2016. február 27. szombat, 19:56
Benedek Csaba
           
Érték és/vagy divat?
Harmónia a muzeológia alapvetései és az újabb tendenciák között egy kiállítássorozat példáján
 A provokatív cím talán sokak számára előrevetíti, hogy valamiféle ellentmondás feszül(het) a két fogalom, az érték s a divatközött. Beszélhetünk-e még a muzeológiában értékről s beszélhetünk-e divatról, divatos jelenségekről? A probléma súlyára abból is következtethetünk, hogy az érték fogalmát nem találjuk meg a Néprajzi Lexikonban, holott néprajzkutatóink, a szakma lépten-nyomon használja a kifejezést!
,Az érték fogalma a magyar néprajztudomány azon háttéraxiómáinak egyike, amelyek rendszerint komolyabb elméleti-szemléleti megalapozottság nélkül kerülnek alkalmazásra. Nyilvánvalóan az elméleti tisztázatlanság az oka annak, hogy az érték/értékelés kérdéskörében meglehetősen ellentmondásos helyzet alakult ki: diszciplínánk egyfelől deklaráltan a modern pozitivista tudomány egyik alapvető módszertani követelményére, az értékmentességre törekszik, ami azt jelenti, hogy tartózkodik az értékítéletektől, vizsgálati tárgyának minősítésétől (emögött feltehetően az objektivitás szándéka, azaz a szubjektív tényezők kizárásának igénye rejlik); másfelől viszont — ha nem is rendszeresen és következetesen, de — alkalmanként mégiscsak véleményt alkot, vagyis különböző szempontok alapján értékesnek, kevésbé értékesnek vagy értéktelennek minősíti a népi kultúra egyes megnyilvánulási formáit. Hogy milyen szempontok alapján, az rendszerint meghatározhatatlan marad, s ugyanígy nem rendelkezünk annak tételes kifejtésével sem, hogy egyáltalán mi jelenthet értéket az etnográfia számára.”[1]
Módosítás dátuma: 2016. március 01. kedd, 11:53
Bővebben...
2016. február 17. szerda, 17:02
Andrásfalvy Bertalan
Györffy István közművelődési eszméi
 A 20. század két legnagyobb és legismertebb magyar néprajz tudósa, Kodály Zoltán és Györffy István nevének tiszteletét nem annyira szaktudományos eredményeinek köszönheti, hanem annak, hogy kutatói munkájuktól elválaszthatatlanul népünk közművelődésének szentelték életüket. Az útkereső, gondolkodó fiatalok már ötven évvel ezelőtt felismerték, hogy ők a nemzeti önismeret és a nemzeti (vagy nemzetté) nevelés felelősségével megáldott és gyötrődő hazafiak, Kölcsey Ferenc és Széchenyi István utódai.
Györffy István - minden történeti érdeklődésével együtt -, jelenkutató volt. A valóság teljessége érdekelte. Így került szembe nemcsak a parasztság eltűnőben lévő hagyományvilágával, hanem a középosztály műveltségének hiányaival is. „Azért, amit a néptől kapott, adni is akart valamit. A nép múltjánál egyre többet foglalkoztatta elméjét és szívét is a nép jövője.” – írta róla Illyés Gyula, s ugyanezt mondhatta volna Kodály Zoltánról is. Györffy István középosztálynak nevezi a népi, szájhagyományos műveltségből már kiszakadt, az európai műveltségben iskolázott nemzetrészt, az értelmiségitől a tisztviselőig, a kisiparostól a munkásig; a nemzet egyharmadát. A műveltség nem annyira az ismereteket, hanem az életet irányító magatartást jelenti a legszélesebb értelemben, a mindennapi cselekvést, a testi és szellemi igények kielégítését. Így tudta Györffy István a magyar művelődéstörténetben először összefoglalni és meghatározni egy nemzet fennmaradásához és önállóságához szükséges gyakorlati és tényleges művelődéspolitikai lépéseket, a társadalmi rétegek közt kialakult műveltségbeli ellentmondások feloldására, az elhatalmasodott kölcsönös meg nem értés és közömbösség leküzdésére, a nemzeti és népi kultúra egységének megteremtésére és megerősítésére.
