Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése

Az én rendszerváltásom 17. István király és a magyar néphagyományok

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Az én rendszerváltásom 17.

István király és a magyar néphagyományok

            Vannak szerencsés történeti személyiségek, akiknek alakját a néphagyomány övezi, s a népköltészetben, népszokásokban is hely jut nekik. Függetlenek ezek a tényleges történeti tettektől, valóságos jelentőségtől, vagy épp a hivatalos ideológiáktól. Szent László, Hunyadi Mátyás s kisebb mértékben apja, János, Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos népszerűek, s számos helyi monda, dal, olykor szokás őrzi méltó emléküket. Mások, mint Bethlen Gábor, aki nagy –egyedül csatát sem veszített – magyar fejedelem vagy második országépítőnk, IV. Béla legfeljebb helyi mondákban, homályos tatár történetekben kapnak helyet. S közben egy Haynauról (Hajnó), egy Báthory Erzsébetről, vagy utóbb Rózsa Sándorról egész monda- és hiedelemkörök alakulnak ki, vándortörténetek, mondák kapcsolódnak nevükhöz, s fenntartja őket a népi emlékezet.

            Első, szent királyunk nem ily szerencsés. Ünnepe, névnapja, augusztus 20-a hivatalos egyházi és állami ünnep. Már az 1222-es Aranybulla törvénybe iktatta ereklyéjének, a Szent Jobbnak a tiszteletét, a nevéhez és személyéhez fűződő tárgyi emlékek: a szent korona, a koronázási palást, a neki tulajdonított kard és egyéb koronázási jelvények a magyar államiság és jog szimbólumaiként ismeretesek a középkorban is. Kevés tér marad, hogy a népi fantázia a maga törvényei szerint utat találjon a szent király emlékéhez, s a maga módján s műfajai által tartsa életben emlékezetét.

Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:22 Bővebben...
 

Az én rendszerváltásom 16. Messze van-e Erdélyország? III. rész

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Az én rendszerváltásom 16.

Messze van-e Erdélyország?

III. rész

Nem tizenkét kőmíves, csak négy muzeológus (Kriveczky Béla régész, Szlankó István földrajzos, Szabó László néprajzos és Tóth István gépkocsivezető) tanakodott „össze”, hogy „magos Déva várát” ne felépítsék, csupán hívásra, magos Déva vára alá, a dévai múzeum hívására kapcsolatot „kiépíteni” menjenek. Itt is késtünk, s éjfélre értünk oda, mert előtte a Debreceni Akadémiai Bizottság szervezte ülésen vettünk részt, s jómagam Heller Ágnesnek és Fehér Ferencnek gondolatpezsdítő előadását korreferáltam. Felmerült itt az eredetiség és másolat kérdése, az időnek, mint tényezőnek, az egy lehetséges belső világnak s a más világoknak a kapcsolata. Jó útravaló volt ez, hiszen megfogható közelségbe került az eddig csak másolatból ismert Vajdahunyad vára, s az átalakított, 1990-ben épült szecessziós dévai megyeháza (Hunyad megye) eredetiben megtartott tanácstermének kérdése, s a nemes anyaggal (fehér márvány) célszerűen beborított, ceausescui idők termékeként jelentkező szépségideál közötti különbség; s nem utolsósorban (majdnem a Kárpátok Géniusza lakószobáját kaptuk!) a diktált ízlés és természet közötti ellentét.

Román barátaink fél egyig vártak.

Kitűnő elhelyezés, szíves vendéglátás, a terített asztal bősége, a jól elkészített program bennünket is kötelez. A megszervezés éppen úgy, mint a megnyitott buksza.

De a lényeg nem ez. Kapcsolat jött létre Dél-Erdély olyan megyéjével, ahol a magyar szót kevesek vagy alig értik. Azzal a régióval, amely a bécsi döntés idején is románnak minősült már, de ahol Dávid Mihály, Nemes Emil, Ádám János ma már magyarul nem tud, de magyarnak, s csaknem magyarnak minősül, de mindenképpen ért és tud helyi viszonyok miatt Gheorghe Ficzak, Victor Popa vagy Doina Reghis.

