Isten hozta!

Kárpát-medence Isten ölelése!

  • A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
Címlap Társadalomnéprajz Történeti néprajz A kártya a magyar néprajzban

A kártya a magyar néprajzban

E-mail Nyomtatás PDF
IWIWSatartlapGoogle bookmarkDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huFacebookMyspace bookmarkDiggUrlGuru.huBlogter.huJP-Bookmark

A kártya a magyar néprajzban

A játékot a vele foglalkozó kutatók mindegyike a legősibb kultúrjelenségek közé sorolja. A történelem előtti időkben még nem határolódott el élesen a művészet, a játék és a kultusz, így igen nehéz, sokszor lehetetlen szétválasztani őket, annyira összefonódtak ezen fogalmak és tevékenységek tartalmi és formai alakjai. Ezért is lehetséges az, hogy egyes játékok elemzésével, korai formájuk vizsgálatával betekintést nyerhetünk az egykori emberek világképébe, rekonstruálhatjuk gondolkodásmódjukat. [1]

A játék kevésbé változékony, konzervatív tevékenység, ezért igen sok ősi elemet megőrzött napjainkra.  Az „alapjátékok” évezredek alatt hagyományozódtak apáról fiúra és az őskor óta szinte változatlan formában élnek tovább.[2] Vannak persze olyanok is, amelyek mára teljesen elvesztették eredeti funkciójukat és minden tekintetben hatalmas változáson mentek keresztül. Ilyen például a ma ismert színház, amely a hajdani bacchanáliák alakoskodó játékából vált művészetté.[3] A játék a közgondolkodásban azonban elsősorban a gyermekekhez kötődik.

Az ember megszületése után, az értelme nyiladozásával rögtön tevékenykedni kezd. Eleinte csak saját testével, majd az idő múlásával eszközöket is bevonva: játszik. A gyermekkorban ez a cselekvés teszi ki idejének nagy részét. A játékok sokszor a való világ leképzésén alapulnak és felkészítik a gyermekeket a nemi és társadalmi szerepükre. Felserdülve már egyre "komolyabbá" válik a játék, előtérbe kerülnek a szellemi képességek, testi ügyességet igénylő tevékenységek. A játék felnőtt korban is jelen van az emberek életében, de az erre fordított idő már egyre kevesebb, ugyanakkor jellegében is nagy változáson megy keresztül. A játék lehet szenvedély, de célja lehet az unalom elűzése is. A tétlenséget Voltaire a „három legfőbb rossz” között tartotta számon.[4]  Casanova pedig úgy vélekedett, hogy „az unalom az a pokol, amit Dante elfelejtett leírni” .[5]

A játék kultúrális univerzum. Az egész földkerekség lakossága a gyermekektől az aggastyánokig - valamilyen formában játszik. Ebből következik az is, hogy igen lényeges és fontos dologgal állunk szemben, amire érdemes lenne több figyelmet fordítani. Ez a megállapítás azonban nem mindig tükröződik a különböző társadalomtudományok kutatásaiban; a problémakört többnyire elnagyoltan, felületesen kezelik. A játék annyira hétköznapi, annyira besimul a mindennapok tevékenységébe, hogy legtöbbször nem is veszik észre, elsiklanak fölötte, esetleg - az esetek nagy többségében - gyerekes dolognak tartják, ezáltal komolytalannak is, hiszen gyermekek játszanak. Jól megfigyelhető ez abból a tényből is, hogy csak a gyermekek számára nyitnak játékboltokat, a felnőttek részére nincsenek ilyen jellegű szakboltok, így mindenki a gyermeke részére kénytelen villanyvasutat, vagy más játékot vásárolni, amelyet aztán saját maga is előszeretettel használ. Ez a tendencia különösen az utóbbi pár évben erősödött fel a személyi számítógépek rohamos elterjedésének köszönhetően. Huizinga szerint, ha igazán játszunk, játék közben újra gyermekké kell válnunk, de megengedheti-e magának ezt egy felnőtt?[6]

Ezen vonalak mentén azonosult a néprajzban is a játék a gyermekjáték fogalmával. Ezt a beidegződést a tudomány művelői a mai napig nem tudták levetkőzni, ezért van az, hogy játékkutatásunk kissé egysíkú, azaz szinte  minden ilyen irányú vizsgálódás csak a gyermekekre összpontosul.

A felnőttek játékai pedig éppen annyi tanúsággal szolgálhatnak, mint a gyermekeké, ugyanúgy jellemezhetnek egy adott kultúrát. A szerencsejátékok, amelyeket elsősorban a felnőttek kedvelnek, éppen olyan divatosak, éppen annyi embert tartanak rabságukban az eszkimók között, mint nálunk, vagy a Csendes-óceán trópusi szigetein. Nemcsak Európában fordul elő az, hogy valaki felteszi kártyára az egész vagyonát, mit sem törődve a következményekkel, hanem Óceániában is: az ubangi törzs tagjai annyira szenvedélyes hívei a "kuka"-nak, hogy egy-egy játék alkalmával akár teljes kauricsiga pénzvagyonukat is elvesztik.[7]

Az eszkimók kártyacsatáiról, amelyben negyeddollárosok vagy puska- és pisztolylőszerek a tétek, Riches, David írt tanulmányt. Ebben megállapította, hogy a szerencsejáték a sarkköri emberek társadalmi érintkezésének fontos eleme, de ugyanilyen jelentős a gazdasági haszonszerzés lehetősége is. A szerencsejáték tehát a társadalom tükre.[8]

A játékőrület egészen hihetetlen dolgokat is produkálhat. A kártyások világában a mai napig emlékezetes egy bostoni kártyacsata. A zöldposztós asztalt vasút-, bánya- és olajmágnás ülte körül. A vasútkirálynál mindössze 15 ezer dollár volt - elfelejtett pénzt hozni. Ez a "csekély" összeg hamarosan más zsebébe vándorolt, őt azonban fűtötte a szenvedély és a játékot nem akarta abbahagyni, ezért feltett egy mozdonyt, de ezt is elvesztette. Majd egy Pullmann-kocsi következett, de az is elúszott. Apródonként egy egész gyorsvonatot nyertek el tőle. A szerencsés nyertes másnap elvihette a saját gyorsvonatát. A vasútkirálynak 150 ezer dollárjába került ez a kártyacsata.[9]

A hagyományos paraszti kultúrákban azonban nem ez a jellemző. Itt ebben a kultúrkörben negatívan ítélik meg az olyan felnőtteket, akik az általánosan elfogadott értékrendhez képest túl sokat töltenek ilyen nem produktív tevékenységekkel, a nehezen megtermelt javakat szerencsejátékokra költik. Az ilyen ember pazarol, ami teljesen ellentétes a paraszti etikával. Nem érvényesülhet a Veres Péter által "tenyészet törvényé"-nek nevezett gondolkodásmód, a lassú, de biztos gyarapodás, folyamatos építkezés, amely a közösség létét helyezi előtérbe az egyéni érdekekkel szemben. Ezért a parasztközösségek ezeket az embereket kivetik maguk közül, a saját kis világuk szélére szorítják. Az olyan játékokat, amelyek nem bontják meg ezt a rendet, elfogadják, sőt szívesen is művelik. 