Györffy István közművelődési eszméit, javaslatait már az 1920-as évek elején elkezdi megfogalmazni. Csaknem ötven évvel ezelőtt megjelent nevezetes, elhallgatott vagy vitatott röpiratában, A néphagyomány és a nemzeti művelődésben csaknem valamennyit összefoglalta. Ma röviden visszatekinthetünk arra, hogy e közművelődési javaslatokból mi valósult meg és milyen formában, és mi maradt azóta is csak óhaj, terv, beteljesítetlen követelés, mennyire időszerűek maradtak ma is. A számbavétellel párhuzamosan láthatjuk, hogy ezek az eszmék milyen tudományos eredményeken és elveken nyugszanak, milyen korabeli európai irányzatokkal rokoníthatók. Ezúttal le kell mondanunk azok munkásságának ismertetéséről, akiket hasonló célkitűzések vezéreltek, barátai, munkatársai vagy tanítványai voltak: Balla Péter, Bálint Sándor, Domokos Pál Péter, Kodály Zoltán, Kós Károly, Molnár István, Morvay Péter, Muharay Elemér, Paulinyi Béla, Tüdős Klára és még sokan mások. A közművelődésnek –az ő szavaival-, a nemzeti művelődésnek az alapja a néphagyomány. A néphagyomány tudománya a néprajz, ennek a tudománynak volt a tudósa, egyetemi tanára a budapesti egyetemen. Először tehát arról szólok, hogy mi volt Györffy István kutatási módszere, mi volt a véleménye a néprajzról és kora magyar néprajztudományáról.
Módosítás dátuma: 2016. február 19. péntek, 15:11
Bővebben...
|
2015. november 12. csütörtök, 09:19
Andrásfalvy Bertalan
Az európai parasztság megismerésének kulcsa: Átány
Nemcsak a társadalomtudósok és történészek számára, hanem hovatovább minden gondolkodó, a világot valamennyire megérteni és értelmezni igyekvő ember számára is visszafordíthatatlannak tűnik a nép, a parasztság eltűnése, felszívódása az arctalan lakosságba, a közemberek tömegébe. Azt, hogy a nép, a parasztság, s ezzel valami értékhordozó társadalmi réteg, közösség eltűnőfélben van, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a népi kultúra, a népművészet, a néprajz iránt megnőtt az érdeklődés – az ifjúság körében is. Az átlagember, a többség, amikor népi kultúráról, néphagyományról, néprajzról beszél, egyes népek, néprajzi csoportok életének színes megnyilvánulásaira, ünnepi szokásokra, népművészetre, folklórra gondol, és ezeket keresi más országokban járva, ezt próbálja bemutatni távolról jött vendégeinek, mint magyar sajátságot, magyar kultúrát. Nyilvánvaló, hogy ez a kép és elképzelés nagyon is felületes. Minden józan ember tudja, hogy ma már hiába menne ki falura, ennek a világnak csak szegényes töredékeire, nyomaira bukkanhat egy-egy, a múlt tárgyi emlékeit tudatosan gyűjtő, szobáját ezekkel díszítő tanár, orvos vagy lelkész lakásában, ritkábban más foglalkozású, már többnyire városban vagy iparban munkát találó „bennszülött" házában, vagy egyes falvak hagyományőrző művészeti együtteseinek műsorában. Ilyenkor az együttes tagok anyáik, még inkább nagyanyáik féltve őrzött egykori népviseleti darabjait öltik fel, ha nem ezek alapján, vagy ezekhez hasonlóan készített népi jelmezeket…
Ennek a népi kultúrának a hordozója és megteremtője a nép, leginkább a parasztsággal volt azonos, a föld népével, a mezőgazdaságból élőkkel. Magyarországon a második világháborúig a lakosság fele tartozott ide, a múlt század második felében pedig még háromnegyed része. Ennek a nagyszámú agrárnépességnek több mint a fele nevezhető parasztnak, vagyis többé-kevésbé önálló, családi üzemben dolgozó őstermelőnek, aki megélt saját birtokán. A többiek olyan törpebirtokosok voltak, akik időnként vagy rendszeresen bérmunkát kellett hogy vállaljanak, mert földjük nem termette meg már a kenyérrevalót. Több százezer volt a nincstelen napszámosok és uradalmi cselédek száma, akik azonban kulturális tekintetben nem sokban különböztek az egykori jobbágyokból lett parasztoktól. A parasztság – abban az értelemben, ahogy mi használjuk ezt a kifejezést, tehát az egész agrárnépességet átfogó módon – egy történetileg változó rétegkategória – amit a birtok, az életforma és a tájak különbsége mélyen tagolnak.
Módosítás dátuma: 2015. december 10. csütörtök, 18:17
Bővebben...
