Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Tárgyi néprajz Gazdálkodás

Pákásztanya

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Pákásztanya

A magyar halászéletből II.

Pákásztanya ! A mai kor gyermeke hallja, olvassa e szót s legutjába Ős-Bihar lapályainak örege – de öreg legyen ám ! – nem fejti meg a maga volt, letűnt valósága szerint sohasem.

A pákász, az egykori bihari rétségnek, mocsárvilágának ura és őslakója eltűnt – elfogyott, mint elfogyott lecsapolás útján a rét, a mocsár.

Az egykori nádrengetegek, ingoványok, kutak, morotvák, goronczok, zsombékok helyén ma az eke túrja a tőzeges, kövér televényt; az eke vasa néha egyet zökken – beléütődött valami levert czövek, karó földalatti maradványába, talán a pákászkunyhó mesteroszlopába, mely azt a sátorszerű, csúcsos nádalkotmányt támasztotta. Itt-ott kitúrja az eke a karózatok egész sorait, melyek szépen kettősben, úgy egy derék macskajárónyira vonulnak egymás mellett, erre arra kanyarogva s a kanyarodások öbleiben lépésnyi közöket hagyva: ezek a csíkgátak vagy lábók maradványai. Kitúrja az eke a hozzá valót is: elfeketedett fűzfavessző fonadékok ezek, hasas, vagy tölcsérszerű alakzatokban. Ezek a csíkvarsák maradványai; akkor szolgáltak a csíkgát közeiben, a mikor a bihari urak Komádiba »csíkászni« jártak. Igaz, hogy ez a csíkászat titulus bibendi s minden egyéb volt, a mi a bihari dáridóhoz tartozott, csak csíkfogás nem. Ezt rábízták a pákászra, ki meg is felelt emberül. Mert a történeti igazság úgy kívánja, legyen ide írva, hogy azokon a dáridókon bor, kártya és czigány mellől nem hiányzott a csík – more consueto káposztalében főve; s az igazi bihari gyerek úgy ette meg, hogy meg sem mozdította állkapczáját, mert úgy kívánta az ősi virtus, hogy az egész csíkot azon rágatlan valójában csúsztassa le bárzsingján – akár a mai kor finnyás uraccsa az ostendei osztrigát.

A legszebb bihari nóta, a legvígabb adoma a komádi csíkászatokon termett; ott, a pákász tanya tájékán, a hol ma nem rikácsol többé a nádi veréb, nem költ káka tövén a rucza, nem fehérlik a nádsor alján a lábas kócsag, nem lengeti szárnyát a halászcsér, a lósirály, hanem hullámzó búzavetésből kikél a pacsirta madár, rezgő szárnycsapással emelkedik mind magasabbra, folyton hallatva dalát:

Dicső, dicső, dicső
Kikelet, kikelet,
Kivirít, kivirít,
A virág, a virág
Mind – – – –

azután merész kanyargással inkább zuhan, mint száll lefelé, eltűnik a vetésben, hogy megossza kicsiny éltepárjával a meleg fészek gondját –örömét.

Módosítás dátuma: 2017. december 22. péntek, 17:50 Bővebben...
 

A látott hal

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A látott hal

A magyar halászéletből I.

Szent Márton napja körül az idő már késő őszre jár. A fák lombja, elsárgúlva, rég lehullott s a Balaton szabadon vágtató, borzongósan hideg szele a tihanyi fokon végig söpörve, fölkapja azt a lombot, megkavarja a nagy űrben, azután – mintha únná a játé­kot – kiereszti. A lomb elül a habok taraján, mint a felriasztott seregély-madár kóválygó csapata az ingó nádas sűrűjében.

Az avar fakó színben, a szántódi nádas aranyos barnában alussza álmát s a madárvilág is teljesen megváltozott; vele az egész tó képe, melynek oly jellemzően kiegészítő része épen a ma­darak élete, mozgalma.

Eltűnt a küszvágó, mely sokaságával, lengő röpülésével, hó­fehér színével a tó nyári képének oly annyira megadja a tenger zamatát.

A kócsag, a szürke és vörös gém már nem riadoz fel a szél­vizekből ; a bölömbika elhallgatott; a nádiveréb rikácsolása azonképen.

Most a vadludak s a siető, részben az észak messze tájairól érkező ruczaseregek uralkodnak a levegőben, az északi sark tájáról való búvárok pedig a nyugtalan vizeken; de igaz, a lócsér is ke­ring és lebeg a habok fölött, csakhogy vendég voltát rögtön elárulja: megjelenik – eltűnik.

A síkvíz csillogása, színek szerint változó játéka is más­nemű már.

Borús napokon az ólom színe az uralkodó; tiszta időben a tengerzöld. – Ha a szél elül s szakadozott felhők borítják az eget, ekkor a nap világa foltosán éri a vizeket s a foltok, néha elnyúló szalagok, hol szmaragd-, hol nílus-zöld színben tündökölnek.

A tónak egyes részeit köd borítja; s ha a tihanyi fokról akár Balatonfő, akár Balatonfenék felé tekintünk, szemünk a ködbe téved, s partot nem érve, valóságos tengeri képet élvez.

