Az én rendszerváltásom 10

A tisztákat ne sározzuk be!

Kéretlen portások az európai házban

Hovatovább szorongva és bűntudattal ülök sokakkal együtt a tévé elé, vagy ütöm fel a sajtótermékeket. Megtudhatom belőlük, hogy magamkorú, fél évszázadot megért emberek nadrágja is befröcskölődött sárral, segítettünk tolni a kommunizmus szekerét, sőt mi rángattuk ki olykor abból a kátyúból, amelybe, ha nem tesszük, rég belefulladt volna. Szerencse, hogy voltak néhányan, akik -miként Rákosi Mátyás a szegedi Csillagbörtönben a titkos adó elektromos vezetékét- saját testükkel fedezték az Európával összekötő utat, önfeláldozóan Párizsban, Münchenben, avagy a cambridge-i egyetemen, s túl a tengeren; mintegy önkéntes száműzetésében, ébren tartották az igazi szellemet. Nem véletlen, hogy ezek után kártyavárként omlott össze néhány oldalnyi szamizdattól a korhadt rendszer. Egykori, magunkforma fenntartóinak megbocsátanak, sőt hajlandóak arra is, hogy beprotezsáljanak az európai házba, ahová nélkülük nemhogy az előszobába, de a kertbe vagy a mellékhelységbe sem léphetnénk be sáros nadrágunkban, szekértolástól átizzadt ingünkben.

Hadd mondjak valamit.

Mikor 1963-ban Szolnokra kerültem, igazgatóm Kaposvári Gyula egy igen szemléletes történetet mesélt el - nyilván okulásként.  Egyik osztálytársa felrótta neki, hogy a kommunista rendszerben állást vállal, sőt igazgatói pozíciót, majd megkérdezte: „Mit teszel majd akkor, ha az angolok bejönnek?” Erre ő egy másik kérdéssel válaszol: „Gondolod, hogy te, aki tanár létedre nem vállalsz állást, majd dicséretet kapsz? Megkérdezik majd tőled, hogy megtanítottad-e írni-olvasni a gyerekeket. S mit mondasz nekik?” Számomra, aki történész voltam, s egy s mást ötvenhatról is emlékeimben őriztem, ez megfelelő eligazítás volt. Hatalmas, tőlem telhető erővel láttam munkához, úgymond toltam a szekeret. S most hiába várom az angolokat. Nem ők kérdeznek, hanem az európai ház kéretlen portásai.

Az én rendszerváltásom 9

„Különbnek tartsátok egymást magatoknál!”

Utak Európába

Hajdanában történt, a hatvanas évek elején, amikor még Budapest és Záhony között csak egy vágányon pöfögött a gőzös, s ritka volt a dízelmozdony. Szolnok-Debrecen között kattogó, hegesztetlen síneken négy órát is döcögött a személyvonat, s mert hét végén Pestről megindult az ország keleti rész Szatmárba, Szabolcsba, Biharba, szinte mindig állni kellett. Egyszer azonban vasárnap utaztam, reggel, s majdnem üres vonaton. Egyedül ültem a fapados szakaszban, s csak Bartán (akkor még állandó megálló volt) szállt fel egy népes tanyasi család vagy öt gyerekkel, akik szépen, fehér zokniban, frissen fésülve csendes izgalommal telepedtek az ablak mellé. Látszott, hogy valahová ünnepre mennek, s a kisebbek megilletődve, mégis nyugtalanul az utazás és a bizonyára ritka alkalom miatt várakozva feszengtek helyükön. Bizony ekkor esemény volt tanyáról a városba menni, kilépni a hétköznapokból, s szinte világot látni. A legkisebb, lehetett vagy négy éves, azonban enni kért. Nyilván tudta, hogy a kosár sem hétköznapi javakat rejt. Az unszolásra az édesanya félrehajtotta a keményített, hófehér vászonkendőt, s kiosztott egy-egy rántott csirke darabot a gyermekeknek. Kisújszálláson felszállt két középkorú nadrágos férfi (hogy így nevezzem őket), s belépve a fülkébe, ahol bőven volt hely, megálltak az ajtóban, majd visszafordulva a peron felé félhangosan, de jól hallhatóan megjegyezték: „Ne ide gyerünk! Itt zabálnak a parasztok.” Az apa és anya elkomorult, a nagylány szájában megkeseredett a falat, s a 10-12 éves két fiú is letette a húst, csak a kicsi nem vett róla tudomást. Elszállt az derű, a várakozás, az utazás izgalma, s Karcagig, ahol leszálltak, olyan nyomasztó csend ülte meg a kupét, hogy még a legkisebb is elhallgatott. Engem összeszorított valami, de tehetetlen voltam, nem tudtam mit tegyek: szóljak egy pár szót, hallgassak, utánuk eredjek, s megverjem őket? Nem, mint aki semmit nem látott és hallott, gyáván könyvembe bújtam. Pár nap múlva, amikor megírtam az esetet a Néplapnak, az nem közölte, s azóta is bánt, a lelkiismeret. Ettől kezdve nem utazom soha vasárnap, inkább álltam a füstös, izzadtságszagú folyosón, peronon, ahol természetes volt a verekedés, a részeg sértegetések sokasága vagy az összeborulás a mámor tetőfokán. Ahol a durva közeg kizárja a finomságokat, ahol megsérteni valakit szóval alig lehet, csak ököllel, nem egyszer késsel.

Nyilván van bennem valami, ami alkalmatlanná tesz arra, hogy politikus legyek. Hogy a kényes helyzetekben cselekedjem. Mindig később, az esemény múlta után jutok el oda, hogy lássam: mit kellett volna cselekednem. Első reakcióm a megdöbbenés, az egész énemet megbénító tehetetlenség. Ezen csak akkor tudom túltenni magam egy állapotba, amikor elborul az agyam, s magam is hasonulok a sértőhöz. A hangerő, a válogatatlan szavak nem egyszer a tettlegességre vetemedés is elér ilyenkor, ám később emésztem magamat, megbánom, hogy lealacsonyodtam, s méltatlanná váltam önmagamhoz. Hogy ez néha eredményt hozott? Hogy csak így lehetett megérteni bizonyos vezetőkkel azt, hogy sok éves munkánk, amely egy konferenciában csúcsosodott ki, mégis megtartható? Hogy kalapáccsal kellett kizavarni a múzeumból kiállítás előtt pártkorifeusokat, hogy megnyithassuk, de legalább elkészíthessük a kiállítást? Mindez igaz, de szégyenletes. S nemcsak a korszakra nézve, hanem rám is, aki feladtam jobb énemet valamely, bár néha magasabb cél érdekében.