A paraszti kultúrától ugyanúgy, mint más kultúráktól is elválaszthatatlan a játék fogalma. Az élethez szükséges ismeretanyag összegyűjtése és elsajátítása a gyermekkorban játékkal is történhet. Tulajdonképpen a belenevelődés egyik fázisa a játék. Természetellenesnek az tekinthető, ha a gyermek nem játszik. (Ilyen talán nincs is.) Ezt a funkcióját, a belenevelődés fontosságát Csete Balázs is hangsúlyozta: "Amikor a falusi parasztgyermek játékszereket készít magának, ilymódon is a néphagyományba, leendő foglalkozásába, a földművességbe nevelődik bele." [10]           A gyermekjátékok gyűjtését elsősorban a néptanítóknak köszönhetjük, akik legtöbbet érintkezvén a korosztállyal felismerték jelentőségét és megörökítették őket. Itt elsősorban Kiss Áron, Lajos Árpád, Bakos József, Csete Balázs és Gönczi Ferenc nevét kell megemlítenünk, akik maradandó érdemeket szereztek ebben a hatalmas munkában.[11]

Ha magát a játék szót akarjuk meghatározni, igen nehéz feladatra vállalkozunk. Sokféle definíció létezik, ezekre azonban a fogalmat precírozó tudományág rányomja a bélyegét, azaz saját magához alakítja. Így a matematikában használt játék kategória jelentős eltéréseket mutat a filozófiai, vagy a pszichológiai megközelítésekhez képest.

Eigen, Manfred és Ruthild, Winkler matematikusok így vélekednek: "Maga a Játék persze nem azonos sem saját szabályainak összességével, sem pedig a véletleneknek azzal a láncolatával, melyek egy-egy adott játszma lefolyását egyedi módon alakítják. A játék tehát sem egyik sem a másik, hanem mind a kettő együtt, s emiatt végtelen sok vonatkozása van. Éppen annyi, amennyit kérdések formájában mi magunk is bele vetítünk." [12]

A játék pszichológiai megközelítése igen változatos, sok magyarázat él egyszerre egymás mellett, amelyek valamilyen formában mindig igazak, bár nem teljesek, nem tudnak minden, a játékra jellemző funkciót egyszerre megragadni. Néhány példa: a fölösleges energia levezetése, gyakorlás (felkészülés a felnőtt életre), orientációs reflex, stb.[13]

A néprajz szempontjából a fogalom meghatározása ugyanilyen nehéz és buktatókkal terhes. A fentebbi filozófikus kategóriák sem hozzák közelebb a megoldást ebben a kérdésben, hiszen a "népi játékokat" figyelmen kívül hagyják.

A néprajztudományban játék alatt általában a gyermekjátékokat szokták érteni. Minden jelentős összefoglaló munkában ez a tendencia érvényesül, ami önmagában tulajdonképpen nem volna baj, hiszen a gyermekjátékok is a társadalom kultúrájának hű kifejezői. A kialakított kép azonban sokkal árnyaltabb, sokkal színesebb lenne, ha a felnőttek  játékait is bemutatnák. Kriston Vízi József egy tanulmányában már foglalkozott ezzel a kérdéskörrel, amelyben megállapította: "Mi e dolgozat címében életkortól vagy korcsoporttól bizonyos fokig függetlenül a játékkultúra terminust használtuk, amely így kiterjesztheti a további vizsgálat kereteit és szempontjait a felnőttekre is. Ehhez azonban - be kell vallanunk - jelenleg részletes anyag még nem áll rendelkezésre." [14] A majd húsz éves mondatok sajnos még ma is aktuálisak. A felnőttjáték- kutatás még ma sem rendelkezik jelentős gyűjtéssel.

Az első nagy összegző munkában, A magyarság néprajzá-ban N. Bartha Károly írta a játék fejezetet, amely a kor szellemének jegyeit viseli magán.[15] Balassa Iván- Ortutay Gyula Magyar néprajza érintőlegesen foglalkozik a kérdéskörrel a Népszokások- dramatikus hagyományok egyik alfejezetében Gyermekjátékok címszó alatt, amely a serdülőkor végéig, a legény és leány bandák megalakulásáig követi nyomon a szórakozási és játék alkalmakat.[16] A legújabb áttekintés a Magyar néprajz VI. folklór 2. kötetében Niedermüller Péter és Lázár Katalin foglalta össze az eddig elért eredményeket.[17] Mindhárom munka csak a gyermekjátékok témakörét dolgozza fel változatos tényanyaggal és színvonallal. A Néprajzi Lexikon Játék címszava már különbséget tesz a gyermekjáték és a felnőttek játékai között. Az előbbi külön, az utóbbi a népi színjátszás, fonóbeli játékok, kukoricafosztás, táncos társasjátékok címszavak alatt szerepel. [18]

A néprajztudományon belül is több játékfogalom él egymás mellett, amelyek híven tükrözik a tudományág fejlődését, illetve az adott kor szellemiségét. Elsőként N. Bartha Károly játékfogalmát idézem: "A játék a művészetek rokona, s igen gyakran velük együtt vagy éppen általuk fejeződik ki, valósul meg. A vidám tréfa, a kedély csintalansága, a játszi mozgás, a jókedv hangossága, a pojétázás- a színjátszás határain jár, amikor embere eszét megfuttatva mulat és mulattat a feledkezés, lelki fölfrissülés vagy unalomkergetés tudattalan ösztönével vagy tudatos szándékával. (...) Végül maga a játék is gondolkozást, szellemi munkát igénylő elfoglaltság, mint például a kártya- és a sakkjáték. De még a közmondásunk is világosan emlékeztet a játék eredeti gondtalanságára, mikor a gondolkozva játszót (például a kártyást) figyelmezteti: a gond nem játék." [19]

Kresz Mária összefoglaló és iránytadó tanulmányában így ír: "A helyett, hogy a bonyolult összetételű gyermekjátékkincset elméletileg próbálnánk meg körülhatárolni, célravezetőbb, ha gyakorlati szempontokat veszünk iránytadóul a népi játékkutatás területének elhatárolásánál: mi az, amit eddig hazánkban és külföldön ilyen címen gyűjtöttek, s mi nem az, ami ide sorozható, de amiről a gyűjtők eddig megfeledkeztek. Vizsgálatunkhoz tartozik első sorban az összes szószoros értelembe vett gyermekjáték: a gyermekköltészet körébe tartozó szöveges gyermekjáték és a szöveg nélküli játék. Bár többnyire nem játék, gyakorlati okokból ide sorolhatjuk a gyermekköltészet többi termékét is: a mondókákat, verses meséket, stb. Másfelől a játékkutatás területéhez tartoznak a fiatalság és felnőttek játékai is, annál inkább, mert sok gyermekjáték eredetileg a fiatalok mulatsága volt és csak idővel szállott alá a gyermekekhez. Nem sorozzuk a játékok közé a színjátékszerű alkalmi szokásokat (a köznyelvben a >>népi játék<<kifejezés alatt rendszerint ezeket értik...), akkor sem, ha ezeket csupán gyermekek folytatják. Átmenetet alkotnak a többnyire szövegnélküli farsangi, fonóházi, virrasztói, tori és lakodalmi alakoskodások, maskurázások, de ezek is inkább a dramatikus szokások közé sorozhatók."[20]

