2017. április 08. szombat, 00:00
Andrásfalvy Bertalan
Mit jelenthet a néphagyomány a jövő műveltségében?
A néphagyomány értékei iránt egyre nő hazánkban az érdeklődés az ifjúság körében is. Múló, szeszélyes divatáramlatról vagy értékkeresésről van szó? Micsoda értéke lehet a néphagyománynak?
Divatjelenségek esetében nehéz valami mélyebb, sajátos szükséglet kielégítéséről beszélni. Divatot többnyire már kész forma, jelenség teremt, ez kelt vágyat utánzásra az emberekben. A már filmen, képen vagy utcán látott ruha formája, újszerű vonala a vonzó, kelti föl az érdeklődést, a birtoklás vágyát. A néphagyománynak nincsenek ilyen határozott egyedi vonásai, melyek divatot teremthetnek. Az emberekben, különösen a kereső fiatalokban valami vágy, valami kielégítetlenségi érzés támadt föl, amelyre választ, megoldást bizonyos egyszerű, a néphagyományban megtalálható módszerek, formák, cselekedetek kínálnak. Elsődleges tehát a hiányérzet, a kielégítetlenség érzése, erre keresnek megoldást és találnak rá a néphagyomány különböző területein kialakult formákra, módszerekre. Ezt bizonyítja, hogy a néphagyományt kialakító igények, szükségletek tovább élnek az attól már eltávolodott nemzedékekben is, és ugyanezek teremtik meg a néphagyomány utóéletét, az ún. „folklorizmust" is.
Hatalmas, szép feladat lenne ennek a részletes bizonyítása. Ehhez végig kellene vizsgálnunk a hagyományos népi kultúra különböző területeit, az azokban létrejött formákat és intézményeket, az elkülöníthető népköltési műfajokat és azokat részletesen elemezve mindegyikről megállapítanunk a lélektan segítségével azt, hogy azok milyen belső szükségletre jöttek létre, milyen igények kielégítésére születtek meg. Ezután történeti vizsgálattal azt kellene kimutatnunk, hogy mely szükségletek maradtak kielégítetlenül a néphagyomány megsemmisülésével, elhalásával, s az így fennmaradt kielégítetlenség csillapítására milyen megoldásokat kínál az írásbeli műveltség, a mai urbanizált élet, az iskolai és iskolán kívüli oktatás, a hivatásos és amatőr művészeti tevékenység. E vizsgálat során természetesen elkerülhetetlen lenne a mai formák közt a „folklorizmussal", a néphagyományt fölhasználó amatőr mozgalommal való találkozás, vagyis rátalálnánk a régi formák valamiféle feltámasztási kísérleteire is.
Módosítás dátuma: 2017. április 08. szombat, 11:50
Bővebben...
2017. március 15. szerda, 00:00
Elmer István
A néprajz a jövő tudománya lehet
Andrásfalvy Bertalan 1931-ben született Sopronban. Az ELTE román–magyar, majd muzeológia–néprajz szakán végzett. Több tudományos intézet munkatársa volt. 1960-ban költözött Pécsre, tavaly (2010-ben) a város díszpolgárává választották. 1990 óta Hosszúhetényben él. Ő szervezte meg a pécsi egyetem néprajz tanszékét. A közéletben is szerepet vállalt a keresztény meggyőződésű tudós. 1990 és 1993 között – az MDF-tagjaként – a művelődési és közoktatási miniszteri tárcát töltötte be. 2005-ben kilépett az MDF-ből, és a Lezsák Sándor által alapított Nemzeti Fórum tagja lett. Rendkívül gazdag tudományos munkássága során a Duna mente népének ártéri gazdálkodásával foglalkozott.
– Professzor úr, a néprajz tudománya képes-e a jelenre vonatkozó megállapításokat tenni, vagy csak a múltba néz?
