Disznóvágás Újirázon 2006-ban
Oldalunk nem titkolt célja, hogy a magyar nyelvterületen élő embereket összekovácsolja, s visszaállítsa a közösségeket. Nem tekintjük mérvadónak a hazai közösségromboló, egyénieskedő támadásokat, ezek hangoztatói ellenségei a hagyományos életformának, társadalmunknak! A közösségépítés elvi s gyakorlati lépéseiről több alkalommal is beszéltünk portálunkon (Vészhelyzet a Tiszazugban, Céljaink, terveink, jövőképünk, Mit tehetünk a Tiszazug idegenforgalma érdekében?), most pedig egy igen érdekes hagyományt mutatunk be, ezek ugyanis nem csak kihunyhatnak, újra is éledhetnek, sőt újak is keletkezhetnek. A Kossuth Lajos Tudományegyetem (jelenleg Debreceni Egyetem) Néprajzi Intézete 1994-től rendez disznótorokat Újiráz (csonka Bihar) községben, a római katolikus plébánián, valamint a kultúrházban. Ennek az eseménynek a mulatságon kívül az is célja, hogy egybegyűjtse a népi kultúra iránt érdeklődő hallgatókat, s megismertesse őket egymással, valamint a tanárokkal. A hallgatók és tanárok mellett a disznótorra az évek során Japántól Finnországon át Lengyelországig sok idegenből hazánkba szakadt ember volt kíváncsi.
A tor hajnalban a vágással kezdődik. Újirázon még magyarosan bontják a disznót, orjára! A henteses, németes bontással szemben tehát nem a hasánál vágják szét az állatot, hanem a hátán, a gerincénél, miután a fejet s a sonkákat lemetszették. A bontás után megindul a sütés-főzés, evés-ivás, s mindez egy hatalmas közös vacsorában csúcsosodik ki, ahol a tanszék neves tanárai is felszólalnak. Zenészek szinte minden helységben tartózkodnak, s elsősorban népzenét szolgáltatnak, de más, könnyebb műfajok is előtérbe kerülnek a mulatság során. Az ünnep másnap reggelig tart, illetve kinek tehetsége szerint, ameddig bírja.
1. A cigányság Európába, s hazánkba Zsigmond korában nem szervezett népként érkezett, hanem kisebb-nagyobb, számunkra kiismerhetetlen csoportokban, akiket nem fogott össze fejedelem, vajda vagy valamely képviselő, s emiatt nem is lehetett őket egységes népként kezelni. Nem volt világos az sem a befogadó nemzetek számára, hogy mivel foglalkoznak egyáltalán, és az ekkor már kiformálódott rendi társadalomban milyen feladatuk lehetne, milyen hivatásrendhez tartozhatnának. Meghatározhatatlan volt hitük is, mert igazában véve semmiféle ismert tételes valláshoz nem tartoztak. Megtelepedni sem tudtak, hanem vándor életmódot folytattak, amely a megtelepedett európai népesség, s így a magyarok számára is teljesen idegen volt. Vándor életük nem emlékeztetett a keleti nomádokéra. Ideiglenesen kialakított telepeik is különböztek a nomád téli-nyári szállástól, vagy a transzhumansz pásztorkodást folytatókétól (pl. vlachok, románok), akiket mégiscsak ismertünk valamennyire. Míg az említett pásztornépek európai szemmel nézve is szigorúbban vagy lazábban szervezett társadalomban éltek, mozgásuk is kiszámítható volt, addig a cigányoké teljesen áttekinthetetlennek tűnt. Zárt világukba is szinte lehetetlen volt betekinteni. Az viszont eléggé hamar világossá vált, hogy maguk termelőmunkát nem folytatnak, és kötve vannak a megtelepedett lakosságoz. Sőt kisebb-nagyobb csoportjaik vándorlásait éppen a termelő, dolgozó lakosságtól remélt juttatások, lehetőségek kihasználása mozgatja. Következésképpen szolgáltatásokra sem lehetettet kötelezni őket és így semmivel sem járultak hozzá az állam, az egyház fenntartásához. Nem alkottak sem társadalmilag, sem foglakozásukat, sem vallásukat tekintve határozottabb körvonalú csoportot, már pedig a magyar rendi társadalomba való beilleszkedésnek ezek alapvető feltételei voltak. Úgymond beeresztettük őket, de befogadni nem tudtuk. 