Niedermüller Péter a gyermekjáték definícióját a következőképp adja meg: "...egy meghatározott életkori csoportnak a természeti és társadalmi környezettel való, minden külső kényszert nélkülöző, nem produktív, ikonikus jellegű, térben és időben szakadatlanul megnyilvánuló akciósorozata, amelynek elsődleges, noha gyakran implicit célja az individum kultúrától (társadalmi csoporttól) való függőségi rendszerének kialakítása. Egyszerűbben fogalmazva: a játék a kultúrával való azonosulásnak, a kulturális adaptációnak, a szocializációnak fizikai és ideológiai objektivációja." [21]

A játék tevékenységalapú társadalomnéprajzi megfogalmazását Szabó László munkájából ismerjük meg. E szerint: "A közösség által hasznosnak nem tekinthető, de hagyományosan meglevő tevékenységet eddigi kutatásaink szerint a szórakozással és a játékkal azonosíthatjuk. Ezeket a közösség élete szempontjából lényegesnek kell tekintenünk, azokat a közösség tagjai maguk is fontosnak tartják, csupán hasznukat vitatják. Jól tudjuk, hogy a szórakozás és játék sok esetben visszavezethető rituális, kultikus magra, s ez látszólag osztályozási nehézséget jelenthet. Gyakorlatilag azonban ezeket mégis élesen el tudjuk különíteni a valóságos és hamis munkától. Ha ugyanis elvesztette rituális, kultikus tartalmát, s csak formája őrződött meg, elvesztette azt a tartalmat is, amelynek alapján hasznosnak ítélték. Éppen ezért leválasztásuk egyszerű. Ha a külsőleg szórakozásként, játékként jelentkező tevékenységet hasznosnak ítélik a közösség tagjai, s mi tudjuk róla, hogy objektíve nem hasznos, akkor az lényegét tekintve már nem szórakozás, hanem rítus, kultikus cselekmény, s a paraszti munka nagyobb kategóriájába kell bevonnunk." [22]

A játékkutatás története elsősorban a gyermekjátékok kategóriájában mondható gazdagnak, ami természetes is, hiszen a  tudomány elsősorban erre a területre koncentrált primer jelleggel. A teljesség igénye nélkül, a fontosabb munkákra felhíva a figyelmet foglalom össze a témával kapcsolatos irodalmat.

A legkorábbi játékleírások a 16-17. század fordulóján jelentkeznek. Többek között Baranyai Decsi János, Bornemissza Péter, Szenczi Molnár Albert, Szepsi Csombor Márton, Pápai Páriz Ferenc és Apor Péter munkáiban fordulnak elő játék vagy játékszer készítésére vonatkozó igen értékes adatok. A tudományos igényű játékkutatás a 19. században indult meg, helyesebben a gyermekjáték szövegek gyűjtése. Különösen jelentősek a sajtóban, hetilapokban, folyóiratokban (Tudományos Gyűjtemény, Hasznos Mulattató, Regélő, Honművész stb.) megjelent ilyen irányú közlemények, de a Magyar Népköltési Gyűjtemény első kötetében (1872.) is szerepeltek gyermekjátékok, csakúgy, mint Erdélyi János, Kriza János vagy Kálmány Lajos népköltészeti gyűjteményeiben. A Magyar Nyelvőr megjelenésével (1872.) lendületet kap a gyűjtés. Nemcsak az erre szóló felhívásokat közli, hanem "Népnyelvhagyományok" címszó alatt az összegyűjtött anyagot is. A hazai munkák sorából messze kiemelkedik Kiss Áron Magyar gyermekjáték-gyűjtemény (1891.) című összefoglaló műve. E korszakban jelent meg az első felhívás is a gyermekjátékszerek gyűjtésére (1897.). A 20. század elején megszaporodnak ugyan a leírások, de ezek többsége alkalmi jellegű, színvonaluk igen változatos. E korszakból Lajos Árpád "A magyar nép játékai" című összefoglalását kell kiemelni. A magyarság néprajzának "Játék" fejezete is igen hiányosnak mondható. A '45 utáni korszakváltást Kresz Mária és Bakos József, Gönczi Ferenc és Csete Balázs munkái fémjelzik, de ide tartozik a Magyar Népzene Tára I. kötete is. Önálló munkák viszonylag ritkán jelennek meg. A hetvenes évek elején Hajdú Gyula Magyar népi játékok gyűjteménye (1971.) foglalta össze a témakört. Újabban Gazda Klára, Lázár Katalin, Haider Edit és Kriston Vízi József munkásságát kell megemlíteni. A legutolsó összefoglalás a Magyar néprajz VI. kötetében található.[23]

A felnőttek játékai közül a dramatikus népszokások kutatására irányult elsősorban a figyelem. Az élő népi színjátékok kutatása igen későn kezdődött el, hiszen úgy gondolták, hogy ilyen nem létezik. Ennek a hagyományos szórakozási formának a feltárása Dömötör Tekla és Ujváry Zoltán nevéhez kapcsolódik.[24] A dramatikus játékok szokásalkalmai munkaalkalmakhoz, a társadalmi élet és a kalendáris szokáshagyományokhoz kapcsolódnak, de nem mereven, hiszen gyakran egy-egy játék mindhárom területre  jellemző lehet.

A kártyázás és a hasonló szerencsejátékok azonban egyik csoportba sem sorolhatók be, hiszen általában nem gyerekek játszák és nem dramatikus elemek alkotják a játék lényegét. A kártyázás álltalában a szabadidő eltöltésének egy módja. A hagyományos paraszti életmódban az emberek igen kevés olyan órával rendelkeztek, amelyet nem hasznos munkával, hanem "haszontalan időtöltéssel" pergettek le. Ennek ellenére minden korszakban megtalálhatjuk ezeket a kikapcsolódásra szánt időszakokat, hiszen a munkához, a dologhoz is fel kellett töltődni, mind fizikailag, mind szellemileg.

