Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Szellemi néprajz Népszokások költészte Az ostyahordás jászsági hagyományai

Az ostyahordás jászsági hagyományai

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

Az ostyahordás jászsági hagyományai

Az ostyahordás a karácsonyi köszöntés egyik sajátos, nagy múltra visszatekintő formája. A kántortanító karácsony előtt ostyát sütött és tálra vagy kosárba helyezve az iskolás gyerekekkel szétküldte a családoknak. A gazdasszony babot, tojást, kolbászt, szalonnát küldött cserébe a kántortanítónak, a gyerekek pedig pénzt, almát, diót kaptak az ostyahordásért. Ez a családoktól kapott adomány valamikor a kántortanító díjlevelében is szerepelt.

Történeti adatok tanúskodnak a szokás régisége mellett. Az ostyahordás vagy hostatio a középkorban a pap hatáskörébe tartozott. Az ő feladata volt a híveknek széthordani az ostyát és ezért a befolyt termények (bab, lencse, mák liszt, tojás) őt illették meg. Manga János idézi a dobsinai (Gömör m.) lelkész 1622-ben kelt javadalmi leveléből az alábbi részt: „pápista korban szokás volt, hogy a r.k. plébános karácsonykor ( in vigiliis nativitatis Christi) feszülettel áldozva járt körül, mi bálványimádás lévén, jámbor elődeink e helyett  azt hozták be, hogy az ev. lelkész poharat (kelyhet) küld körül és így gyűjt magának egy forintot és egy-két garast.” Itt valójában arról lehetett szó, hogy a pap karácsony böjtjén a ministráns és a sekrestyés kíséretében elment hívei házába, odavitte a szentelt ostyát, a feszülettel valószínűleg megáldotta a szobát és a háziakat, amiért cserébe terményeket kapott. Távozásakor a hívek megcsókolták a keresztet. A ”feszülettel áldozva járt körül” szövegrész minden bizonnyal ezt jelenthette, ez volt az, amit a protestánsok bálványimádásnak tartottak. Bálint Sándor szerint az ostyahordás a középkori eulógia csökevényes maradványa. Ez azt a megszentelt kenyeret jelentette, amit a misén a pap azoknak a híveknek osztogatott, akik nem áldoztak. Ebből alakult ki az a szokás, hogy a pap karácsony böjtjén híveinek látogatásakor szentelt kenyeret vagy ostyát vitt magával, amiért élelmet kapott. Az ostyahordáson kívül a kántálás (cantatio) és a koledálás is a pap hatáskörébe tartozott a középkorban nagyobb ünnepek előtt. Az így szerzett pénz vagy termény ugyancsak a javadalmai között szerepelt. A Nógrád megyei Vanyarc egyházi jegyzőkönyvében feljegyezték, hogy „ostyahordás azaz hostatio karácsonyi időben van, koleda évente hatszor. A vanyarci evangélikus egyház canonica visitatiója csak 1900-ban mondja ki, hogy a cantatio és koleda meg van váltva, oly módon, hogy minden gazda 50 krajcárt, minden zsellér 30 krajcárt és minden konvenciós cseléd 20 krajcárt fizet e címen a párbérhordás alkalmával.”- írja Manga János. Vagyis a lakosok pénzzel megválthatták a papnak járó javadalmakat, aki ezután már nem járt ki nagyobb ünnepeken a családokhoz. A régi egyházi előírás azonban, mint népi gyakorlat még sokáig tovább élt.

Az egyházi iskolák megszervezésével a kántortanítók feladatává vált az ostyahordás. Ők azonban egy-két kivételtől eltekintve (pl. a kastélyba vagy a falu előkelőségeinek személyesen vitték) a tanulókkal hordatták szét az ostyát, az így kapott juttatások őt illették meg. A szokást, mint iskolakerülést és babonaságot el is ítélték. Érdemes idézni Tessedik Sámuelt, aki Szarvasi nevezetességek című  1759-ben megjelent munkájában nem túl hízelgően szól e szokásról. Örömmel írja, hogy sikerült a hostatio káros hagyományát megszüntetni.

A tanulók több hetet mulasztottak az ostya sütése és széthordása miatt, valamint lopnak, koldulnak, korhelykednek és az ostyákkal babonaságot művelnek.

