2023. szeptember 20. szerda, 00:00
Khin Antal
Két ősi magyar halász-szerszám
Az új magyarok egyik főfoglalkozása a halászat volt. Ez természetesnek tűnik, ha végig tekintünk azokon a földrajzi tájakon, ahol a hajdani őshazák elterültek. Akár az urálit, akár a délorosz területen volt Lebediát, vagy Etelközt nézzük az elénk terített történeti térképen, mind bővelkedtek vízben. Folyók, tavak csillogtak az állatot is tenyésztő ősmagyarok körül, amelyek dúslakodtak halban, mégpedig nem is akármilyen halakban. A Volgában, Donban, Dnyeperben ott találták az édesvízi halak legértékesebbjét is, a hatalmas tokféléket, csakúgy, mint a későbbi végleges haza, a mai Magyarország legnagyobb folyójában, a Dunában és ennek nagyobb mellékfolyóiban is.
Ezek a halak hajdanán a mi vizeinkben is bőven szaporodtak. A XVI. században élt Oláh Miklós esztergomi érsek azt írta, hogy a vizákból egyszerre ezer darabot is fognak a Dunában. Oláh Miklós adatát nem kell éppen túlzásnak, vagy tévedésnek tartani, mert nem szól a nagyságukról, de bizonyára ő sem gondolt több mázsás példányok ilyen sokaságára, bár az ő idejében még bőven akadt köztük több mázsás is (itt a régi mázsa, azaz 56 kg értendő). A legnagyobb ismert – 10 és félmázsás – dunai vizát az ő korában fogták ki a komáromi halászok. Egy századdal ezután fordult meg a híres angol utazó orvos Eduard Brown hazánkban, és ő is megemlíti a temérdek hal mellett a sok vizát, köztük húsz lábnyi hosszúakat is. Ezek is több mázsát nyomtak. A komáromi várparancsnok feleségének ránk maradt rajza szerint 1679-ben is fogtak még a Vág torkolatánál nagy vizákat, amelyek között 520 fontos is akadt. Ezek a halak nemcsak nálunk, hanem külföldön is nagyon kapósak voltak, főként finom húsukért, de azért is, mert az egyház szigorú parancsa szerint a böjti napokon nem fogyaszthattak húst, sőt némelykor még tojást, vajat, tejet sem. Mindezt jól helyettesítette a hal, amelyre nem vonatkozott az egyház tilalma. A vizákat mindenki bátran ehette, még az is, aki a szálka miatt félt a halhoz nyúlni, ugyanis a tokfélék mind szálkamentesek. Nagy zsákmányt jelentett a nőstény vizák sok kilogrammot kitevő ikrája (egy métermázsás halnak 20 kg is lehet). Ebből készítik ugyanis a kaviárt, amely ma is előkelő helyet foglal el a drágább élelmiszerek rangsorában.
Bővebben...
2023. június 01. csütörtök, 00:00
Vajkai Aurél
Népi olajütés régen
Népünk a régi világban sok olajat fogyasztott: olajat használt a világításra, a katolikusok és a görögkeletiek böjtben éltek vele, de sokféleképpen felhasználták a népi orvoslásban is. Az olajat különféle olajtartalmú magvakból készítették. Például valamikor az erdőkben gyújtott bükkmagot használták fel olajkészítésre. A Bakony vidékén az olaj készítésének legfőbb anyaga a szárított tökmag volt, kisebb mennyiségben a napraforgó magja, még ritkábban a kendermag.
Az összegyűjtött magvakat a falvakban található „olajosházak”-ba vitték feldolgozásra. Igen sok kis falusi olajfeldolgozó üzem működött, s ezeket általában olajütőnek nevezték. De a városokban is számtalan olajütő működött, például Szegeden a múlt század elején csaknem száz „olajsatu” volt. Az olajosság nem jelentett külön foglalkozási ágat. Az olajütők a legtöbbször jómódú falusi, földművelő emberek voltak, több faluban a bíró volt az olajütő tulajdonosa. Az olajütés rendszerint a családban öröklődött, s az olajütő család gyakran megkapta az Olajos előnevet. Az olajütés mesterségének családi hagyományozás útján való továbbadása természetes és érthető: az olajütés külön erre a célra épült helyiségben folyt, a paraszti viszonyokhoz mérten költséges eszközökkel, amelyeket egyetlen ember nehezebben tudott megszerezni.
