Az ember együttműködése a természettel II.

Életgazdagság (biodiverzitás) a magyar kultúrában

2. A legelőerdők kialakítása és fenntartása, népi erdőhasználat emlékei

A legelő erdő vagy fás legelő, dél-dunántúli tájszóval, a gyóta, egykor ugyancsak meghatározta hazánk tájképeit, mára szinte teljesen eltűnt. Fenntartása ennek is állandó gondozást és sajátos gazdálkodást feltételezett. A ritkán álló, nagy lombkoronájú, bőségesen gyümölcsöt (almát, vackort, makkot stb.) termő fákkal gazdagított legelőről van szó. A dúsfüvű legelőt a fák megvédik lombjuk napjáráshoz igazodó könnyű árnyékával, szárító légmozgások akadályozásával, elősegítik télen a hó megfogását, nyáron enyhelyet biztosítva a legelő jószágnak. Ezek a fák nem hagyásfák már, ha azok lennének, akkor alul nem lennének mintegy 2 méter magasságban szétterülő, vastag oldalágaik, és így nem lenne szinte szabályos félgömb alakú koronájuk. Az egyes fák lombkoronájának alja, mind egy magasságban van, vízszintesen elvágva; eddig ér fel a lomb-csemegére éhes, ágaskodó ló vagy marha. Ha évenként tavasszal az egykori faluközösség nem irtotta volna ki a „tüskét” a legelő-erdőből, akkor az egy-két évtized alatt kökényes, galagonyás, vadrózsás, kányatövises, áthatolhatatlan és tüskés bozóttá vált volna, használhatatlanná a legelő állatok számára.

Ahol egy ilyen nagy fa elöregedve kidőlt vagy villámcsapástól sújtva elpusztult és így hiányzott, ott egy-két négyzetöl területen tavasszal meghagyták a mindig és mindenhol rögtön megjelenő, életerős tüskét. Hamarosan, egy két év múlva csak odakerült valamilyen mag vagy makk, ami kinőtt a tüskés bokrok közt és versenyre kelt velük. Minden állat a legjobb fűnél is szívesebben enné meg a zsenge facsemetét, levelét, vesszejét, rügyét, de nem férhetett hozzá, a tüskék megvédték a jószág szájától. Amikor aztán felsudarasodva a tüskék fölé, kinőtt a marhák szája alól, a maga árnyékával gyengítette felnevelő dajkáit, aztán az ember is kiirtotta mellőle a tüskét. Csak így lehetett ezeket a fákat pótolni. Valószínű, amíg a földesurak az 1767-es törvénnyel megerősítve el nem vették az erdők legnagyobb részét a jobbágyoktól, ezeket a fás legelőket kiegészítették azok, melyekben ugyancsak kb. 2 méter magasságban rendszeresen levágták a 2-3 éves ágakat, lombtakarmánynak. Azért ebben a magasságban, hogy a vágás helyén frissen sarjadó hajtást a jószág le ne rágja. Lehet, hogy ezt az erdőt nevezték egy sárközi levélben apróerdős pusztának a 18. században, amelyek nélkül nem élhetnének meg a sárközi földön, az ártérben. Ezeket az ágakat frissen és lombszénának megszárítva is felhasználták.

Az ember együttműködése a természettel I.

Életgazdagság (biodiverzitás) a magyar kultúrában

Az ember a Földön való megjelenése óta része a természetnek, az életgazdagság (biodiverzitás) egyik legfontosabb eleme. Tevékenységét, hatását a biodiverzitásra ma joggal bírálja a jövőért aggódó tudomány, - de helytelen azt feltételeznünk, hogy az ember léte biztosításán munkálkodva szükségszerűen csak pusztítja a természetet és szegényíti az életgazdagságot. Ezt látszik bizonyítani a Föld és élővilágának mai helyzete. A folyamatokat felismerő lelkiismeretes tudósok keresik az emberi, nem ritkán indokolatlanul kapzsi tevékenységének korlátozását, például a széndioxid-kibocsátás mérséklését és az esőőserdők irtásának megakadályozását.

Meggyőződésem, hogy a legelső emberi közösségek is tudatosan védték a természetet, annak életgazdagságát. Tevékenységüket annak védelmében szabályozták, korlátozták, de ismerték az életgazdagság növelésének módját is. Erre hozok fel három példát a Kárpát-medencéből, a magyar történelemből. Ezek:

1. Az ártéri gazdálkodás.

2. A legelőerdők kialakítása és fenntartása, népi erdőhasználat emlékei.

3. Dombvidékek vízháztartásának javítása, tájépítkezés.

1. Az ártéri gazdálkodás

Az ártéri gazdálkodás Kárpát-medence közepe, a Magyar Alföld, csapadékhiányos, szárazságra hajló. Heinrich Ditz, bajor mezőgazdász szakíró, a 19. század közepén a magyarországi mezőgazdaságról írt könyvében (megjelent 1867-ben) kijelenti: a Magyar Alföld nem alkalmas sem állattartásra, sem mezőgazdálkodásra, mert nem kap elegendő csapadékot. Az eső hiányát azonban nagyban pótolja az Alpokban és a Kárpátokban leesett csapadék és hóolvadék, ha nem is minden esztendőben pontosan ugyanabban az időben és mennyiségben. A Duna és a Tisza árvize a nyár elején megöntözte a folyók árterét és tágabb környezetének is javította vízháztartását. Most ezt a vizet (az 1840-es években megkezdett nagyarányú vízrendezési munkálatokkal) átkergetik az országon. A folyó kanyarulatainak átvágásával lerövidítették a Tisza medrét csaknem a felére, a víz kiáradását pedig gátak emelésével megakadályozták. A magyarok egyoldalúan csak a megnyert négyzetmérföldeket veszik számításba. A talajt a víz lecsapolásával nem javították, hanem rontották. Ezt csak későn látták be. Ismerték a víz átkát, de áldását csak a víz hiányából ismerték meg. Sok szántóföld a lecsapolást követően terméketlenné lett. Ditz ezután idézi az alföldi néphagyományt is: A parasztok az Alföldön a víz állásából tudtak következtetni a termés bőségére. „Magas Maros, magas termés, vagy ha a Tisza a medrében marad, nem telnek meg a zsákok.”[1] Igaz lehet, hogy a magas termést nem csak kizárólag a gabonákra kell értenünk, hanem azt a hasznot, amit egyáltalán a víz kiáradása biztosított. Hogy részleteiben hogyan volt áldás a víz, az áradás, arra csak közvetett utalásokat tesz, sajnos annak leírásával adós maradt, bár könyve egészéből a vízrendezések káros hatásáról szól elsősorban. Ugyanis éppen az 1860-as évek elején egész Európát nagy aszály pusztította éhséget okozva, különösen Keleten és Északon emberek haltak éhen. Az Alföldön sok állat pusztult éhen. Ditz szemtanúja volt annak, hogy sokfelé levágták az éhező lovakat, hogy azok húsával legalább a disznókat megmentsék.