A GUMICSIZMA 

Az ember, ha valami iránt elhivatottságot érez, nagy tervekkel vág neki pályájának. Meg szeretné váltani a világot, megújítani a szakmát, átformálni az embereket, maradandót, fontosat alkotni. Kemény munkával, olykor sok lemondással, kudarccal, ha sikerül is ezekből valamit megvalósítania, élete vége felé mégsem a megelégedettség, hanem a hiányérzet uralkodik el rajta. Nem az tölti el jó érzéssel, hogy valami kicsi mégis csak lett a nagy tervekből, hajtott valami hasznot az én munkám is, hanem az bántja, hogy mi minden maradt el, hogy még ezt is magammal viszem, ez is itt marad, ezt is éppen csak elkezdtem…

A számadás állapotában minden apróság fontossá növekedik azáltal, hogy nem adhatom már tovább, hogy másoknak ez érdekes lehetne, de velem sajnos talán örökre eltűnik, semmibe vész. Ezért amíg lehet, amíg még tudom, hát ezt is szedjem rendbe, amazt is adjam tovább, hogy ne vesszen el örökre, hogy a fáradozásom ne lenne hiábavaló. Nincs már fontossági sorrend, megformálás, csiszolgatás, a csiszolatlan kő épp annyit érhet, mint a szépen megmunkált darab. Csak az a lényeg, hogy ha már nagy nehézségek közepette, kemény munkával kibányásztunk valamit, ne temessük vissza, hanem kínáljuk fel azoknak, akik hasznosíthatják. Ki tudja, mi lehet hasznára a következő nemzedékeknek? Aminek értékéről pedig meg vagyok győződve, azt erkölcsi kötelességem átadni.

Túrkevén 1970-ben megvásároltuk egy, az Ecsegre vezető Nagyhajtóút mellett fekvő Dani-Szabó tanya teljes gazdasági felszerelését, közel ezer tárgyat. Egy havi munkával népes csapat dolgozott a helyszínen a tárgyak helyben való adatolásán, leltározásán, megtisztításán. A Damjanich Múzeum néprajzi gyűjteményébe került anyag egy részét a 1974-ben a Magyar Néprajzi Társaság Vándorgyűlése alkalmából a Szolnoki Galériában be is mutattuk, a család történetét a XVIII. század elejéig fel is dolgoztuk, s a kiállítás katalógusában a gazdaság működését, fontosabb tárgyi csoportjait ismertettük.

A tárgyak adatolásában a családot jól ismerő szomszédok, rokonok is készséggel segítettek, akiktől sok egyéb értékes néprajzi anyagot is lejegyeztünk, magnetofonra vettünk. Ezek egy része érdekessége ellenére sem látott, és lát valószínűleg nyilvánosságot, noha jó részük megérdemelné. Az egyik legfőbb segítőnk, az akkor hetven év körüli Soós József bőven buzgó forrása volt az érdekes adatoknak, történeteknek is. Sok apró érdekességet hallhattunk tőle. Ő említette egy fél ócska gumicsizma párját keresvén, hogy mikor láttak gumicsizmát először a keviek és hogyan fogadták ezt a ma nélkülözhetetlen lábbelit. Megpróbálom visszaadni a magnóra vett, töredékes beszélgetését.

"1924 nyarán arattunk. Ebéd után az árnyékban, az árok partján a fák tövében pihentünk. Akkor megjelent ott egy ember és keresett valakit. Többen tudták róla, hogy nem régen jött haza Amerikából. Kint szerencséje volt és pénzzel jött haza itt, meg cséplőgépet vett. Azt hiszem, hogy ide is azért jött ki, hogy a gépes bandába embereket keressen. Rendes utcai ruhában volt, a lábán pedig olyan furcsa alakú fényes, fekete csizma volt. Sose láttunk ilyet. Gumicsizma volt. Nézegettük, hogy van csinálva. Leült közénk és le is vette a lábáról. Kézről-kézre adtuk, nézegettük és az volt a furcsa, hogy nem láttunk rajta varrást, szegezést, talpalást. Kálmán bácsi (a Dani-Szabó gazdaság akkori tulajdonosa) suszter is volt, de a mesterségét csak télen folytatta, csizmákat csinált uradalmak számára a kommenciós cselédeknek) csak forgatta a kezében, de nem, tudott rájönni a nyitjára. Akkor mondta az az ember – a nevére nem emlékezem -, hogy gumiból van öntve formába és nagyon praktikus, vízhatlan, s nem ázik át. Azóta elterjedt és mindenki hordja. Kell is a ragadós kevi sár miatt"

Ez idézte fel bennem egy korábbi élményemet.

Az ötvenes évek első felében, úgy 1953 táján a hosszú téli szünidőt Mátészalkán töltöttük keresztapáméknál. Napi elfoglaltságaink közé tartozott a kenyérért, krumpliért, húsért való sorbaállás. Egy alkalommal előttem két, olyan negyven év körülötti ember állt, mindkettő gumicsizmában topogott a jeges járdán, a bolt előtt, s a gumicsizmáról beszélgettek. Arról, hogy milyen praktikus, hogyan kell használni télen-nyáron, tisztán tartani. A három évtizeddel Túrkevén még csoda számba menő lábbelinek már olyan gazdag használati módozatait adták elő, mintha századok óta ismert és nemzedékek tapasztalatát felhalmozott tárgy lett volna. Megtudtam, hogy nyáron sárban, tarlón igen praktikus hordani, de vigyázni kell vele pl. tengeri földön, mert a szárvágóval rézsútosan levágott szár felhasíthatja. Ugyan így a kiirtott bozótos és köves talaj is ártalmára lehet. A melegben befülled az ember lába nyáron, ezért, ha leülünk célszerű kilépni belőle. Ha szabadban lehúzzuk huzamosabb ideig, el kell fektetni, mert az eső beleeshet. Mesztélábra ne húzzuk fel még meleg nyárban sem, inkább zoknira vagy vékony kapcára – bár ezen nagy vita volt. Rendszeresen ki kell mosni. A szappanos víz álljon benne egy kicsit és akkor nem büdösödik el. Télen belülről vastagítani kell valamilyen talpbetéttel, ami lehet papundekli is, de vastagabb talpbőr, nemez, (rossz cipő, papucs talpából is), mert a fagyos talajon átengedi a hideget, nem szigetel. Vastag, puha kapca való bele. Nagyon jó még az újságpapír is kapcára tekerve a hideg ellen. Ha nagyobb a csizma szalmával kell kitömni. Hideg a szára is, ezért a csizmanadrág ilyen fagyos, szeles időben a legjobb bele. A kitöredezéses helyen minél hamarabb sallert ragasszunk fel, mielőtt még kilyukadna. A hasadás, ha száron vagy síkfelületen van bicikli ragasztóval is orvosolható. Praktikus, mert könnyen lemosható. Lehetőleg ne várjuk meg, amíg rászárad a sár. A napra, padlásra ne tegyük, hanem hűvös helyen, tisztán, nem kitömve tartsuk, hogy szellőzzön. Az új vagy nem viseltes gumicsizma templomba is hordható. Ha elnyűtt, szára, talpa egyaránt felhasználható sok mindenre, vétek elhajítani.

Megemlítem, hogy öcsém és én Fehérgyarmaton szüleimtől 1948. karácsonyán kaptunk egy-egy pár csinos kis gumicsizmát, amivel igen nagyra voltunk. Kár, hogy ezeket akkor még nem tudtam, mert lehet, ha így hasznosíthattam volna, s tán ma is meglenne.