Két ősi magyar halász-szerszám

Az új magyarok egyik főfoglalkozása a halászat volt. Ez természetesnek tűnik, ha végig tekintünk azokon a földrajzi tájakon, ahol a hajdani őshazák elterültek. Akár az urálit, akár a délorosz területen volt Lebediát, vagy Etelközt nézzük az elénk terített történeti térképen, mind bővelkedtek vízben. Folyók, tavak csillogtak az állatot is tenyésztő ősmagyarok körül, amelyek dúslakodtak halban, mégpedig nem is akármilyen halakban. A Volgában, Donban, Dnyeperben ott találták az édesvízi halak legértékesebbjét is, a hatalmas tokféléket, csakúgy, mint a későbbi végleges haza, a mai Magyarország legnagyobb folyójában, a Dunában és ennek nagyobb mellékfolyóiban is.

Ezek a halak hajdanán a mi vizeinkben is bőven szaporodtak. A XVI. században élt Oláh Miklós esztergomi érsek azt írta, hogy a vizákból egyszerre ezer darabot is fognak a Dunában. Oláh Miklós adatát nem kell éppen túlzásnak, vagy tévedésnek tartani, mert nem szól a nagyságukról, de bizonyára ő sem gondolt több mázsás példányok ilyen sokaságára, bár az ő idejében még bőven akadt köztük több mázsás is (itt a régi mázsa, azaz 56 kg értendő). A legnagyobb ismert – 10 és félmázsás – dunai vizát az ő korában fogták ki a komáromi halászok. Egy századdal ezután fordult meg a híres angol utazó orvos Eduard Brown hazánkban, és ő is megemlíti a temérdek hal mellett a sok vizát, köztük húsz lábnyi hosszúakat is. Ezek is több mázsát nyomtak. A komáromi várparancsnok feleségének ránk maradt rajza szerint 1679-ben is fogtak még a Vág torkolatánál nagy vizákat, amelyek között 520 fontos is akadt. Ezek a halak nemcsak nálunk, hanem külföldön is nagyon kapósak voltak, főként finom húsukért, de azért is, mert az egyház szigorú parancsa szerint a böjti napokon nem fogyaszthattak húst, sőt némelykor még tojást, vajat, tejet sem. Mindezt jól helyettesítette a hal, amelyre nem vonatkozott az egyház tilalma. A vizákat mindenki bátran ehette, még az is, aki a szálka miatt félt a halhoz nyúlni, ugyanis a tokfélék mind szálkamentesek. Nagy zsákmányt jelentett a nőstény vizák sok kilogrammot kitevő ikrája (egy métermázsás halnak 20 kg is lehet). Ebből készítik ugyanis a kaviárt, amely ma is előkelő helyet foglal el a drágább élelmiszerek rangsorában.

Népi olajütés régen

Népünk a régi világban sok olajat fogyasztott: olajat használt a világításra, a katolikusok és a görögkeletiek böjtben éltek vele, de sokféleképpen felhasználták a népi orvoslásban is. Az olajat különféle olajtartalmú magvakból készítették. Például valamikor az erdőkben gyújtott bükkmagot használták fel olajkészítésre. A Bakony vidékén az olaj készítésének legfőbb anyaga a szárított tökmag volt, kisebb mennyiségben a napraforgó magja, még ritkábban a kendermag.

Az összegyűjtött magvakat a falvakban található „olajosházak”-ba vitték feldolgozásra. Igen sok kis falusi olajfeldolgozó üzem működött, s ezeket általában olajütőnek nevezték. De a városokban is számtalan olajütő működött, például Szegeden a múlt század elején csaknem száz „olajsatu” volt. Az olajosság nem jelentett külön foglalkozási ágat. Az olajütők a legtöbbször jómódú falusi, földművelő emberek voltak, több faluban a bíró volt az olajütő tulajdonosa. Az olajütés rendszerint a családban öröklődött, s az olajütő család gyakran megkapta az Olajos előnevet. Az olajütés mesterségének családi hagyományozás útján való továbbadása természetes és érthető: az olajütés külön erre a célra épült helyiségben folyt, a paraszti viszonyokhoz mérten költséges eszközökkel, amelyeket egyetlen ember nehezebben tudott megszerezni.

Még a közelmúltban is sok olajütő működött, az 1930-as években egyedül Veszprém megyében vagy húsz olajütőt találtam és a Palócföldön még egy egészen régi, kezdetleges típusú olajütőt is. A Balaton partján 1945-ben még üzemben volt egy olajprés: az akkori ínséges időben nagy hasznát vették a környező falvak népei.