Makkos Mária kegyhely keletkezése
1731. május 9-dike volt, mikor a budakeszi tölgyesen át öt fiatal munkás haladt. A kÅ‘fejtÅ‘bÅ‘l jöttek, ahol egész nap dolgoztak. Már hanyatlott a nap és hosszú árnyékokat vetett a földre. A tölgyek lombja csak most bontakozott ki, de a csalogány már vÃgan csattogtatta szÃvvidÃtó dalát. A munkások fáradságuk ellenére is jókedvűen beszélgettek, jóÃzűt nevettek, majd énekbe kezdtek. Amint mennek, egyszerre egy közülük – Traub János – megáll, mereven, tekint maga elé és kalapot emel. Társai ránéznek, s azt hiszik, tréfál.
–Kinek köszönsz, a magad árnyékának? – kérdi a jókedvű Jancsi.
–Eredj már – szól Andris és tréfálkozva hátba üti.
De Traub nem felel, arca mozdulatlan marad. Társai szeme irányát keresik s azt látják, hogy szemét egy tölgyfára szegezi. Majd keresztet vet és kalapját feltéve társaihoz fordul. Arca kipirult, szeme, mintha lázasan csillogna.
–Társaim, jelenést láttam – szól, – ezen a tölgyfán az ÃœdvözÃtÅ‘t pillantottam meg keresztrefeszÃtve s mellette a Szent Szűzet.
Társai kétkedve tekintenek rá.
–Semmit sem láttam – vélekedett Gyuri – szemed káprázott.
–Ne tréfálj – szólt Jancsi – ne csapj be minket!
–Csak nem gondolod, hogy ilyen szent dologból tréfát űzök?! – válaszolt Traub – ez jelenés volt. S nem tudjátok-e, hogy e tölgyfa körül már Buda visszavétele korában is támadt különös fényesség?
Tovább mentek s nemsokára hazaértek. Traubot látomása foglalkoztatta. Otthon azonban nem szólt, de mielÅ‘tt lefeküdt volna, fáradságot felejtve térdenállva elimádkozta az olvasót. Másnap ismét korán indult a kÅ‘fejtÅ‘be, de a nehéz munka sem bÃrta látomását elfelejteni. Mikor este hazafelé tartott, az elÅ‘zÅ‘ napi esemény megismétlÅ‘dött: a tölgyfán újból a keresztrefeszÃtett Megváltót látta és mellette a Szent Szűzet. Megállt és kalapot emelt. Társai semmit sem láttak.
–János ugyan jer –szólt Gyuri – nincs ottan semmi.
Traub keresztet vetett és tovább ment.
–Ti nem láttátok? – kérdezte – Oly világosan láttam, mint tegnap.
–János, János, azt hiszem meghibbantál – nevetett Gyuri, mire a többiek is tréfára fogták a dolgot.
–Ne csúfoljatok – szólt Traub sértÅ‘dötten – megver érte az Isten.
S jelenése naponta megismétlÅ‘dött Valahányszor a tölgyfához ért, látta és kalapot emelt. Társai azonban mindig jobban gúnyolták és nevették. Traub békés természetű ember volt s ezért ki akart térni a csúfolkodás elÅ‘l. Képet akasztok a fára – mondogatta, – akkor azt hiszik, hogy a kép elÅ‘tt emelek kalapot. De könnyebb volt elhatároznia, mint cselekednie. Honnan vegyen képet? Búcsúkor ugyan beszerezheti, de mikor lesz még a faluban búcsú! Amint Ãgy töprenkedik, eszébe jut, hogy van a faluban, aki ügyesen rajzol. Nem tétovázik, hanem veszi kalapját, elmegy hozzá és kéri, rajzolja meg csak egy papÃrlapra az ÃœdvözÃtÅ‘t a keresztfán és melléje a fájdalmas Anyát. A rajzoló csodálkozva tekint Traubra, de kÃvánságát teljesÃti. Traub megköszöni és örömmel siet az erdÅ‘be a jól ismert tölgyfához és a papÃrlapot ráerÅ‘sÃti. Most már nyugodtan emelheti meg a kalapját, nem fogják kigúnyolni.
