Új néprajzi tárgyak a szolnoki múzeumban

Sokirányú néprajzi gyűjtés folyt az utóbbi hónapokban (1961-ben -szerk.) Szolnok megyében. A múzeum anyaga szinte minden tárgykörben gyarapodott. A bekerült tárgyak változatos sora felidézi az elmúlt idÅ‘k életét: a régi gazdálkodást, házi munkákat, táplálkozást, építkezést stb.

A cséplÅ‘gép elÅ‘tti idÅ‘kre — mikor a szérűkön beágyazott gabonát lóval nyomtatták ki — emlékeztetnek a több faluból is bekerült rúgdalógereblyéink (rúgógereblyének, nyomtatógereblyének is mondják). A kinyomtatott magról villával leszedték a szalmát (ez a karimázás), de a törek még rajtamaradt. Ezt szedték le a rúgdalógereblyével, mégpedig úgy, hogy lassan elÅ‘retolták, majd hirtelen maguk felé rántották, miközben belerúgtak a törekbe, hogy a közéragadt szem lepottyanjon. Persze nagyon kellett vigyázni, nehogy a gereblyefog beleszaladjon meztelen lábukba. Szintén a nyomtatás régi eszköze volt a mai szénvonóval teljesen megegyezÅ‘ garmadatoló is. De olyan mezÅ‘gazdasági szerszámok is kerültek be a múzeumba, melyeket sokhelyütt a mai napig használnak: így a marokszedÅ‘ kampó (ezt Szolnok megyében kákónak, gamónak, kapircsnak mondják), melynek két típusát is ismerjük a megyébÅ‘l. Egyes helyeken a tüskeborona is csak nemrég ment ki a divatból. Ezt boronálás után használták magtakarónak, vagy esetleg túl göröngyös földön a talajt tették vele még porhanyósabbá. Felvidéki árusok hozták az Alföldre, de ügyes emberek házilag is el tudták készíteni, ha volt hozzávaló vesszÅ‘jük (kökény vagy szilfa). így például egyik múzeumba került példányunkat Kövi Dora Károly készítette, aki egy-két évtizede még egész Zagyvarékast, sÅ‘t még a szomszédos falvakat is ellátta tüskeboronával.

A szÅ‘lészet-borászat majdnem minden fontos eszközébÅ‘l került be egy-két példány a múzeumba. így a gyári vasorsós prések elÅ‘tt használt facsavaros „sotuk” két típusa is: egy egyorsós és egy kétorsós. A megye minden szÅ‘lÅ‘termÅ‘ falujában megtalálhatók még ma is a régi mustszűrÅ‘ kasok. Ezeknek is több típusát ismerjük a régebbi csúcsos formától az újabb fenekesig. Rajzunkon egy tiszaderzsi, egy tiszaszÅ‘lÅ‘si és egy tiszakürti szűrÅ‘kast mutatunk be.

Állattartáshoz kapcsolódó eszközeink is változatos tárgyakkal gyarapodtak. A gyékénybÅ‘l vagy vesszÅ‘bÅ‘l font méhkasok már csak itt-ott bukkannak fel. A múzeumba került példányokat padlások eldugott zugaiból kellett összeszedni, kiszorították Å‘ket a használatból kb. 60—80 évvel ezelÅ‘tt a deszkából készült kaptárak. Rajzunkon bemutatott méhkasunk TiszaszÅ‘lÅ‘sön készült, érdekes módon: egy természetes, többfelé ágazó ágat fontak körbe gyékénnyel. De más típusú méhkas is került be, pl. ugyancsak TiszaszÅ‘lÅ‘srÅ‘l, mely kívül-belül be van tapasztva. A méhkassal megegyezÅ‘ formájú rajbefogónk is van TiszaszÅ‘lÅ‘srÅ‘l: ez olyan, mintha egy méhkast tűztek volna hosszúnyelű kétágú villára.

Az állattartás egyéb ágai is képviselve vannak néhány tárggyal: így Nagyivánban szép bÅ‘rbÅ‘l készült, színes bÅ‘rszallagokkal cifrázott pásztoreszközöket találtunk. A gyűjtögetés ágai közül mai napig leginkább a nádvágás maradt életben. Pl. Nagyiván határában ma is gazdagon terem a nád, melynek összegyűjtésével és eladásával a község lakói ma is szép jövedelemre tesznek szert. Innen való nagy nádtoló kaszánk és kis kézi nádvágónk.

A házépítés, tetÅ‘készítés eszközei közül is adtak néhányat a múzeumnak volt tulajdonosaik. Zagyvarékasról, TiszaderzsrÅ‘l nádvarrótűt, tetÅ‘verÅ‘t kaptunk. Tulajdonosaik új, cseréptetÅ‘s házba költöztek, így már könnyen nélkülözni tudják a múzeumba került példányokat. A rajzon bemutatott nádvarrótű kovácsolt vasból készült, de régen fából faragták ezeket. A bemutatott tetÅ‘verÅ‘ a leggyakoribb típus megyénkben, de szórványosan egy másik fajta is elÅ‘fordul, amelyen a nyelet máshol illesztik be.