A néprajz a társadalomtudományok körébe tartozik, nemcsak a múltat, hanem a jelenbéli valóságot is kutatja. Ezt jelzi, hogy a pécsi egyetem intézetének neve: magyar néprajz és kulturális antropológia. Egyik kurzusunk például az új vallási mozgalmakról és szektákról szól, s az intézetben nemrégiben jelentős tanulmány született a mostani gyermekjátékok tanításának módszeréről és eredményeiről. Szeretnék megemlíteni egy tanulmányt, amely múltbéli jelenségről szól, de a jelen számára is tanulságos lehet. Az egyik hallgató a rikatozás szokását dolgozta fel. Erdélyben az esküvők alkalmával a zenészek elé állt valaki, s minden második dallamsorra bekiáltott egy szöveget. Ezekben a rigmusokban ki szabadott mondani mindazt, ami különben kimondhatatlan volt. Az örömanya elmondta például – név nélkül, de mindenki tudta, kiről van szó –, egy asszony milyen sokat kínlódott azért, mert a leány szülei nem engedték, hogy a fia udvaroljon neki. S nem sértődött meg senki. Nyomta a lelkét, ki kellett mondania, tehát a rikatozásnak fontos funkciója volt. Ma is szükség lenne ilyen egészséges, természetes szókimondásra. Egy másik példa. A régi társadalomban a férj és a feleség élete közügynek számított. A református eklézsiák jegyzőkönyveiben nemegyszer találkoztam olyan leírással: az emberek bejelentették a papnak, hogy a házastársak nem jól élnek egymással. Erre odaidézték őket az eklézsia elé, hogy valljanak erről. Ezt nevezték az eklézsia megkövetésének. Az 1800-as évekig találunk ilyen jegyzőkönyveket. Utána hiába hívták az érintetteket, már nem mentek az eklézsia elé, az 1900-as évekre odáig jutottak, hogy elkergették azt a papot, aki a többszörösen elváltat nem akarta összeadni.
Módosítás dátuma: 2017. március 13. hétfő, 20:11
Bővebben...
|
2016. december 08. csütörtök, 16:19
Andrásfalvy Bertalan
Néprajz és tárgyalkotás
Minden alkotás, teremtés a hagyomány követése és az újat-teremtés igényének kettős ellentmondásából születik meg. Az alkotásra a példát, a buzdítást – a belső és külső szükségleteken kívül – a már létrehozott alkotások adják, a megszülető új pedig akarva-akaratlanul elválaszthatatlan kapcsolódik e mintákhoz, e példákhoz, még akkor is, ha éppen tagadásukra, elvetésükre jött létre. Így lesz minden alkotás annak a kornak jellemzője, ismertetője, képe, melyben született. A tárgy a kor igaz tanúja, meghamisítathatatlanul, feltétel nélkül.
A tárgyak, melyek körülvesznek, elválaszthatatlanul részei emberségünknek, emberségünk pedig mindig helyihez és időhöz kötött, mint maga a tárgy is.
A tárgyi környezet az egyéniség része is – mintegy kisugárzásának, tevékenységének eredménye. Az ember egyéniségét pedig a körülötte kialakult tárgyi világ is alakítja, formálja.
Az első kérdés ez: szüksége van-e az embernek saját, egyéniségéhez igazított tárgyi környezetre? Ha erre a lélektan nem tudna egyenes választ adni, az ellenpéldák bizonyítanak. A börtön-büntetés, a láger – mely biztosítja az oda bezárt ember létét, fedelet ad feje fölé, ellátja szükséges élelemmel,– mégis büntetés, mert a szabadság elvétele éppen azt jelenti, hogy az egyéni környezet megteremtésétől van megfosztva. Uniformisba bújtatja, puszta cellába dugja, meghatározza szinte tárgy-nélküli környezetét, melyben egyénisége kifejezését lehetetlenné teszi. A büntetés az emberi és a tárgyi kapcsolatok eltörlése.
Módosítás dátuma: 2016. december 19. hétfő, 18:38
Bővebben...
