikor eccër felesíge hazavitte a szomszídba a kőccsönkírt dagasztószéklábat». Mondják azt is, hogy «magoss, sován, barna embër vót», amolyan egyszerű, de írni-olvasni tudó, józaneszű földesgazda: «gyönyörű szípen tudott ám mesélni; ugy fojt a szájárúl asz szó, mint a csurgatott míz». Emlegetik, hogy «eccër a tehene kilükte a szemit» s hogy milyen csodálatosan gyógyult meg magától. Nagyon boldogan élt feleségével, Megyeri Sárával, kiről azonban csak annyit hallottam, hogy «nagyon dógos asszon vót a, magaszűtte, magamosta vászonpendejbe járt, ótán ëgy nap së hijánzott a templombúl».