A kártyajátékok kutatására először Kresz Mária hívja fel a figyelmet: "A jövő kutatásában különös súlyt kell helyezni a játékkutatás legelhanyagoltabb területére, a fiatalság és felnőttek többnyire alkalomhoz kötött játékaira: lakodalmi, tori, virrasztói, az aratási, kukoricafosztási, tollfosztási, kenderdörzsölői, fonóházi, a karácsonyi, böjti, virágvasárnapi, húsvéti és pünkösdi játékokra. A kártyajátékokról sem szabad megfeledkezni. A felnőttek alkalmi játékaiban sok ősi hiedelem, szokás, rítus töredéke rejtőzhet, megismerésük, elemzésük a folklore számára gazdag tanulságot szolgálna és nem egy gyermekjáték eredetét fedné fel." [25]

A kártyajátékkal ez idáig kevés néprajzi munka foglalkozott behatóan. Általában a kártyázással csak ad hoc jelleggel találkozunk a néprajzi szakirodalmon belül. Ugyan az Etnographia első évfolyamában már találhatunk adalékot a témához. Wlislocki Henrik azt írja az erdélyi sátoros cigányokról, hogy a kártyavetés napirenden van a lányoknál.[26] A későbbiekben is találkozhatunk elvétve egy- egy idevonatkozó adattal. Az első kártyával foglalkozó cikket - kisebb közleményt 1903- ban olvashatjuk az Ethnographiában. Ebben "Jobbágymulatságaink történetéhez" címmel Gárdonyi Albert a Péchy- család levéltárából közöl egy végzést, amelyben a joghatóságuk alá tartozó jobbágyoknak megtiltják a kártyázást két forint bírság terhe alatt.[27] Az azóta eltelt majd száz esztendő alatt csak két esetben közölt ismét az Ethnographia kártyázással foglalkozó értekezést. Szuhay Péter 1976- ban a kártyajóslás témaköréből jegyzett egy tanulmányt, amelyben magyar parasztasszonyoktól gyűjtött kártyajóslás - szövegeket közöl. A munkát nem tekintette befejezettnek: "Annyi anyagunk nincs, hogy ezekből a szövegekből messzemenő következtetéseket vonhatnánk le, de a későbbiekben további gyűjtések után szeretnénk megkísérelni a kártyavetés teljes mechanizmusának és egy - egy lap összes jelentésének leírását." Nagy alapossággal nyúl a témához ismerteti a kártyavetés menetét és magát a látnoki szöveget is. Mindezeket egy jóslás formulán belül teljesen végigkíséri, a függelékben pedig a kártyavetés még további három módját írja le röviden. A cikk elemző részében a kártyavető és a jósoltató közötti kapcsolatrendszert taglalja. Ebben megállapítja, hogy a két személy közötti viszony alapvetően meghatározza a végeredményt. Ha a jósoltató rokonszenves akkor a kártyák adta lehetőségeken belül több pozitív dolgot igyekszik mondani a jósló a jövőről. A jóslat konkrét, személyes is lehet abban az esetben, ha a kártyavető jól ismeri, esetleg bizalmas viszonyban is van - Ismeri a családi hátteret, tisztában van a rokoni és közösségi kapcsolatokkal, ismeri a "célszemély" vágyait stb. - a jósoltatóval. Fontos megállapításként rögzíti, hogy ez a tevékenység polgári szemléletmódot, életfelfogást és ítéletrendszert képvisel, hiszen középpontban a házasság és a vagyon áll. A jóslat többi eleme e két fogalom köré csoportosul, azokat támogatja többnyire alárendelt szerepben. [28] Több mint húsz év után ismét megjelent a kártya a néprajzi szaklapban. Verebélyi Kincső igen értékes adalékokkal szolgált a magyar kártya motívumainak kialakulásához. Tanulmányában  az 1990- ben felfedezett kecskeméti Salamon Antal - féle kártyából indul ki. E játszma épségben megmaradt lapjainak elemzésével az alábbi megállapításokra jut. A figurák, az ászok kivételével az ún. soproni kártya mintáját követik: A felsők és az alsók törökös vagy inkább balkáni viseletet hordanak, a királyok - magyar jellegzetességként - lovon ülnek. Ebből a sorból lóg ki a tök és a makk ász, amelyek már  nem a szokásos zászlókat, címereket ábrázolják, hanem évszak allegóriákat jelenítenek meg, ill. a tök ászon egy egyfarkú sellőt láthatunk, amelynek ikonográfiai előképe a középkori templomi faragványokig vezethető vissza. A makk ász viszont már a magyar kártyán megszokott tél jelképet mutatja: két férfi tűz mellett melegszik. Ez a képtípus is igen nagy történelmi múltra tekint vissza. A késő római antikvitástól a középkori hóráskönyveken át jutott a kalendáriumok ábrázolásai közé, majd innen a kártyára. Az évszak allegória mindenesetre nem előzmény nélküli, hiszen már ismerünk olyan kártyát, amely erre a sémára épül. Ez a játszma a győri Unger Mátyás keze alól került ki 1880- ban. Az első Tell kártyával kapcsolatban - amely  Schneider József pesti műhelyében készült - megjegyzi, hogy egy ebben az időben Európa szerte elterjedt divattal állunk szemben. E korban igen népszerű volt az irodalmi alkotásokat - köztük a drámákat kártyákon  ábrázolni. Schneider valószínűleg  ezt a divatot követve alkotta meg Schiller Tell Vilmosa alapján a játszmát. A magyar kártya annak köszönheti népszerűségét, hogy a bécsi Piatnik gyár az akkor legmodernebb technikával megindította a gyártását amihez új kereskedelmi stratégiát is alkalmazott. Így lett a Tell - kártya  az 1890- es évekre egyeduralkodóvá a Monarchián belül.[29]

Kiss Lajos mai napig alapvető munkája"A szegényember élete" több alkalommal utal a kártyajátékra, amely, mint írja a hódmezővásárhelyi kubikusok és kupecek között igen elterjedt. Külön fejezetet szentel a főfoglalkozásként kártyából élő embernek, a kártyapillernek. Mint írja a kártyapiller valaha becsületes ember volt, de valahogyan, általában a gazdája által, rászokott a játékra. Idővel annyira rákapott, hogy szenvedélyévé vált. Ez aztán azzal jár, hogy ha nincs pénze játékra mindent képes elkövetni, hogy beugorhasson egy - egy partiba. Így általában nem írtózik a lopásoktól sem, aminek rendesen a börtön a vége. Kocsmáról kocsmára jár, szimatol, kit, hogy lehetne becsapni, hiszen ismeri a kártya összes fortélyát, de a csalástól sem riad vissza. Szükség esetén összejátszik cimboráival, hogy a léprecsalt embereket minél előbb megszabadítsák vagyonkájuktól. Az ilyen ember a családját is teljesen elhanyagolja, jórészt az asszonya tartja el, amíg bírja, ha nem bírja otthagyja. Teljesen elzüllik, megnyomorodik, kéregető lesz, végül életmódjának esik áldozatul: télen megfagy, nyáron vizesárokba fullad. Igen  részletesen taglalja a kártyázási alkalmakat és életképekben mutatja be a hódmezővásárhelyi népéletnek eme szegmentumát.[30]