2016. október 14. péntek, 17:48
Andrásfalvy Bertalan
A magyar szabadság 1956 királyi öröksége
Senki nem tervezte meg, senki nem készült rá, mégis, mintha mindenki remélte volna. Mint ismeretlenből jött üstökös csillag, ragyogott fel a világtörténelem legtisztább forradalma.
Titkát, lényegét nem értjük igazán ma sem, kutatjuk, próbáljuk megmagyarázni eseményeit, egyedülálló jellegét, a csodát. Egyszer Jézust megkísértették kérdésekkel, s Ő a porba jeleket rajzolt, melyek értelmét senki sem tudta, csak Ő. Mi is megpróbáljuk a történelembe írt jelet megfejteni, értelmezni: a pesti srácok forradalmát. Mert a tüntetést az egyetemisták kezdeményezték, ők vonultak fel a Műegyetemtől Bem apó szobráig, és onnan tovább, a Parlament elé, és onnan tovább a Rádióhoz is. De a harcokat már zömmel a tizenéves pesti srácok vívták, utcagyerekek, tanoncok, ipari tanulók, szabolcs-szatmári segédmunkások, munkásszállások lakói, és közöttük ott voltak az állami gondozottak, az árvaházak lakói is, akik az első este kitörtek a sashegyi otthonból.
Egy 1956-ért elítélt, majd a legmagasabb méltóságig jutott úr azt mondta nekem: Gyerekek voltak, kaland volt ez. Eleinte azt sem tudták, merre is kell lőni…
Kaland? Mely nemegyszer úgy végződött, hogy a gyermekember a testére kötött gránátokkal a hernyótalp alá vetette magát! Milyen kaland ez? Milyen balhé?
A másik magyarázat így szól: Betelt a pohár! A gyűlölt rendszer ellen fellázadt a meggyötört, megalázott nép. Úgy, mint mikor az állat, ha sarokba szorítják, és egyszerre már nincs más választása, minden erejét összeszedve megtámadja kínzóját, gazdáját és vakon harap, döf, rúgkapál. Túlcsordult a felgyűlt gyűlölet, harag, és ez elsöpörte a zsarnokokat.
Tudjuk, nem így volt. Nem a rabok támadtak föl, nem a munkaszolgálatosok, a kitelepítettek, a meghurcolt egykori katonatisztek, csendőrök vagy azok gyermekei, a kulákok, a mindenéből kiforgatott, egykori uralkodó osztály tagjai fogtak fegyvert, az internáltak támadtak kínzóikra, hanem a józsefvárosi, ferencvárosi, Baross téri, Széna téri, angyalföldi és csepeli srácok, munkások. És hol söpörték el kínzóikat, hol hatoltak be a rendőrségre, pártházakba, kormányzati épületekbe, és kikkel számoltak le akkor? Hol volt az az elkeseredett gyűlölet október 25-én reggel, amikor az első szovjet tank az Astoriánál megadta magát? A sarki ház emelete még füstölt, a kirakatok betörve, törmelék és halottak az úton, egy szétroncsolt villamos a Múzeum körúton – még 23-án éjjel a kereszteződésben álló tankra vezette rá egy kalauznő, aki a megindított szerelvényről leugrott –, a tank tornya felnyílt és zsebkendőjét feltartva egy piszkos, elgyötört katonaarc jelent meg. Három nap óta étlen-szomjan, lőszere fogytán: megadta magát. A kapualjakban, lépcsőházakban meghúzódó tömeg lassan kimerészkedik az úttestre, valaki feltűzi a piros-fehér-zöld zászlót a tankra. Körülveszik a remegő katonát. Egy ember öklét emelve rohan a tank felé, kiált. Valakijét elvesztette ott, de lefogják, visszalökik: megadta magát! Ember! S innen indul a fegyvertelen tömeg a Parlamenthez, hogy tiltakozzon: Nem vagyunk mi fasiszták. Október 25. A véres budapesti csütörtök…
Módosítás dátuma: 2016. november 01. kedd, 15:19
Bővebben...
|