Ahol nagy a román öntudat.

Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:22 Bővebben...
 

Az én rendszerváltásom 15. Messze van-e Erdélyország? II. rész

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Az én rendszerváltásom 15.

Messze van-e Erdélyország?

II. rész

Május végén, a nálunk is szokatlan hideg időjárástól sújtva, nehezen indultunk el Gyergyószentmiklósra, a Gyergyói-havasok és a Hargita aljára, Erdély legzordabb klímájú vidékére. Lada Samaránk kétszáz méterrel a határ előtt romlott el, s csak áldani tudtuk a sorsot, hogy még itthon kijavítattuk. Cservenyák László (sofőrünk), a mátészalkai múzeum néprajzosa még a hideg időben is megizzadt, amíg a hiba miatt reggel ötre célhoz értünk. Szabó Piroska, az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa, s Kotics József, a debreceni KLTE Néprajzi Intézetének adjunktusa volt még útitársam, s egyben a Kriza János Néprajzi Társaság konferenciájának előadója is. Bizony össze kellett fogni több intézménynek, hogy ezt a határtól csaknem 500 km-es utat az éj sötétjében megtegyük, s eljussunk a város líceumáig (gimnázium), hogy szállást kapjunk, s pár óra alvás után kiállhassunk előadásaink megtartására.

Alföldiesen s finomkodva mondva, fel kellet kötnünk a „fehérneműt”. Hiszen a népi társadalommal és erkölccsel foglalkozó konferenciának olyan helyi előadói és szervezői voltak, mint Nagy Olga, a jeles folklorista, aki csak az utóbbi időben mutatta meg, mennyi mindent tud a paraszti világról társadalmi vonatkozásban is; s akinek „Gyónás” című confessziója most jelent mg a könyvhéten Magyarországon. S Imreh István, ha nem is lehetett jelen betegsége miatt, de olyan előadást küldött, amely a hazai akadémiai székfoglalókra emlékeztetett. Egyikőjük a népi társadalom erkölcsrendjének működését, a közösségi együttélés elveit tárgyalta európai színvonalon, míg a másik levéltári anyag alapján az erkölcsrend konkrét megnyilvánulásait elemezte közösségi, vallási és társadalmi összefüggésben. A rideg, télen valószínűleg alig felmelegített falak felizzottak, s az éjszakai utazástól didergő testünket a szellem erejével melegítettük át.

Majd jött Csergő Bálint!

Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:22 Bővebben...
 

Az én rendszerváltásom 14. Messze van-e Erdélyország? I. rész

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Az én rendszerváltásom 14.

Messze van-e Erdélyország?