S e fölséges víz mélyében is más ilyenkor az élet.

A Balaton heringhala, a garda, az ezüstösök között a leg­ragyogóbb s alak szerint a legfeltűnőbb – alakjáról a Tisza kardkeszege, a Bodrogköz kaszakeszege – óriási seregekbe verődik s valami titokzatos nyüzsgést, vándorlást végez; épen mint az óczeán heringje.

Módosítás dátuma: 2017. november 28. kedd, 17:52 Bővebben...
 

A paraszti halászati jog a Duna mentén Tolna és Baranya megyében

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A paraszti halászati jog a Duna mentén Tolna és Baranya megyében

Degré Alajos a „Magyar halászati jog a középkorban” című alapvető munkájában elsősorban a halászó vizeket birtokló földesurak egymás közti, halászattal kapcsolatos vitáit megoldó, rendező joggyakorlatot, valamint a földesúr és jobbágy viszonyát, a jobbágy-halászok jogait és szolgáltatásainak rendjét tárta fel.[1] Az utóbbi kérdéskörre vonatkozó eredményeit felhasználva és azokat összevetve a tolnai és baranyai Duna mentén tapasztalt újkori joggyakorlattal, a következő általános és némiképpen leegyszerűsített vízhasználati elvet fedezhetjük fel: A halászati jognak a földbirtokkal való összekapcsolása (XII. sz.) és az egységes jobbágyosztály kialakulása (XIII. sz.) után már a középkorban a halászó vizeket a bennük fogható halak értéke szerint rangsorolták. A legértékesebb, elsőrangú vizek, halfogó helyek egy része – korábbi joggyakorlat alapján – továbbra is független maradhatott a partbirtoktól; így például néhány fontos viza-fogó hely a Dunán. Az elsőrangú vizek más részét a földbirtokosok „tilossá” tették jobbágyaik számára, azokon a jobbágyok rendszerint csak a földesúr szerszámával és robotban halásztak. Más esetekben e vizeket külön fizetett pénzösszegért bérbe adta vagy a kifogott halak nagyobb részét követelve halásztatta. Egyes esetekben a halászó víz bérlői nem is a helybéli jobbágyok voltak. Így halásztak vizát a XVIII. században a komáromiak a kalocsai érseki uradalom Bogyiszló határába eső Duna-szakaszán, vagy a több földbirtokos közös tulajdonát képező Madocsa halászó vizein a budai polgárok. Ilyen elsőrangú víznek számított például a Sárvíz is a bátaszéki uradalom decsi, pilisi és nyéki jobbágyai számára. A másodrangú vizek halászatát a földesúr a jobbágyokra bízta, de a fogott halból saját szükségletétől, a hal értékesítési lehetőségeitől függően változó nagyságú rész beszolgáltatását követelte. Ez a rész általában a hal fele, egyharmada, ritkábban egynegyede vagy ennél kisebb része volt. A Duna mentén másodrangú halászó vizeknek számítódtak általában a folyóból közvetlenül az ártérre a vizet kivezető fokok. Ilyenek voltak például Alsónyéken a Kettős és Széllel fok, melyet az uradalom fele halért, a többi halászó tavakat pedig harmada halért adott át a falunak.[2] Madocsán e fokok kizárólagos halászatára, csak áradás idején tartott igényt az uraság.[3] Ebben az esetben tehát időnként változott a halászó víz értéke, besorolása. Áradáskor nyilvánvalóan értékesebb halak nagyobb tömegét foghatták ezeken.

Az első- és másodrangú halászó vizeket a földesúr vagy maga a falu vigyáztatta, hogy senki illetéktelenül ne halásszon azokban és a fogott hal mennyiségét ellenőriztette, hogy a köteles részt senki se sikkaszthassa el.

Bővebben...
 

Szőlő és bor a Délkelet-Dunántúlon

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Szőlő és bor a Délkelet-Dunántúlon

Az a terület, melynek szőlő- és borkultúráját bemutatom, valamivel nagyobb, mint amit általában Délkelet-Dunántúlon értünk. Lényegében arról a területről van szó, mely tartósan török hódoltság alá került a 16. század végén: az 1606-os bécsi béke vonalától délre eső vidékről, ahol a török elől elmenekült magyarok helyére telepedő rác népesség meghonosította a kadarkakultúrát.

Sokszor idézett közhely, hogy Pannoniában a rómaiak honosították meg a szőlőművelést, mégpedig Probus császár uralkodása idején. Azonban a szőlőművelés és borkészítés valószínűleg már sokkal korábban megkezdődött területünkön. Kelet-Közép-Európában a kelták, tőlünk délre, a Balkánon a thrákok műveltek szőlőt. Kétségtelen, hogy a rómaiak korában már nagy jelentőségű termelési ágat jelentett a karózott, alacsonyan művelt szőlő. Marcus Tullius Cicero (Kr. e. 106–43) felszólalt az Alpokon túli szőlőtelepítések ellen az itáliai borok védelmében. Domitianus császár ugyanezen okból a provinciák szőlőültetvényeinek mintegy felét kiirtatta, és Itáliában is megtiltotta a szőlőterületek további növelését, mert ez már veszélyeztette Róma kenyérellátását. Probus császár 200 évvel később feloldotta ezt a tilalmat, és állítólag veterán katonáit is befogta a szőlőművelésbe.

