Így lett a népség

Mikor Isten a nemzetségeket mind megteremtette… II.

Mikor Krisztus Urunk teremtette a népséget, hát agyagbul gyúrta őket. Hát aztán akkor betette őket a kemencébe, hogy hát ugye, megsüljön, ne olyan nyers legyen. Nohát, befűtötte a kemencét, hogy most elkészíti az emberiséget. Amint benn van a kemencében, elfeledkezett róla. Megnézi, ugyan milyen már az agyag. Hát, elég fekete lett. No, most mi lösz? Hát, jól van, nem baj, ezek lesznek a négerek.

No, akkor megpróbálta a másikat gyúrni. Akkor betette azt a kemencébe, hogy most jobban vigyáz rája, hogy ne legyen ollan fekete. Hát, akkor betette, megent csak megfeledkezett, de ez nem lett ollan fekete, egy kicsit világosabb lett, de mégis csak fekete lett ez is. Hát, jól van, nem baj, ezekbül lett a cigány. No, akkor harmadszor megint csak befűtötte a kemencét:

–No, most erre jobban vigyázok, igazán, hogy ne legyenek illen feketék!

Mákos Balázs mondája

Néprajzi adatgyűjtő útjaimon találkoztam olyan kunsági öreg emberekkel, aki még emlékeztek Mákos Balázs mondájára.

Ez a Mákos Balázs régen valamikor élt, pontosabban a török időkben. Karcagi ember volt. Igazában véve nem ez lett volna az ő neve, de mégis így emlegették, mert csakugyan megérdemelte. Ez a fortélyos eszű Balázs ugyanis egyszer azt mondta a malom alatti beszélgetés során: „Látom én, hogy a búza nagyon kelendő; a termés egy részét elviszi az úr, másik részét a pap, amit ezek meghagynak, azt meg elhappolja a török. Felfogadom, hogy én nem vetek búzát egy szemet se!” Osztán ezt a kemény fogadalmát be is tartotta! Különösebb megerőltetésébe, igaz, nem került, mert nem bírt őkelme egy talpalatnyi földdel sem. Nincstelen zsellér volt, aki a rétségekben őgyelegve, mint pákász tengette a maga és családja életét. Hanem mit eszelt ki? Bekószálta az egész határt meg a mocsári szigeteket, hátakat, ahol csak a madár járt, s itt is, ott is elszórogatott egy marék mákot. Idejében megint sorra vette a bejárt helyeket és a máktermést begyűjtötte. El se hinné az ember, mire jutott: tizenkét zsák mákot takarított be!

Éppen ennek örvendezett, mikor szomorú hír kapott szárnyra. „Jön a török!” — azt mondják. Az történt ugyanis, hogy a szolnoki basa ellátogatott Debrecenbe. Nem azért, hogy majd jó egészséget kíván a cíviseknek, hanem, hogy az adóhátralék behajtásának gondját levegye a tanács válláról. Nem volt ebben semmi köszönet! Mert az ilyen végrehajtásnál nemcsak a basa pénzeszsákja telt meg, de a szpáhi két keze se hagyta ott, ami két szemének megtetszett. Szpáhit pedig vitt magával egész ármádiára valót. Visszatérőben Szoboszlóra is befordult. Az ugyan nem volt hátralékban, de basa-ésszel úgy gondolta, hogy hátralékban maradhat esetleg jövőre, s ha most egy füst alatt biztosítja magát, nem kell majd akkor fáradoznia.