Bálint Sándor "A szögedi nemzet" III. kötetében viszonylag jelentős terjedelemben foglalkozik a dél- alföldi város és a hozzákapcsolódó tanyavilág lakosságának mindennapjaival. Itt a kártya címszó alatt ismerteti, elsősorban Tömörkény István munkái alapján a szegedi nép kártyázási alkalmait, a vele kapcsolatos szóhasználatot, néphitet, a "kártyababonák"-at és a játékfajtákat. Megállapítja, hogy a parasztok szemében a kártya az "ördög bibliája". Sokan megvetéssel emlegetik, de akad olyan is, aki annyira irtózik tőle, hogy még passzióból sem veszi a kezébe. Leginkább a kocsmában kerül elő, de télen a kemence melege mellett is elkártyázgat a család a tanyázókkal. Tápén szokásos vasárnap délutáni időtöltés. Kis székekre ülve a ház előtt az utcán játszanak, inkább csak szórakozásból esetleg filléres alapon. A szerencsejátékok csak az iparosok, kupecek, kubikosok, kártyapillerek között szokásosak. Az utóbbi kategóriában nem ritka a hamis játék sem. A betyárok ennek úgy vették elejét, hogy a kártyapaklit bicskával az asztalhoz szegezték, így mindenki csak a pengén keresztül tudta lehúzni saját lapját. Kuriózumként említi a szegedi múzeum gyűjteményében látható rabkártyát. Ennek az a különlegessége, hogy a lapokra - egyéb festékük nem lévén az elítéltek a saját vérükkel festették fel a figurákat.[31] Ezt a rabkártyát már Tömörkény István is ismerteti a Néprajzi Értesítő 1907-es évfolyamában. A szegedi gyűjteménybe Reizner János által kerültek, aki az 1870-es években ügyvédként, mint hivatalos védő kapcsolatban állt a várbeli rabokkal. A lapok készítői gulyások, juhászok és egyéb pásztoremberek lehettek, akiket a Ráday Gedeon-féle szigorító intézkedések miatt zártak le. A szegedi vár ekkor az egész Alföldről összefogdosott „gyanús elemek” gyűjtőhelye volt. Ezek az emberek készítették a maguk számára a kártyát, hogy fogságukban is tudjanak játszani, könnyebben teljen az idő. Papírjuk nem volt, ezért az udvaron talált apró papírdarabokat szedegették össze, majd ezeket ragasztották egymáshoz, amíg elég nagy és kemény kártyának alkalmas lapot nem kaptak. Az így elkészített lapra – egyéb nem lévén, saját vérükkel festették fel a figurákat.[32]

Az első, csak a kártyajátékkal foglalkozó tanulmány Katona Imre munkája aki a dél-alföldi kubikosok kártyajátékait tanulmányozta. Ebben, igen alapos kutatómunka alapján néprajzi módszereket használva taglalja a témát. A kubikosok legfőbb szórakozása a dohányzás és az ivás után a kártya volt. A szegény földmunkások soha nem ítélték meg olyan negatívan a kártyázás szenvedélyét, mint a parasztok. A kubikosok körében is szét kell választani  az otthoni ill. a munka közbeni játékot. Otthon a pénznek nagyobb értéke volt, így csak gyufában, dióban a szokásos paraszti tétekben kártyáztak, míg a munkán az emberek egymást sodorták bele a hazárdjátékba. Ebben az esetben az a kettős mentalitás figyelhető meg, hogy  míg a családon belül a paraszti értékrendszer az elsődleges, addig idegenben a polgári - kispolgári kultúra hatása kerül előtérbe. A kártya népszerűségét a kubikosok között az életforma magyarázza: a munkaviszonyok és az életkörülményeik tették lehetővé a hazárd ilyen nagyarányú elterjedését. Az igen mostoha lakó körülmények és a sokszor emberfeletti munkatempó után az emberek számára a pihenés és a kikapcsolódás elsőrendű szemponttá lépett elő, ami az italozásban és a sokszor féktelen kártyázásban öltött testet. A munkában elfáradt test és lélek ekkor újította meg erejét.

Kártyájuk rendszerint ócska, piszkos, szakadozott. A lapokat már távolról  is jól meg lehet különböztetni egymástól. Ha nem telik újra, akkor maguk is készítenek kártyát, amelyre a munkában eldurvult kézzel rajzolják a figurákat, vagy egyszerűen csak ráírják "ződ hetes". A játékhoz kizárólag a 32 lapos magyar kártyát használják. A hosszú játszmákat nem szeretik, az túl unalmas, ezért a legelterjedtebb játék a huszonegy és a filkó. Az egyes összeszokott kompániák külön kártyanyelvet alakítottak ki, hasonlóan a hamiskártyásokhoz.[33]

Schreibert Sándor "Folklór és tárgytörténet" c. munkájában egy igen érdekes adalékot szolgáltat a kártya folklórjához. Egy 18. századi népkönyvben bukkant arra a világjáró anekdotára, amelyet teljes terjedelmében közöl. A szüzsé a következő: egy katona a templomban mise alatt kártyát lapozgat imakönyv helyett. Két feljebbvalója ezt észrevevén megszólítják, hogy tegye el az ördög bibliáját. A baka erre nem hallgatott, így az áhítatosság végén áristomba csukják. Innen a majorhoz kerül kihallgatásra, ahol a bűnös előadja, hogy a kártya őt tulajdonképpen csak a katekizmusra emlékezteti. Az ász az egy Istenre, a kettes Jézus két  (isteni és emberi) természetére, a hármas a szemtháromságra stb. Amiért a katona ilyen ügyesen vágta ki magát szorult helyzetéből az ezredes megdícséri, egy forintot ad neki borra, majd békével elbocsájtja.

A történet egész Európában ismert. Magyarországra valószínűleg német közvetítéssel került. Ez a "kártya enciklopédia" a magyar irodalomban a későbbiek folyamán még többször felbukkan.[34]

Bosnyák Sándor a bukovinai magyarok között vizsgálódva felfigyelt egy különleges lényre, a "Kuli"-ra. Ez a képzeletbeli alak a "kártya ördögét" személyesíti meg a csángó magyarok hitvilágában. A Kuli formája igen változatos: lehet ló, disznó, macska, kutya, patás ördög és ember. Rendszerint az éjfél után hazatartó kártyásokat  kísérti meg. Igen változatos a "büntetés" formája: földhöz veri őket, vagy elcsalja más vidékre, hazáig kíséri, vagy a kapuban várja, de akadályozhatja a hazajutást is. Az így megkísértett emberek rendszerint azonnal abbahagyják a játékot, annyira megijednek a  Kulitól. Ha az ember meg akar tőle szabadulni akkor bal kézzel kell hozzá ütni.[35]