Sok Szolnok megyei faluban megtalálhatók még a régi „tulipános” bútorok, vagy a még régebbi típusú ácsolt ládák is. Az elÅ‘bbieket két szép, virágos díszítésű téka képviseli a múzeumban, az utóbbiakat két szuszék („hombár”). Ezeket a szuszékokat gabona tárolására használták gazdáik 50—60 évvel ezelÅ‘tt. Érdekességük az, hogy készítésükhöz egyetlen szöget sem használtak: a deszkákat egyik oldalukon éllel látták el, a másik oldalon vájattal, melybe a mellékerülÅ‘ deszka éle pontosan beleillik; így e ládák percek alatt szétszedhetÅ‘k és összerakhatók. Festetlenek, csak véséssel, karcolással díszítették Å‘ket. Felvidéki erdÅ‘s vidékekrÅ‘l hozták az árusok az alföldi piacokra, hasonlóan az egyéb faeszközökhöz: villa, gereblye, teknÅ‘, borona stb. De egyszerűbb, dúrvább kidolgozású bútordarabjaink is vannak, melyek egyszerű, arányos formáikkal éppolyan szépek tudnak lenni,

mint a dúsan díszített tárgyak. A kerek, négyszögletes, négylábú és háromlábú székek és kis asztalkák („evÅ‘székek”) változatos sora került be a múzeumba. Ritka példány rajzunkon bemutatott tiszaszÅ‘lÅ‘si evÅ‘székünk, mely még a múlt nyáron is használatban volt. Hasonlóan egyszerű formát mutat tiszaderzsi gyerekállónk, mely a kisgyerek állnitanulását szolgálta, de egyúttal megkönnyítette a

szülÅ‘knek a gyerekre való felügyeletet: míg kicsi volt a gyerek, nyugodtan benne lehetett hagyni, nem tudott belÅ‘le kimászni. A nagy nyílás melletti kisebb mélyedésbe helyezték a gyerek játékát, ennivalóját. KészítÅ‘je, a ma 80 éves tiszaderzsi Pólyák Balázs — aki arról híres a faluban, hogy mindenfajta házieszközt ki tudott magának faragni — saját fiának csinálta vagy 60 évvel ezelÅ‘tt, de még unokái is ebben tanultak meg állni. Ugyancsak régi és ritka bútordarab a mosdószék, melyet egyszerre széknek is, mosdótálnak is használtak gazdái, akik szegény, sokat vándorló kukások voltak. Mivel sokat vándoroltak, azon igyekeztek, hogy minél kevesebb felesleges holmijuk legyen, így érthetÅ‘, hogy ilyen kombinált eszközöket készítettek maguknak.

Csak megemlítjük a házimunka, táplálkozás különbözÅ‘, múzeumba került eszközeit, melyek részint még mai napig használatban vannak, részint már felkerültek a padlásra, ahol még esetleg másodlagos célokra felhasználják Å‘ket (pl. lomok tárolására): különbözÅ‘ fa- és cseréptálak (a legnagyobb méretű hurkamosótáltól a kis cicatányérig minden fajta), cserépkorsók, kanták, kenyereskasok, kupujkák (bab, tojás, alma tartására), szakajtók stb. Már csak anyjuktól, nagyanyjuktól maradt emlékként Å‘rzik az asszonyok a kenderfonás és szövés szerszámait, melyeket mindenhol szívesen a múzeumnak adtak, hiszen már nem valószínű, hogy valaha is elÅ‘ fogják venni: gereben, orsó, guzsaly, rokka, gombolyító, motolla, madzagszövÅ‘­tábla stb. Ezek némelyike szép faragásokkal díszített. Olyan is akada guzsalyok között, melyet szeretÅ‘jének készített a legény — a belevésett nevek, és a közéjük faragott szív árulkodik errÅ‘l. Kaptunk a múzeum számára különösen értékes, névvel ellátott guzsalyokat is. (Szolnok megyei nevük inkább rokka, rofka — hasonlóan a kerekes­rokkához).

Folytathatnánk a felsorolást, hiszen kimaradtak pl. a régi viselet egyes bekerült darabjai, játékok, gyógyító eszközök stb., de talán már az eddigiekbÅ‘l is fény derül a múzeum sokirányú és fontos néprajzi gyűjtÅ‘munkájára.

Megjelent a Múzeumi Levelek 5. számában, 1961-ben (Kaposvári Gyula szerk.).

A szolnoki Damjanich János Múzeum Könyvtárának engedélyével.