Van néhány adatunk arra, hogy e régi szokást a Jászságban is ismerték, a múlt századfordulón illetve az első világháborúig, egyelőre nem lehet időben pontosan behatárolni. Az 1960-70-es években Jászalsószentgyörgyön, Jászladányban még emlékeztek az idősebbek a szokásra. Jászalsószentgyörgyön a harangozó és a felesége sütötte az ostyát ollószerűen záródó ostyasütő vassal. Papírba becsomagolták, családonként kiporciózták és az iskolás gyerekekkel szétküldték karácsony böjtjén, illetve az előtte való napokon. A gyerekek beköszönve a házba a következő verset adták elő:

„ Egy kis csekély ajándékkal léptünk e házba,

  Melyet régi őseleink hoztak szokásba.

  Tegyünk emlékezetet arról, aki született

  betlehemi istállóban a barmok között.

 

 A pásztorok ajándékkal kérvén Urukat,

 Leborulva áldásait kérték az Úrnak.

 Tegyünk emlékezetett arról, aki született

 betlehemi istállóban a barmok között.”

A háziak átvették az ostyát és különféle élelmet (bab, tojás, szalonna) adományoztak a harangozónak, de a gyerekeknek is adtak pár fillért. A család az ostyát megőrizte karácsonyig, az volt a szokás, hogy felaggatták a karácsonyfára. „Hát a harangozó sütötte az ostyát, tízet, tizenkettőt kötött egy csomóba és a ministráns gyerekekkel elhordatta a városba. Meg leírta nekik, hogy kihö kell vinni,sok mindent kapott érte. Mert vót sok helyen ahun pénzt adtak, meg vót ahun adták a kolbászt, húst, szalonnát, ilyesmiket, úgyhogy egész teknővel összehordtak neki. Örültek a gyerekek, hogyha mentek, mert (a háziak) beletették a kosárba, amit a harangozónak szántak. Ezt majd adjátok oda Jani bátyátoknak, ez meg a tiétek, hát a gyerekek azzal beérték, amit ott kaptak. Mégis sokan úgy vótunk, hogy már előre megmondtuk (a harangozónak), hogy de küldjön osztán ostyát nekem is, vót mézes ostya,rózsaszín meg fehér. Karácsonyfára tettük, meg diót, szentjánoskenyeret, fügét is tettünk valamikor…” (Jászalsószentgyörgy, saját gyűjtés, 1972)

Az ostyákat különböző színekben készítették, volt fehér, piros(rózsaszín) és sárga. „Be volt így kötve az ostya kedves, oszt a hátulja sárga volt, az eleje piros, a közepe meg fehír. 12 darab vót, akár sokan vótak, akár kevesen… Osztán így felaggattuk a karácsonyfára, ketten vótunk kisebbek Urbánnal, oszt így raktuk fel sorba a fára. Összevesztünk, mert mindenkinek a piros kellett vóna, egyikünké a sárga lett, másikunké a piros. De megettük, amikor a karácsonyfáról leszedtük…nem karácsonyfa volt az, csak egy kis gally... Meg pattogatott kukoricát, meg ha süttek valamit, ráaggatták.”(Jászalsószentgyörgy, saját gyűjtés, 1972).

Lippay Lajos lelkész, Jászalsószentgyörgy krónikása megemlíti, hogy 1893-ban a harangozó illetményébe tartozott 3 kis holOstyasütőd föld, 120 Ft fizetés készpénzben és minden harangszótól és avatástól 5 krajcár. Azonfelül ostya sütésért  8 Ft, lakbér 10 Ft, lábbelire 10 Ft. Érdekességként megjegyzem, hogy ekkor ifj. Palya János volt a harangozó, akinek a családja már közel egy évszázada töltötte be a harangozói hivatalt a községben. A járandóságába tartozó évi 8 Ft-ot természetesen a templomi, áldozásra való kis fehér ostya sütéséért kapta, ami sok helyen, így a Jászságban is a harangozó teendői közé tartozott. A családoknak szánt nagyobb méretű, díszes karácsonyi ostyákat is ő sütötte a felesége közreműködésével. Erre a célra később díszes ostyasütő vasak készültek geometrikus növényi mintákkal, vallási szimbólumokkal. A Jász Múzeum néprajzi gyűjteményében is őriznek vallási motívumokkal (pl. kereszt, Isten báránya, Krisztus-monogram) díszített ostyasütőket. A Jászdózsáról származó ostyasütőn 1844-es évszám, INRI felirat és kereszt látható, széldíszítménye növényi ornamentika. A Jászjákóhalmáról való ostyasütőt Isten báránya ábrázolás díszíti.