Gazda Klára az esztelneki gyermekjáték gyűjtésében a kártyával kapcsolatban azt írja, hogy ez a faluban mindíg kedvelt gyermek és felnőtt  szórakozás volt. Az összejöveteleken a fonóban, a vizita esteken, a lakodalmakban a férfiak és a legények dióban hatvanhatoztak. A gyermekek kevés szabadidejükben, vagy vasárnap délután kártyáztak. Legkedveltebb játék  a malacka, a csapdlecsacsi és a vereskakas volt, amelyet a boltban vásárolt, vagy saját maguk készítette lapokkal játszottak.[36]   

Az 1990-es évek elején Vasvári Zoltán tanulmányozta a paraszti kártyázás 20. századi alakulását. Eredményeit az I. Nemzetközi Játékkártya Mini-Szimpóziumon foglalta össze.[37] Nyomtatásban  megjelent "Kártyajáték a hagyományos paraszti társadalomban a XX. század során" című munkájában a szakirodalom számbavétele után feltárja a 19. század végétől a 20. század végéig a magyarországi kártyajáték elterjedését, funkcióit, a megítélését, lefolyását és a hozzá kapcsolódó tartalmi és formai jegyeket, valamint ezek változásait. Általános folyamatként rögzíti azt a tényt, hogy a felnőttek játékai az idő múlásával gyermekjátékokká szelídülnek. Különösen igaz ez a parasztok által kedvelt kártyajátékokra: durák, palágázás, gyuri, szamaras. Ezek vagy teljesen kikoptak a gyakorlatból, vagy a gyermekjátékok közé kerültek.

Ugyan ő  tett kísérletet arra, hogy egy falu - Szokolya - kártyázási gyakorlatát bemutassa. A református településen rituális kártyázást (virrasztó, karácsony este) nem tudott megfigyelni . Az otthoni kártyázás a régebbi időkben csak az istállóban volt lehetséges, ami  egyrészt azzal magyarázható, hogy kizárólag  a legények és a férfiak szórakozása volt , másrészt  talán a puritán valláserkölcs  nem engedte be a házba. Az 1950- es, '60- as évekig csak a falu értelmisége járt össze rendszeresen kártyázni. Egy évtizeddel később - városi hatásra, a saját lakással rendelkező fiatalok meghonosították a vendégeskedés szokását. Ebben a közegben vált elismert szórakozási formává a kártyázás. Itt jelentek meg először az addig ismeretlen játékok is: a römi, a kanaszta, a póker. A közelmúltban vált gyakorlattá, hogy a fiatalok a szülők beleegyezésével összegyűlnek egyikük  saját szobájában kártyázni. A gyermekek játéka egymással, vagy a nagyszülőkkel természetesnek számít. A televízió és a videó elterjedésével érezhetően visszaesett ez a szórakozási forma.

Szokolyán a következő helyeken kártyáznak: istálló (1945 után lassan megszűnt), pincézés, vásárok (az 1950- es években megszűnt), vendéglátó helyek, otthon. A Pestre és Vácra bejárók között szokás volt még  az utazás közbeni játék, de nem maradt el  a közösen végzett fuvarozás, erdő vagy bányamunka után sem. Kártyázásra ad alkalmat a kényszerű együttlét, a katonai szolgálat és a kórházi ápolás.  A gyermekek szinte minden alkalmat megragadnak a játékra - néha tanítójuk nem kis bosszúságára -  kártyáznak az iskolában, a napköziben, iskolai kirándulás alatt és otthon, vagy  vendégségben.

A 20. század elején a téli esték voltak a legjobb alkalmak a kártyázásra, de nyáron a vasárnap délutánok is ugyanilyen jelentősek voltak. A '60- as, '70- es években ehhez zárkózott fel a hétfő és péntek este, ekkor ugyanis a televízió adásszünetet tartott. Aki akart az természetesen mindíg és mindenkor talált alkalmat a játékra a kocsmában. Az ilyen szenvedélyes kártyásokat azonban a faluközösség elítélte.

A kártya a 20. század folyamán elsősorban a férfiak és legények szórakozása lehetett. A gyermekek ugyan minden megkötés nélkül játszhattak, de a kislányoknak eladósorba kerülésük előtt abba kellett hagyni, mert már a nagylányok és az asszonyok számára tiltott volt. Napjainkra ez a megkülönböztetés elmúlt, a férfiak és a nők együtt  játszanak.

A kártyapartik mindíg a helyválasztással kezdődnek. Mindenki a megszokott helyét foglalja el, vagy sorsolással döntenek. Ezután az osztás következik, amelynek első lépése az emelés. Maga a játék és a játék befejezése a kezdéshez hasonlóan  általánosságban megegyezik az ország  egészén használt szabályokkal. A parti lefolyása alatt használt gesztus és szóbeli kommunikáció annyira egy - egy játékhoz kötődik, hogy ennek taglalása igen nagy terjedelmet venne igénybe ennek ellenére nem biztos, hogy sikerülne hűen visszaadni a játék hangulatát.

A parti végén a győztesek jutalmat a vesztesek büntetést kapnak. Általában kis alapokon "pógári játék" folyik, a nyereményeket közösen váltják borra. Játszanak csupán szórakozásból is, de a gyermekek és a legények körében a fizikai büntetés is elfogadott. Az enyhébbek a körmös, a barack, a tasli mellett ritkán durvábbra is sor kerül: orrbavágás, seggberúgás, megruházás. A falubeliek a hazardírozást mindíg kerülték, de kis tétekben, "ha megadta az ember a módját" mindjárt izgalmasabb volt a játék.

A legtöbb játékfajtát a legények ismerik. A faluban mindíg volt és van 3 - 4 olyan kártyajáték, amelyik töretlenül népszerű (huszonegy, fájer, zsír, snapszer)                       mindenki számára, de a fiatalok körében az új játékok is közkedveltek (römi, kanaszta, póker). Ezek mellett természetesen még több játék is ismeretes, a tudás vagy csak hallomás szintjén. Vannak olyan játékok, amelyek az idő múlásával feledésbe merültek (durák, alsós, ramsli, ferbli) és vannak olyanok, amelyek igazából sohasem váltak az emberek kedvencévé (piké, kalábrisz, tarokk). A faluban hagyományosan a magyar kártya volt a legnépszerűbb egészen a legutóbbi időkig, amikor a francia kártya is megjelent a mindennapok gyakorlatában.