I. rész

Szolnok megye –ma már ismét Jász-Nagykun-Szolnok megye– hihetetlen messzire esett a társadalomtudományok valós térképén más országoktól. Nemcsak mert az ország közepén volt, s nem a határ mentén, hanem azért is, mert lakosainak anyanyelve szinte száz százalékig magyar, s az volt már 1876-os megalakulásakor is. Az elmúlt évtizedekben nem volt jogcím, ürügy, s így lehetőség sem arra, hogy hivatalosan átlépjük kutatásaink során az országhatárt. Tallinnal volt ugyan kapcsolat, de ezt a tudományos kutatás leggyümölcsözőbb szakaszában (egyik kollegánk kandidátusi értekezését nem engedélyezték az észt kultúrtörténetről) szinte lefejezték. 1985/86-ban újra remény csillant fel, hiszen bicentenáriuma volt annak, hogy a nagykunsági reformátusok a Bácskába (ma a jugoszláviai Pacsér, Piros, Bácsfeketehegy) kiköltöztek, s ott ma is őrzik kun tudatukat. Ekkor a jugoszláviai keményedő viszonyok tették zárttá a kisújszállási tudományos konferenciát, nem engedve át a vendég előadókat. Nemzetiségeink nincsenek, mint Csongrádnak, Baranyának, Bács-Kiskunnak, hogy ezek kutatása oldhatta volna a bezártságot, a szomszédos országoktól való elzártságunkat. Ami természetes volt Nógrádnak, Borsodnak –hogy muzeológusai Fülekre, Rozsnyóra, Eperjesre járnak kiállításokkal s kutatnak ottani levéltárakban–, az számunkra, még ha témáink indokolták is, elérhetetlen vágy volt. Még a palóckutatás részeseiként sem léphettük át a határt, a minisztérium nem pártfogolta kérelmünket. Most, amikor megepezsdült az élet Közép-Európában, s a népek ismét egymásra találnak, úgy tűnt, mi centrális helyzetünk miatt ismét kimaradunk, hisz a debreceniek, szegediek, csabaiak, pécsiek és soproniak léphették át először a határt, szilárdíthatták korábbi kapcsolataikat. S ekkor, minket is meglepve, Erdély jelentkezett. S nem azért, mert szomszédok vagyunk, hanem mert múzeumaink olyan tudományos eredményeket mutattak fel, amelyeket ismertek, s még mélyebben megismerni vágytak.

Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:21 Bővebben...
 

Az én rendszerváltásom 13. Kiállítás a tiszaörsi temetőkápolnában

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Az én rendszerváltásom 13.

Kiállítás a tiszaörsi temetőkápolnában

A tiszaörsi kálváriatemplomA XVIII. század közepe táján, a Rákóczi-szabadságharcot követő évtizedekben az ország népe megállapodott. Voltak azonban területek, amelyek a vallási villongások miatt mégsem juthattak nyugvópontra. A mai Tisza-tó térségében református lakosság élesztette újra az életet, ám ez birtokjogilag az egri püspök és káptalan területe volt. Mint földesúr és mint egyházi főhatóság, a hatvanas-hetvenes években igyekezett megvetni a lábát e területen s saját birtokain. Máig élő sebként ekkor éri rövidség egyes települések református lakosságát. Az új jövevények –az egri püspök és a káptalan birtokairól toborzott lakosság– kiszorítják, olykor hatalmi szóval és támogatással is – a régebben itt élő reformátusokat.

Ma mindez a múlté. Egymás mellett élnek református és római katolikus őslakosok, egy táj szülöttei, ám saját arculata van minden közösségnek. S ez a saját arculat a valláson, hiten át s ennek segítségével mutatható ki. A többnyire református, Tisza menti magyarok közé jobbára a püspök és káptalan birtokairól elszármazott, ma „palócnak” mondott népesség telepedett be, akik Egertől délre, e földesurak birtokairól érkeztek. A palóc elem mellett sok volt a szlovák (akkor tót) elem is. A jövevények különböző falvakból érkeztek. Ezek kultúrája, ha mutatott is egymással úgymond „palócos” vonásokat, nem volt egységes, és mindenképpen különbözött az itt élő református, alföldi eredetű népességtől.

Néhány évtized  múlva azonban ez a heterogén népesség, amely fokozatosan beilleszkedett a táj és az itt élő népesség kultúrájának közelébe, maga is egységesült. S mert katolikus volt, s házassági kapcsolatai más hasonló katolikus népesség irányába fordították (Tiszaörs, Tiszaörvény, Tiszafüred katolikus népessége, Egyek, Nagyiván…), jellegzetes, a református környezettől eltérő színeket kezdett ölteni. E közösségek kultúrája –közrejátszván a vízszabályozások gazdaságilag homogenizáló szerepe is– egységesült, s úgymond alföldivé vált. A felekezetek idővel megbékéltek egymással. Ki-ki a maga egyházát követte, a maga hitvallását hangoztatta, de a helyhez, körülményekhez igazodott. Nem is állt már olyan messze egymástól a katolicizmus és protestantizmus.

Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:20 Bővebben...
 


5. oldal / 11