A pannoniai szőlőművelés nem szűnt meg a római uralom után sem, legfeljebb kissé visszaesett a népvándorlással járó háborús években. Amikor Krum bolgár kán a 800-as évek elején legyőzte az avar ellenállást, maga elé hívatta az avarok vezetőit, és megkérdezte tőlük, hogy minek tulajdonítják ennek az egykor erős és hatalmas birodalomnak a gyors bukását. Azok egybehangzóan így vallottak: a legderekabbakat igaztalanul megvádolták, a gonosztevők összejátszottak a bírákkal, mindenki megvesztegethetővé vált és mértéktelenül részegeskedett. Krum ezt hallván kiirtatta az összes bortermő szőlőt.

Bővebben...
 

A mohácsiak halászata a XVIII. és XIX. században

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

A mohácsiak halászata a XVIII. és XIX. században

A szerző a bajai Türr István Múzeum Élet a Dunán halászati kiállítását szemléliA Duna partjára települt Mohács népének mindig igen fontos megélhetési forrása volt a halászat, de ennek jelentőségéről és mikéntjéről először csak a török kori defterekben találunk adatokat. 1545 januárja és májusa közti időben Mohács adójövedelmei közt a hal fele (halketted) címén 407, haltizedként 1378 akcsét jegyeztek fel a defterekbe.[1] A kétféle halászat után szedett adó értelmezése még vita tárgya; lehet, hogy az értékesebb hal felét, az értéktelenebbeknek csak tizedét követelte a török, más vélemény szerint a halastavakból követelte a kettedet, a folyóvizekből pedig a tizedet.[2] Mohács idézett adótételeinél sokkal nagyobb pl. Bátaszék vagy Báta halászati jövedelme; de nem tudjuk, hogy ekkor Mohácshoz mekkora terület tartozott s vajon a Sziget halászatának jövedelmét is ide számították-e?  

XVIII. századi tanúkihallgatásokból megtudjuk, hogy a török kor végén két Mohács létezett. Az egyik a mai város volt és lakói főként délszláv, töröknek fegyverrel is szolgáló martalócok voltak, míg a magyarok átköltöztek a Szigetbe s ott Kis-Mohácson lakva más török földesúrnak engedelméből halászták a sziget halászásra alkalmas vizeit.

A felszabadító háborúk viszontagságai után az adók kivetése és behajtása néhány évig késett. Az 1742 augusztusában tartott tanúkihallgatások alapján a következőképpen rajzolhatjuk meg Mohács város halászati jogának alakulását ebben az időben.

A város török alól való felszabadulása után az itt élő szerbek katonai kiváltságokat kaptak és ezzel adómentességet. Néhány sajkájuk részt vett Belgrád ostrománál is, de kapitányukat Szigetvár visszavételekor tanúsított magatartásáért a haditörvényszék kivégeztette. A törökkel kötött béke után a mohácsi szerbség már nem tarthatta fenn katonai kiváltságait és adómentességét és jobbággyá lett, mint a többséget alkotó sokacok és magyarok, de földesuruk, a pécsi püspök, eleinte a halászat szabad gyakorlatát nem korlátozta és nem adóztatta, a viszonylag forgalmas mezővárossal pedig szerződést kötött a robot és a kilenced megváltására.

A kuruc háborúk során a város szerb lakossága elmenekült s valószínű megcsappant létszámmal ülte meg ismét helyét. Az egy összegben fizetett árendába a kocsmáltatás, a mészárszék-tartás, és halászás szabadságát is beleértették, s más falvakból is ismert szolgáltatásként, 1711-től Pécsre a püspöknek heti, vagy böjtös halat vittek. Nem sokkal később a földesúr látva más földesurak halászatból folyó jövedelmeit, új feltételeket szabott a halászás átengedéséért: mivel a mohácsiak „minden nemű Toóknak gondviselését és hálóknak erectióját magokra föl vállalták”, a püspök a halászat jövedelmének csak egy harmadát követelte magának. Mások némiképp másképpen tudták a harmadrész adásának okát 1743-ban. Szerintük a városnak mindig volt egy hálója, melynek fogásából senkinek nem adóztak, s csak annak a hálónak a zsákmányából kapott részt a püspök, melyet az ő költségén állítottak fel. Ismét más tanú úgy vallott, hogy a háló jövedelmét 3 részre osztották fel, egy rész volt a hálóé, vagyis a városé, egy a halászoké és egy pedig a püspöké, a földesúré. Ismét más tanú arról is tudott, hogy amikor a város rövid ideig a Kamara birtokába került, Jány, a birtok bérlője szintén készíttetett magának egy hálót és azzal magának halásztatott. Jány halála után az uradalom tiszttartója ezt lefoglalta és azóta harmados az azzal való halászat.

Módosítás dátuma: 2016. december 30. péntek, 10:47 Bővebben...
 


4. oldal / 11