Egy ideig csak ment a dolog s a társak csakugyan elhallgattak, sÅ‘t maguk is köszöntek a kép elÅ‘tt. A papÃrlapot azonban megviselte az idÅ‘járás. Más kép kell ide, szólt magában Traub. EttÅ‘l fogva nehezen félretett filléreibÅ‘l festményre gyűjtögetett. Lassan gyűlt a pénz, mert bizony a kÅ‘fejtés nem könnyű munka és a hetibér sem kecsegtetÅ‘. De Traub csak gyűjtögette a pénzt. Mialatt társai vasárnaponként vÃgan söröztek a korcsmában, Traub kiment a tölgyesbe és elmondta az olvasót, s mikor a templombúcsú elérkezett, nem vásárolt magának új ruhafélét, hanem takarékoskodott, hogy képet vehessen. Mikor aztán már szép összeg volt együtt, felvette kalapját és elment a plébánoshoz tanácsért.
–Isten hozott János, mi járatban vagy? – szólÃtotta a plébános, miközben kezet fogott vele és beljebb tessékelte. Traub nem sokáig habozott, hanem elmondta, hogy mi történt vele a tölgyesben s most arra kéri, ajánljon neki megfelelÅ‘ festÅ‘t Budán.
–Van-e elég pénzed? – kérdezte a plébános.
Traub boldogan megnevezte a rendelkezésre álló összeget, mire a plébános Ãgy szólt:
–Derék ember vagy, János, ezért a pénzért már rendelhetsz képet. Keresd fel Budán Falkoner Ferenc festÅ‘művészt a VÃzivárosban, bizonyára szépen megfesti; több templomképet festett már és olyan művész, akire nyugodtan rábÃzhatod.
Traub megköszönte az útbaigazÃtást s harmadnapra elbúcsúzott övéitÅ‘l.
–Édes anyám – szólt – Isten segÃtségével szép képet festetek. Örömnap lesz, ha rákerül a fára!
Másnapra már megjött.
–Sikerült – kiáltotta messzirÅ‘l – szép képet választottam, s azzal beljebb került. Fáradt volt a gyaloglástól, mert BudakeszirÅ‘l a VÃzivárosba és onnan vissza messze az út, de mit nem tett volna a kedves látomásért?! Elmondta, hogy a festÅ‘művész több képet mutatott, de Å‘ egy olasz eredetű kegyképet választott a megfestésre, legjobban ez tetszett neki. Rokonszenves, kedves ember a festÅ‘ – mondotta – s nem is kért érte sokat. A házbeliektÅ‘l hallottam, hogy a festést Isten nagyobb dicsÅ‘ségére végzi.
–S mikor készül el a kép? – érdeklÅ‘dött Éva húga.
–Két hét alatt meglesz, akkor ismét bemegyek – szólt Traub.
Múltak a napok és telt a két hét. Traub ismét Budára rándult, hogy a képet elhozza. Falkoner mester azonnal szerény műtermébe vezette, s ott a festőállványon megmutatta neki a megrendelt képet.
–Már megszáradt – szólt a művész, – de azért vigyázattal vigye. Azután halkan hozzátette:
–Talán utolsó képem, amelyet megrendelésre festettem.
Traub csodálkozva tekintett rá:
–Csak nem hagyja abba a festést? – kérdezte.
Falkoneren meglátszott, hogy többet mondott, mintsem akart, de most már válaszolnia kellett.
–Úgy értem, hogy pénzért – szólt.
Traub még jobban csodálkozott, mire a művész Ãgy szólt:
–Karmelita leszek s akkor csak rendfÅ‘nököm meghagyására festhetek.
Traub megilletÅ‘dött. A művészt gondolatban már csuhában látta és Dicsértessék atyámmal távozott, mire Falkoner nem gyÅ‘zte mosolyát elrejteni. Â
–Köszönöm az elÅ‘legezett megszólÃtást – mondotta – dicsértessék…
Estére megérkezett Traub. A képet óvatosan kicsomagolta és az asztalra állÃtotta. Anyja és húga is nagyon szépnek találták.
–Holnap már a fára erÅ‘sÃtem – szólt Traub s alig tudott aludni az izgalomtól.