Jászladányban a karácsony előtti héten a harangozó vitte a házakhoz az ostyát, amiért lisztet, szalonnát kapott – olvashatjuk Nagy József 1950-es évek végéről származó gyűjtésében. Itt az ostya fontos szerepet kapott a karácsonyböjti vacsora étrendjén. Ekkor fogyasztottak el mellé egy szép hibátlan almát, egy-egy gerezd fokhagymát vagy mézbe mártogatták, hogy egészségesek legyenek jövőre.

Nemcsak a Jászságban, hanem a vele szomszédos Tápió menti falvakban is szokásban volt az ostyahordás, ahol a kántortanító és felesége szintén különböző színű ostyákat sütött. Figyelemre méltó azonban, hogy az ostyahordó gyerekek által előadott köszöntő vers az ostyaszínek jelentését magyarázza.

Öröm és békesség legyen ura e háznak,

Mit Isten angyala mondván pásztoroknak,

Én is pásztorként hoztam az ostyákat.

Fehér ostya jelzi Krisztus tisztaságát,

A zöld szín az ő ártatlanságát,

Piros, érettünk szent vére hullását,

Sárga, keserű poharát és halálát.

Ezeket mondván az Úrnak nagy hálákat mondok

És boldog ünnepeket kívánok!”

(Mende, Pest megye, Barna Gábor gyűjtése, 1985.)

A magyar nyelvterület nagy részén ismerték e szokást, az északkeleti, palócnak mondott országrészen Bakó Ferenc szerint az 1980-as évekig szokásban volt a molnárkalács sütése és hordása. Északon a gömöri magyarságnál, a Börzsönytől a Mátra vidékén át a Borsod megyei térségekig mindenütt felbukkan, de Szeged környékén, a békési szlovákoknál és a Dunántúl számos vidékén (Zala és Somogy megye, Baja környéke) is.

Istvánffy Gyula a Mátra vidékéről, Parádról és Mátraballáról, illetve a borsodi palócok köréből ismerteti a szokást. Parádon a kántor felesége sütötte az ostyát, és fehér asztalkendőbe kötött tányéron küldte szét a gyerekekkel a falubeli családoknak. A gyerekek az alábbi köszöntőt mondták:

„ Dicsértessék a Jézus Krisztus!Isten bárányát ábrázoló ostya

Minthogy ma közelget karácsony ünnepi,

Mellyel jelentyik Krisztus születési,

Régi szokásunkból mesterünk azt tette;

Ennehány ostyával mostan kedveskenne.

Kívánok amellett örömet szívembül,

Testi-lelki áldást a szent ünnepekre,

Élhessünk tovább számos esztendőbe,

Jeles napokon friss jó egészségbe!

Hozzá egy szál kolbászt, tedd a tányéromba!

Hadd legyen nekünk is karácsony napjára!

A Mátra vidéki palócoknál az a szokás járta, hogy az ostyát kereszt alakban kivágták, vagy a Krisztust ábrázoló részt kimetszették belőle, és cérnára fűzve a mestergerendán lógott jövő karácsonyig. Visontán az összefűzött, különböző színű ostyák hosszúkás formájúak voltak, két végükbe belenyomva a kereszt, Krisztus képe és a bárány. Ezeket kivágták és cérnával felkötözték a karácsonyfára. Itt a nagyobb gazdacsaládok az őszi vetésből megmaradt vetőmagot elküldték a kántornak, hogy karácsonyra abból süssön nekik ostyát.

Végezetül arra szeretnék még kitérni, hogy az ostyahordás, ez az eredetileg nem szokásszerű tevékenység, mely a korábbi századokban a pap hatáskörébe tartozott és javadalmai között szerepelt, azáltal vált népszokássá, hogy átkerült a kántortanító illetve az ő közvetítésével a gyerekek szokáskörébe, akik a többi ünnepköszöntő, adománygyűjtő, házaló szokás mintájára – az erre az alkalomra összeállított ostyahordó vers előadásával – kezdték gyakorolni és kialakították az ostyahordás néphagyományban ismert formáit.

( A Redemptio 2008/4. számában megjelent cikk bővített változata)         

Módosítás dátuma: 2016. december 26. hétfő, 09:22