Még a közelmúltban is sok olajütő működött, az 1930-as években egyedül Veszprém megyében vagy húsz olajütőt találtam és a Palócföldön még egy egészen régi, kezdetleges típusú olajütőt is. A Balaton partján 1945-ben még üzemben volt egy olajprés: az akkori ínséges időben nagy hasznát vették a környező falvak népei.
Módosítás dátuma: 2023. június 01. csütörtök, 07:02
Bővebben...
|
2023. január 21. szombat, 00:00
Szűcs Sándor
Nádvágás a bihari Nagy-Sárréten
Régi feljegyzésekből tudjuk és idős emberek is emlékeznek még rá, hogy a vízszabályozások előtt, a Berettyó 1866-ban történt elvezetéséig, a Sárrét főterméke nem a búza volt, mint most, hanem a gyékény és a nád. Az ártéri szigetek kevés művelhető földje éppen csak hogy megtermetté a falu esztendeig való kenyerét, egyébütt árvizektől megfutott legelők foglalták el a határt, nagyobb részben pedig mocsarak, rétségek, melyek mindenféle vízinövénynek voltak otthonai.
Ez állapot miatt nem volt semmi panasz. Gyékénynek, nádnak sok hasznát vették a sárrétiek. A szegénység gyékényt szőtt, kosarat kötött, s készítményeit a távolabbi vidék vásárjaira vivén eladni, egész esztendőben ezekből pénzelt legjobban. De a nád talán még fontosabb volt. Ebből csinálták itt a ház falát, tetejét, a kemencét, a kéményt, az udvar kerítését. Fűteni sem fűtöttek egyébbel. Papnak, tanítónak, nótáriusnak fizetésébe járt a tűzrevaló nád. Nádból készítették a vászonszövőszék bordáját, a csigacsinálót; a juhásznék a sajtrácsot; a pásztorok a kunyhót, a karámot, a hodályt; a halász-pákász emberek a vészt, a tutajt, stb. A nádbuzogány pelyhével töltötték meg a szolgalegény feje alá adott párnát, meg a kvártélyos katonákét. Sőt hidat is készítettek nádból, az ú. n. bürűt. Biharnagybajomban a Kisbajom nevű falurész között folydogáló Gyalogéren még az 1800-as évek elején is ilyenen járt át a gyalogos és a szekér. A felesleget pedig jól lehetett értékesíteni más vidéken. Az öregek állítása szerint több jövedelmet adott holdanként, mint a búza.
Módosítás dátuma: 2023. január 23. hétfő, 08:52
Bővebben...
2022. július 05. kedd, 00:00
Györffy István
A szilaj pásztorok
Nagyapáink, szépapáink nem voltak földmíves emberek. Szántottak, vetettek ugyan, de csak annyit, amennyi kenyérnek éppen elég volt. Ha jó termés volt, a felesleget elvermelték, ha nem ütött jól be az esztendő, éheztek, vagy jobban mondva kenyér nélkül ették a húst. Apáink elbeszéléséből tudjuk, hogy 1863-ban is így történt.
Nem volt érdemes gabonát termelni, mert nem volt mód a felesleget értékesíteni. Az utak rettenetes rosszak voltak. Az emberek lóháton jártak. Esők évadán az utak feláztak, a kénytelenségből járó szekerek és a lovasok felvágták s ha melegebb napok köszöntöttek be, az ilyen felvágott utakon a jármű az utasnak az agy velejét rázta s a fakó szekér széthullott. Sarak idején istenkísértés volt teherrel útnak indulni. Már pedig az év nagyobbik felében sárosak voltak az utak. Más volt az időjárás. Gyakori volt az eső, a harmat délig sem száradt fel. – A vizek szabályozatlanok voltak. A Tisza, Hortobágy, Mirhó, Berettyó, Körös árvizei évről-évre pontosan, néha többször, olykor egyszerre beköszöntöttek s a lakott helyeket elvágták egymástól, úgy, hogy hajón lehetett s kellett közlekedni.
Ilyen körülmények között nem volt érdemes termelni. De valamiből mégis csak élni kellett!
Éltek is, még pedig jobban, mint most!
Módosítás dátuma: 2023. január 23. hétfő, 17:27
Bővebben...
|