Hajnalban már talpon volt. Kisietett a tölgyesbe és a képet a fára erÅ‘sÃtette. Mikor a hajnali harangszó megszólalt, Traub már a kép elÅ‘tt mondta el az Ave Máriát. A kép elhelyezésének hÃre gyorsan elterjedt a faluban. Az embereknek tetszett és dicsérték érte a derék Traubot.
–Menjünk Szűz Máriához a makkosba – mondották s lassan-lassan mind többen jártak oda.
Egy alakalommal a kÅ‘fejtÅ‘ munkások ismét együtt tartottak hazafelé, de Traub nékül. Mikor a tölgyfához értek, Gyuri Ãgy szólt:
–Sajnálom Jánost, hogy oly súlyosan megbetegedett. Az orvos kevés reményt ad. Ha Szűz Mária meggyógyÃtaná, elhinném, hogy látomása volt.
–Szegény ember – fűzte hozzá Jancsi – most kiadta a pénzét a képre, holott orvosra és patikára kellene.
–Bizony, ha hamarosan fel nem gyógyul, koldusbotra juthat – szólt Pali.
Mikor a faluba értek, benéztek Traubékhoz, de bebocsátást nem nyertek. Éva vörösre sÃrt szemmel panaszolta, hogy az orvos lemondott róla. Többnyire magánkÃvül van s ha egy pillanatra magához tér, csak ezt sóhajtja: Szűzanyám, gyógyÃts meg, s utána ismét eszméletét veszti. Most várják a plébános urat.
Szomorúan ballagtak haza a kőfejtők, ki-ki a maga szállására.
Kora reggel Éva az orvoshoz ment. Sápadt volt, de nyugodt. Útközben a harangozóval találkozott.
–Jó reggelt – köszöntötte s várta, nem mondja-e, hogy kondÃtsa meg a lélekharangot?
–Jó reggelt – szólt Éva – betegünk átaludta az éjszakát.
A harangozó csodálkozva nézte s fejét rázta. Az estét biztosan nem éri meg, gondolta.
Az orvos sietve meglátogatta Traubot s nem gyÅ‘zte csodálni. Láza elmúlt, frissnek látszott, és amit napok óta nem tett, enni kért. Estére már annyira javult, hogy harmonikáján kÃvánt játszani. Az Ave Máriát pedig már anyjával együtt mondotta el. Három nap múlva már talpon volt, csak a tölgyesbe menni nem engedte az orvos.
–Csodálatos gyógyulás – mondotta.
–Igen, – lelkesedett Traub – a Szűzanya nem hagyott el!
Mária megsegÃtette, mondották a falubeliek és tömegesen felkeresték a tölgyest. Most már misem tartotta Å‘ket vissza: bajukban, nehézségeikben Szűz Máriához fordultak segÃtségért és meghallgatást nem egy Ãzben nyertek.
Egy alkalommal a falu földesura, Zichy Miklós gróf éppen arra járt hintaján. Meglátva a tömeget, kiszállt és érdeklődött a dolog után.
–Népünnepélyt tartotok? – kérdezte, de nemsokára megtudta a kép történetét. Maga is mélyen vallásos lévén elhatározta, hogy ide kápolnát épÃt és szándékát nemsokára meg is valósÃtotta. Gyönyörű templomszentelési ünnepet tartottak a budakesziek s nem gyÅ‘ztek örömüknek kifejezést adni. De legjobban mégis a jámbor Traub örül, mikor a fÅ‘oltárra helyezett kegykép elÅ‘tt leborulhatott.
A búcsújárás mindig nagyobb és nagyobb arányokat öltött, s a plébános már alig gyÅ‘zte a munkát. Ekkor ismét a derék földesúr jött segÃtségére. Saját költségén kolostort épÃttetett és a Szentháromságról nevezett szerzetesrendet telepÃtette le a hÃvek gondozására. Keresztesbarátoknak hÃvta Å‘ket a nép, mert öltözetükön piros és kék keresztet viseltek.
***
Hol van ma már a gyönyörű templom, hová lett a kolostor? II. József császár feloszlatta a rendet, ezután lassan minden rombadőlt. De a budakesziek megmentették a kegyképet: plébánia templomukban ma is látható a derék Traub festménye.
Â
Forrás:
Relkovics Néda: Makkos Mária kegyhely keletkezése..  In: Miről susog a pilisi erdő? Szent István Társulat, Budapest. 1943. 112- 116.