Életfa-ábrázolás a nagykunsági pásztorok díszítÅ‘művészetében

A Nagykunságon a múlt század 70-es, 80-as éveiben még élt a hagyományos pásztori díszítÅ‘művészet. A rátarti bojtár, ha jó ízlése és ügyes keze volt, karikása nyelét fémbÅ‘l és csontból reszelt figurákkal rakta be, szaru sótartóját karcolt ábrázolásokkal ékesítette. RáérÅ‘, unaloműzÅ‘ munka volt ez. Deleléskor elÅ‘-elÅ‘vette és elbabrált rajta, meg mikor a gulya, vagy a ménes, a nyáj szélén magánosán álldogált s nem volt, akivel szót váltson. Az 1. ábrán bemutatott díszítésrÅ‘l mondotta (1942-ben) készítÅ‘je, a kilencvenedik esztendeje felé járó Balogh Imre volt gulyás, majd kunhegyesi tanyai pásztor: „Talán három esztendeig is elkarcolászgattam legénykoromban, mikor még a karcagi földön bojtárkodtam. Ha eszembe jutott, kézbe vettem. Kedv kellett ehhez, mint a fütyüléshez, anélkül nem ment. Mikor elkészült, nézegették a többi fattyúk, hogy Å‘k is ilyet csinálnak. Amelyik osztán csikós volt, annak nem kellett a tehén, az ménest karcolt rá, így ment ez. Tanultunk egymástól, az ügyesebbektÅ‘l, meg az idÅ‘sebbektÅ‘l. Engem is csak igazítottak. Rám szólt LÅ‘rincz bátyám, hogy: hosszabb ágát csinálj, hé, — meg: na csak osztán az elejére csináld már a bikát. Szép sótartója volt, én is azért mesterkedtem magamnak”.

Az így készült nagykunsági pásztormunkákon sajátságos egy bizonyos díszítÅ‘elem gyakori elÅ‘fordulása. Rozmaring ág, néha lombos gally ez, amely azonban — a díszítés többi elemeihez való viszonylatából kitetszÅ‘en is — óriási méretű fát jelképez. A nap a hegyén van. De a kunmadarasi pásztorok közt láttam példát arra, hogy a felsÅ‘ ág fölött oldalt ábrázolják a napot, másik felÅ‘l a holdat, néhány csillaggal. A művészkedÅ‘ pásztor aztán e nagy fa alá és ágai közé helyezi el a díszítés többi elemeit: a maga alakját, állatait, kunyhója, karámja, gémeskútja képét, olykor egy-egy vadmadárét, daruét, az Å‘t körülvevÅ‘ tárgyak figuráit, — vagyis azt, ami az Å‘ foglalkozását, az Å‘ életét szimbolizálja.[1]

Ez a díszítÅ‘elem és díszítési mód azáltal nyer különös jelentÅ‘séget, hogy régészeti ásatások során napfényre került tárgyakon is elÅ‘fordul, különbözÅ‘ formában. így pl. meglepÅ‘ hasonlatosságot mutat vele egy mokrini (Temes megyei -Mokrin vagy magyar nevén Homokrév nem Temes, hanem Torontál megyéhez tartozott -szerk.) kora-avarkori sírban talált csont tégely díszítése. Ennek középpontjában is egy fa áll, egyik oldalán a nap, másikon a hold képével s körötte különféle állatok rajzai. E sótartónk díszítésével rokon az a szíjveret is, amelyet a Szolnok megyei Bánhalma mellett feltárt késÅ‘ avarkori lovas sírban találtak s jelenleg a Damjanich János Múzeum gyűjteményében van, Szolnokon. FellelhetÅ‘ hasonló ábrázolás a Szovjetunióban élÅ‘ rokon népeink hagyományos mintára készülÅ‘ némely kultikus tárgyain, sámán-dobjain is. A tudományos vizsgálat megállapította, hogy ez a díszítÅ‘elem az Å‘si altaji kultúrában (amelybÅ‘l a magyar népi műveltség is kisarjadzott) az életfát jelképezi, azt a csupán csak hiedelmi elképzelés szerint létezÅ‘ „égbenyúló” fát, amelynek nedve, gyümölcse táplál minden életet.[2]

Persze ez az Å‘si hiedelem a magyarság tudatából már régesrég kikopott. A tetejetlen vagy égigérÅ‘ fát már csak népmeséink emlegetik s babonás hihedelmeinkben történik rá halványan felismerhetÅ‘ utalás. S e fa ábrája is eredeti jelentéstartalmát veszítve élt tovább, mint amely igen alkalmas egy díszítés tetszetÅ‘s megszerkesztéséhez, az egyébként szétesÅ‘ díszítÅ‘elemek némi egybefogásához.

Az ártéri legelÅ‘k feltörésével a nagyarányú külterjes állattartás, a híres kunsági rideg pásztorkodás megszűnt s ezzel kapcsolatosan népi művészetünknek ez az ága nagyon sokat vesztett jelentÅ‘ségébÅ‘l. Ma már inkább csak kallódó régi alkotásain szemlélhetjük, de ilyen is csak itt-ott maradt fenn. Némileg a pásztori, paraszti sorból kikerült népművészek kezén él tovább. A 2. ábra érdekesen mutatja a pásztori életforma változását. Ezt a szaru sótartót, amely a GyÅ‘rffy István Nagykun Múzeumban van, Vákánt LÅ‘rinc karcagi faragó népművész készítette. Az „életfa” ezen is ott van, de már ötágú csillag ragyog a hegyén. A rozogakunyhó és nádkarám helyén jól épített istállót, hodályt találunk. Lemaradt az ösztövér gémeskút képe is, helyét ártézi kút rajza foglalja el, amint két vályúba önti a vizét.

MindebbÅ‘l a nem szakember számára is az az érdekes tanulság, hogy népünk milyen sokáig, történelmi korszakok során át, szinte idÅ‘tlen­idÅ‘kig meg tudja Å‘rizni a már túlhaladott Å‘si kultúrája emlékeit s az idÅ‘k és élete változásával új tartalmat tud önteni az örökölt formákba.