2015. november 12. csütörtök, 08:52
Andrásfalvy Bertalan
A népművészet, néphagyomány megbecsülésének jelentősége és szerepe a magyar társadalom rég óhajtott egyesülésében
Az ember és a társadalom egyik legfontosabb életszükséglete a közösség, a kapcsolatok ember és ember, ember és Isten, ember és a természet között. A kapcsolat helyett használhatnánk a szeretet szót is, ha nem lenne ennek ma érzelgős felhangja. A szeretet azonban nemcsak érzelem, hanem életszükséglet és parancs. A szeretetkapcsolatok koncentrikus körök rendszerét mutatják. A legkisebb a legelső, az anya szeretetkapcsolata gyermekével. Ezután tágul a gyermek szeretetköre: család, rokonság, gyermekpajtások, utcabeliek, iskolatársak, az egy falubeliek, egy korosztályhoz tartozók, akik közül társat választ vagy talál; a faluközösség, a városrész, a város, az egy műveltségű falvak összetartozó csoportja; a néprajzi csoport, a nagyobb tájegység és végül a nemzet és az ország. A szeretetkapcsolatok rangsora az egyén korával változik. Kétségtelen, a felnőtt kor kezdetéig az anya-gyermek kapcsolat a legerősebb, mely azonban az ifjú férfi vagy felnőtt leány esetében nem akadályozhatja meg a fiatalok párválasztását, mert ez a kapcsolat lesz az erősebb: egymásért mindketten elhagyják apjukat, anyjukat és lesznek egy test, egy lélek. Végül az újabb, legerősebb szeretetkapcsolat lesz az, ami a felnőtté vált fiatalembert nemzetével köti össze; nincs nagyobb szeretet annál, mint ha valaki életét adja barátaiért.
A kielégítetlen szükségletről árulkodnak a hiánybetegségek. A lélektan és a magatartástudomány egyértelműen kimutatja, hogy a kapcsolathiány minden körben veszélyezteti az egyén testi és lelki (mentális) egészségét, és ezáltal az egész társadalom egészséges működését. A kapcsolat, a szeretet nem maradhat puszta gondolat, érzelem, azt ki kell fejezni, azt tudatni, éreztetni kell. Az anya öleli, simogatja, becézi magzatját, beszél, énekel hozzá, utánozza, nevetteti a saját, egykor megtanult anyanyelvén: a szó, a mozdulat, a dallamok, a ritmus, az arcjáték anyanyelvén; gondoskodik a gyermek változatos szükségleteinek kielégítéséről: eteti, itatja, melegíti, szorítja, rázogatja, játszik vele. Amint később is a művészet nyelvén fejezi ki szeretetét a család, a társak, a választott élettárs, a barátok iránt, és áldozatkészségét is kinyilvánítja, vagy ha kell, bizonyítja. Ha ezt nem teheti, nem teszi, a kapcsolat hiányától nem csak ő, hanem társai, közösségei és egész nemzete szenvedni fog, megbetegszik. A magatartástudomány minden egyes szeretetkörre érvényesen kimutatja a hiány, a kielégítetlenség következményeit. Társadalmi tőkének tekinthetjük a szeretetkapcsolatok összességét. Hiánya szorongáshoz vezet, és a szorongó ember minden testi és lelki bajnak ki van szolgáltatva: a szív és érrendszeri, a daganatos, rákos, az emésztőszervi- és kedélybetegségeknek, depressziónak egyaránt. Még az olyan nehezen meghatározható szeretetkapcsolatnak, mint a hazaszeretet hiányának is jól felismerhető, leírható következményei vannak. Például egy amerikai vizsgálat kimutatta, hogy az oda kivándorolt japánoknak két csoportját lehet jól megkülönböztetni egymástól. Az egyik mindenben igyekszik felvenni új hazájának szokásait, mentalitását, nyelvét, ezek sikeres üzletembereknek is bizonyulnak. A másik csoportba azokat lehet sorolni, akik anyagi áldozatokkal, de megtartják kapcsolatukat az anyaországgal, megtartják nyelvüket és azt továbbadják utódaiknak, ragaszkodnak a japán szokásokhoz. Ezek nem olyan sikeresek, mint az előző csoport tagjai, de életkoruk átlaga öt évvel magasabb az előző csoporténál.
Módosítás dátuma: 2015. november 23. hétfő, 18:11
Bővebben...
|
Nem olyant, mint amilyent az elmúlt években, ebben az évszázadban és napjainkban megismertünk. Európa részekre szakadt, s a részek egymás ellen fordultak, bennük háttérbe szorult vagy kiveszett a keresztény érték. A kereszténység egykor az európai egység fő és jellemző alapja volt. A kereszténység, mely nemcsak az örökélet ígérete, hanem a földi élet eddig legmagasabb rendező elve, játékszabálya is. Annak is készült, és e tanítástól való eltávolodás súlyos következményekkel járt éppen századunkban a legszembetűnőbben.
