A magyar népzene
E néhány sorban a magyar népzenekutatás terén elért eredményeket szeretném lezárni és összegezni. Mindenekelőtt azonban két alapvető kérdést kell tisztáznunk, nevezetesen: „Mit kell értenünk a népzenén?”, továbbá „Hogyan kell hozzálátnunk a gyűjtőmunkához ezen a téren?”
A tágabb értelemben vett tulajdonképpeni népzene azokat a dalokat öleli fel, amelyeket valamely földrajzi szélességi fokon élő nép ma is énekel, vagy régebben énekelt, s amelyek az illető nép zenei ösztönének elemi erejű kifejezői. Szűkebb értelemben véve, a népzene a melodikus alkotóművészet egésze, amely minthogy szervesen kapcsolódik valamely népréteghez, különböző stílusú ugyan, de érzelmi elrendezés szempontjából bizonyos mérvű egységet mutat. Azokat az egyszerű dalokat, amelyeket csak egyes földművelő falusi emberek énekelnek, s a nép körében nincsenek elterjedve, nem tekinthetjük a népzene mintáinak. Hasonlóképp nem tartoznak a népzene körébe a hazafias dalok sem, mert a parasztok csak az iskolában ismerkednek meg ezekkel a dallamokkal, és sohasem fejezik ki elemi erővel kollektív zenei ösztönüket. Ezek a dallamok csupán vegetálnak a paraszti rétegben és a mesterséges hatás nyomait hordják magukon. Mindamellett a népi dallamok sorába emelhetünk néhány műkedvelő, álnépi melódiát, ha azokat nem csak egyes személyek éneklik, hanem az egész paraszti réteg hosszabb-rövidebb időn át. A dalok időbeli és térbeli elterjedtségének tulajdonítható, hogy a dallamokban változások mennek végbe és különféle változatokban terjednek. Ha az idegen befolyások hatására keletkezett változások egységes műfajúak, azonos irányban haladnak és hosszú életűnek bizonyulnak, akkor egész sor olyan dallam forrásává válhatnak, amelyeknek már bizonyos stílusegysége van, más szavakkal kifejezve: olyan zene keletkezik ily módon, amely már a népi alkotás félreismerhetetlen jegyeit viseli magán.
Mindazonáltal nagyon könnyen és gyakran azonosítják az igazi, eredeti népdalokat a műkedvelő álnépdalokkal, az un. műdalokkal. A műdalok szerzői kétségtelenül rendelkeznek bizonyos zenei kultúrával, de a városból importált zenei kultúrával. Ezek a szerzők azonban rendszerint kontárok, s éppen ebből adódik, hogy dalaik a városi muzsika agyoncsépelt sablonos formáit keverik a népzene sajátságos, egzotikus stílusjegyeivel. Ezzel magyarázható, hogy az ilyen dallamok, annak ellenére, hogy bizonyos egzotikus nyomok vannak bennük, túlságosan vulgárisak ahhoz, hogy valóban értéket képviseljenek. Az igazi népi dalokban mindig tökéletes stílustisztaságot találunk.
Fél évszázada immár, hogy Debrecenből Szolnokra kerültem legújabbkori, majd néprajzos muzeológusnak. Mesterségemnek része volt a népzenével való foglalkozás, a falu zenei életének figyelemmel kísérése, a szokásokhoz tartozó szövegek, dalok, mozgások, a tánc dokumentálása is. Ehhez jó alapokat adott a debreceni Zenede, azaz zeneiskola, ahol hosszú időn át nyaggattam a klarinétot, s jártam szolfézsra, zeneirodalomra, összhangzattanra, petyegtetem a zongorát. Mindjárt az első években összefutottam Szigeti József öcsödi szabómesterrel, aki nótaszerzőként is ismeretes volt, s Petőfi és József Attila verseket zenésített meg, de maga is írt nótaszövegeket. Később Kunszentmártonban Dezsőfi, Jászfelsőszentgyörgyön Török László nótáiból is lejegyeztem, s öcsém Szabó István is gyűjtött és publikált tőlük néhány dallamot. Népdalokat, balladákat, históriás énekeket is gyűjtöttem, s Gulyás Évával közösen két kiadást is megért kis kötetet is összeállítottunk Túl a Tiszán a szendrei határban… címmel. Nemcsak a népdalokkal vagy a felbukkant nótaszerzőkkel foglalkoztam – nem mondhatom kutatási területemnek –, hanem az akkor még élő magyar nótákra és a cigányzenére is figyeltem. Akkoriban Szolnokon legalább öt önálló cigányzenekar játszott.