A kártyázás megítélése Szokolya tagolt társadalmát tükrözi. Míg a református gazdák minden megkötés nélkül megengedhették maguknak a kártyázást - a kocsmában erre külön asztaluk volt - , addig a szegényebb réteg csak "pógári alapon" kis tétekben játszott. A szenvedélyes, megrögzött hazardírozó kártyást mindkét csoport kivetette maga közül. A hitélet lanyhulásával annak ellenreakciójaként kialakult a faluban egy kis csoport, amely  a vallási követelmények szigorú betartását követi, így számukra a kártya tiltott dologgá vált. A legszigorúbban a település baptistái ítélik  meg a játékot.[38]

            A kártyázás alkalmai mint láttuk, történhetnek közönséges, hétköznapi időpontban, de vannak rituális szakaszai az évnek, amikor szintén előkerül a kártya. A szertartásos kártyázás többnyire az adventi időszakra, közelebbről karácsony estéjére jellemző, amikor a vacsora és az éjféli mise közötti időszakot töltik ki vele. Magától értetődően ez csak a római katolikus lakosság körében fordul elő. A kártyázás másik rituális alkalma a halottvirrasztó. Ekkor már a reformátusok is játszottak. Mindkét alkalom kártyázási szokása ma már a múlté. Karácsonykor - jó esetben - beszélgetnek, vagy tévét néznek az emberek, a temetőben emelt ravatalozók pedig megszüntették a siratást.

Igen elterjedt volt a halottas háznál a virrasztók közötti kártyázás. Ilyenkor nemcsak meséléssel, dramatikus játékokkal és mulatozással töltötték az időt, hanem kártyázással is. [39]

Ujváry Zoltán így foglalta össze a ravatalozás játékait: "A magyar halottvirrasztói játékok a néhány kivételtől eltekintve a kártyázás különböző változataira egyszerűsödtek. A kártyázás voltaképpen időtöltés, bár szórakoztató játék, de nem olyan, amely ellentétes lenne az alkalom komolyságával. (...) A virrasztói játékok egykori hagyományát és az utóéletét a kártyajáték, a lómaszkos játék, a csörgőbotos játék egyértelműen mutatja."  [40]

Kártyázásra szinte az egész ország területéről vannak példáink. A  Nagy Magyar Alföld települései közül Hajdúhadház, Kaba, Konyár, Sárrétudvari, Vámospércs virrasztóiban kártyáztak.[41] Gernyeszegen "esznek, isznak és dióba kártyáznak." [42]  Aranyosszéken nem ritka ha két napig isznak és kártyáznak. [43] Kalotaszegen egy palágának nevezett játékot játszottak halottvirrasztás közben. A vesztest megpalágázták, tenyerét fakanállal verték meg. [44]  A Nyárád mentén nagy szégyent okoz, ha kevesen vannak a ravatal mellett. Az egész éjszakát "pipaszó" mellett beszélgetéssel és kártyázással töltik.[45] Raván mesélésnél is szintén kártyázással töltötték az időt a virrasztó férfiak.[46] Zágonban "Egy pár gyászdalt elénekelnek, majd kártyáznak és elbeszélik mindazon eseményeket, melyek a halott életével összefüggésben állnak." [47]  Ádámos, Hosszúaszó, Radnót református népe asztalok mellé telepedve kártyázással és mesemondással tölti az időt.[48]

Bálint Sándor "Ünnepi kalendáriumában" írja, hogy a virrasztásnak ezekben az óráiban álmosság ellen országszerte elterjedt a kártyajáték. Pénzre ilyenkor sohasem játszanak csak dióban, ami régi Krisztus jelkép.[49] Az éjszaka jobban telik, ha előkerül az "ördög bibliája". Szeged környékén a katolikus családok karácsony estéjén vacsorától az éjféli miséig tartó virrasztás idejét kártyázással töltik. Ilyenkor még azok is nekiülnek a ferblinek, akik egyébként soha nem játszanak.[50]

A néprajztudományon belül a kártya elhelyezése sem történt meg napjainkig. Mint játékkal még csak-csak foglalkoztak, de készítését, mint kézműves mesterséget ezidáig nem vették figyelembe. Ez a dolog csak az iparművészek figyelmét keltette fel.[51] A kártyafestők a 19. században ugyanúgy céhekbe tömörültek, mint bármely más szakma képviselői. Az inasévek után a legénynek vándorolnia kellett, majd mesterré válásához remeket kellett készítenie.

A kártya népművészeti értékei is teljesen elsikkadtak. Egyedül Sándor István "A magyar néprajztudomány bibliográfiájá"-ban lelhetünk fel ezekből a kártya-attributumokból. Mint játékot ugyan a felnőttek játékai közé sorolja, ami nem állja meg a helyét, mert a világon talán a kártya az egyetlen, amelyet már a négyéves kisgyermek és a kilencvenéves aggastyán is  egyformán játszhat. Így tehát korhoz, de nemhez sem köthető a játék, minthogy kislányok és nők is játszák, sőt a gyengébbik nemnek külön privilégiuma a kártyavetés. Magát a kártya készítést a népművészet, a festés-rajz kategóriába sorolja be.[52] Tehát a tudományon belül szét kellene választani a játékot és magát a kártya készítést.

A kártyajátékok gyűjtésénél az alábbi szempontokat javaslom alkalmazni:[53]

1. mivel játszanak: milyen típusú kártyákat használnak játékra, ezeket mióta

        ismerik, hol szerzik be őket

2. milyen alkalmakkor

     a. rituális: adventi időszak, halottvirrasztás, búcsú,

     b. profán: otthon, istálló, pincézés, közterek, vásár, kocsma, kártyaterem,

         munkahely, katonaság, közintézmények, utazás közben, nyaralás

3. milyen időszakokban: évszakok, a hét napjai, a nap órái szerint

4. résztvevők: aktív és passzív jelenlévők

5. a kártyapartik lefolyása: helyválasztás, emelés, osztás, a játék, utolsó parti

6. miben játszanak: tétek

7. mit játszanak: a kártyajátékok és időbeli változásuk (célszerű kérdőívezni)

     a. milyen játékot tud játszani

     b. sorolja fel az összes kártyajátékot, amelynek ismeri a nevét

     c. melyik az öt legkedveltebb játéka

8. milyen szerepei vannak a kártyának és ezek megítélése

     a. időtöltés

     b. szenvedély

     c. pénzkereset

     d. társas kapcsolatok erősítése

     e. pedagógiai szempontok

     f. jóslás

     g. bűvészet

9. A fenti szempontokhoz kapcsolódó rítusok, hiedelmek. 

            E munkának is elsősorban figyelemfelkeltő és a további esetleges kutatásokat megalapozandó jellegét emelném ki.

Összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a kártya és a kártyajáték a néprajztudományon belül nem eléggé tanulmányozott témakör, ezért további kutatások szükségesek ezirányban. Különösen azért, mert az egyre erőteljesebben globalizálódó világunk elsősorban az individualista játékokat részesíti előnyben, háttérbe szorítva a közösségi játékalkalmakat, amelyek így szép lassan kikopnak az életünkből, majd az emlékezetünkből.

Irodalomjegyzék:

Balassa Iván-Ortutay Gyula

1979. Magyar néprajz.     Budapest

Bálint Sándor

1980.A szögedi nemzet. A szegedi nagytáj népélete. III. in: Móra Ferenc Múzeum 

          Évkönyve 1978-79/2.    Szeged

Bosnyák Sándor

1977. A bukovinai magyarok hitvilága. in: Hoppál Mihály (szerk.) Folklór Archívum 6.

          Budapest

Csete Balázs

1957. Jászkiséri gyermekjátékok.   Szolnok

Dömötör Tekla-Kardos Tibor

1960.Régi magyar drámai emlékek. I-II.    Budapest

Dömötör Tekla

1964.Naptári ünnepek - népi színjátszás.    Budapest

Eigen Manfred-Winkler Ruthild

1981.A játék.   Budapest

Falus Róbert

1980.  Az antik világ irodalmai.    Budapest

Gazda Klára

1980.Gyermekvilág Esztelneken.   Bukarest

Gárdonyi Albert

1903. Jobbágymulatságaink történetéhez. in: Ethnographia XIV. 358.

Huizinga Johan

1990.Homo Ludens.  (reprint)    Szeged

Katona Imre

1962. Kártyajátékok-kártyázás kubikmunkán. in: Néprajzi Közlemények 3-4.sz. 91-98.

Kiss Lajos

1981.A szegény emberek élete. I-II.              Budapest

Kovács Bálint

1895.A zágoni nép szokásai és babonái. in: Ethnographia VI. 396.

Kresz Mária

1948. A magyar gyermekjáték kutatás.    Budapest

Kriston Vízy József

1985. Adalékok a bukovinai székelyek játékkultúrájához. in: Forrás 14/10. 35-43.

Lips Julius

1962.A dolgok eredete.    Budapest

Lukácsi András

1985. Az egyik legősibb kultúrjelenség - a játék. in: Forrás 17/10. 15-18.

Magyar néprajz VI.

1990.   Budapest

Magyar néprajzi lexikon 1-5.

1977-1982.    Budapest

A magyarság néprajza I-IV.

én.    Budapest

Millar Susanna

1973. Játékpszichológia.    Budapest

Moskovszky Éva

1985. Játék és világkép. in: Forrás 17/10. 3-14.

Pelle János

1987. Casanova, avagy a 18. század egy kalandor szemével.    Budapest

Ráth-Végh István

1962.Az emberi butaság.    Budapest

Riches David

1986. Szerencsejáték: a társadalom tükre. in: Cherfas Jeremy-Lewin Roger (szerk.)

          Nem csak munkával él az ember. A nem létfontosságú tevékenységek.  

          Budapest  83-97.

Sándor István

1971.A magyar néprajztudomány bibliográfiája. 1955-1960.     Budapest

1977.A magyar néprajztudomány bibliográfiája. 1850-1870.    Budapest

Schreibert Sándor

1984. Folklór és tárgytörténet.  I -III.    Budapest

Szabó László

1993.Társadalomnéprajz.    Debrecen

Szuhay Péter

1976. Kártyajóslás. in: Ethnographia LXXXVII. 402-410.

Tömörkény István

1907. Vérrel rajzolt rabkártyák. In: Néprajzi Értesítő 42-43.

Ujváry Zoltán

1983-1988.Játék és maszk. I-IV.     Debrecen

1995. A gyermekjáték kutatásról. in: Ujváry Zoltán Miscellanea I. 201-210.    Debrecen

1997.Népi színjátékok és maszkos szokások.    Debrecen

Vasvári Zoltán

1991.Játékkártya Mini-Szimpózium. in: Néprajzi hírek 2-3. sz. 73-74.

1994. Kártyajáték Szokolyán. in: Börzsönyvidék 2. 251-266.         Szob

Verebélyi Kincső

1998. Megjegyzések a "magyar-kártya" motívumtörténetéhez.  in: Ethnographia CIX

          183-187.

Voltaire Francois-Marie

1970. Candide, avagy az optimizmus. Budapest

Wlislocki Henrik

1890. Szerelmi jóslás és szerelmi varázslás az erdélyi sátoros cigányoknál. in: Ethnographia I. 273- 277.


[1] Az igen érdekes témát itt nem áll módomban részletesen kifejteni; lásd: Moskovszky Éva 1985.

[2] Lukácsy András 1985.

[3] Falus Róbert 1980.

[4] Voltaire, Francois-Marie 1970.

[5] Pelle János 1987. 229.

[6] Huizinga, Johan 1990. 209.

[7] Lips, Julius 1962. 180-181.

[8] Riches, David 1986. 83-97.

[9]   Ráth Végh István 1962. 141.

[10]  Csete Balázs 1957. 3.

[11]  Ujváry Zoltán 1995.

[12] Eigen, Manfred-Winkler, Ruthild 1981. 15.

[13] Bővebben lásd Millar, Susanna 1973.

[14]Kriston Vízi József 1985. 42.

[15] A magyarság néprajza IV. én. 453-498.

[16]Balassa Iván-Ortutay Gyula 1979. 572-578.

[17] Magyar néprajz 1990. 529-647.

[18] Magyar Néprajzi Lexikon 2. kötet 1979. 669.

[19] A magyarság néprajza IV. 453.

[20] Kresz Mária 1948. 9.

[21] Magyar néprajz VI. 539.

[22] Szabó László 1993. 119.

[23]  Az összefoglalást Niedermüller Péter és Kresz Mária munkája alapján végeztem.                  Magyar néprajz 1990. 532-536. Kresz Mária 1948.

[24] Dömötör Tekla-Kardos Tibor 1960. Dömötör Tekla 1968. Ujváry Zoltán 1983-1988., 1997.

[25] Kresz Mária 1948. 10.

[26] Wlislocki Henrik 1890. 276.

[27] Gárdonyi Albert 1903. 358.

[28] Szuhay Péter 1976.

[29] Verebélyi Kincső 1998. 183- 187.

[30] Kiss Lajos 1981.

[31] Bálint Sándor 1978-79. 55-60.

[32] Tömörkény István 1907.

[33] Katona Imre 1962.

[34] Schreibert Sándor 1984. III. 23-28.

[35]Bosnyák Sándor 1977. 125-129.

[36] Gazda Klára 1980. 371-372.

[37] Vasvári Zoltán 1991.

[38] Vasvári Zoltán 1994.

[39] Magyar Néprajzi Lexikon 1982. 573.

[40] Ujváry Zoltán 1983. 275-276.

[41] Ujváry Zoltán 1983. 274.

[42] Elekes Sándor 1895. 51.

[43] Jankó János 1893. 217.

[44] Jankó János 1892. 161.

[45] Gál Kálmán 1895. 224.

[46] K. Kovács László 1944. 118.

[47] Kovács Bálint 1895. 396.

[48] Sámuel Aladár 1918. 98.

[49] Bálint Sándor 1998. 113-114.

[50] Bálint Sándor 1980. 57.

[51] Csatkai Endre1924., 1929. Hathalmi Gabnai Ferenc 1909. Kolb Jenő 1938., 1939.

[52] Sándor István 1971, 1977.

[53] A kérdések kidolgozásánál Vasvári Zoltán 1994. munkáját vettem figyelembe.

Módosítás dátuma: 2016. november 01. kedd, 06:13