Biblia és magyar néphagyomány

A Biblia, a kereszténység szent könyve, a néphagyomány egy nép íratlan, szájról szájra, nemzedékről nemzedékre, írás nélkül átadott tudása, műveltsége. Hogy kerülhet ez a kettő össze? Az írás és a szóhagyomány? Az ellentmondás csak látszólagos. A Biblia, és nem a könyv a szent, nem a papír, az írásjelek. hanem amit arra leírtak jelekkel, amit az jelent. Az Újszövetség evangéliumait és az Ószövetség „könyveit” nem jegyzőkönyvszerűen rögzítették, ahogy a Szentlélek diktálta, hanem hosszú éveken, évtizedeken, az Ószövetség esetében több száz éven keresztül csak íratlanul, szájhagyományban élő emlékezetet jegyezték le, formálták át írásba. Az evangélisták, akik tanúi voltak Jézus földi működésének, csak évtizedekkel a Mester halála után jegyezték le élményeiket, szóbeszédben fennmaradt emlékeiket, és nem is mindig saját emlékezetük alapján, hanem a barátok, ismerősök, rokonok körében, többször is elbeszélt, felidézett eseményekről mondottakat, amikor az írásra késztetést megkapták.

Hadd jegyezzem itt meg azt is, hogy az Újszövetség-kutatók közül egyesek úgy vélik, talán joggal is, hogy Máté, Márk és Lukács, vagyis a szinoptikusok egy közös, elveszett forrásból merítették műveiket, annyira megegyeznek a szavaik és mondatfűzésük is. Én azt hiszem, hogy nem kell okvetlenül egy elveszett, írott ősevangéliumra gondolnunk, hanem csak arra, hogy a közös, széles körben ismert, továbbadott, ismételten felidézett szájhagyományból merítettek mindhárman. Tudjuk azt is, hogy Jézus urunk földi életének és tanításának „szájhagyományos” emlékezete nem csak Máté, Márk, Lukács és János megfogalmazásában került írásba, hanem más tanítványok és közeli kortársak is megfogalmazták és leírták, ugyancsak évtizedek után, a bennük élő és környezetükben fennmaradt emlékeket. Például olvastam András és Tamás apostol „evangéliumáról”, akik Krisztus halála és feltámadása után Keletre mentek, Jakab „ősevangélium”-áról (József és Mária történetéről), „Pseudo Máté” evangéliumáról (Jézus gyermekségének elbeszélésével), Péter cselekedeteinek, Jézussal való utazásairól szóló elbeszélésekről. Bizáncban a IV-V. században sok olyan kéziratos mű keletkezett, melyek a később el nem fogadott, úgynevezett apokrif szövegeken alapultak. A Krisztushoz kapcsolódó szájhagyományban élő történetek természetesen a szájhagyományozás törvényei szerint több ágon is szálltak nemzedékről nemzedékre és óhatatlanul keveredhettek más történetekkel, mítoszok elemeivel, romlottak, vagy a változatok egymást kiegészítve, mintegy helyre is állíthatták a valóságnak jobban megfelelő leírásokat, különösen az írásbeliséget még nem használó különböző nyelvű népek körében, szinte napjainkig. Fokozottan érvényes ez az Ószövetség történeteire, ahol a teremtés, a bűnbeesés, a vízözön vagy Dávid és Salamon király viselt dolgai kiegészültek, keveredtek zsidó eredetű, Bibliába nem foglalt „pseudo-epigrafikus” írásos művekkel (Ádám és Éva, Kain életéről), más népek, egyiptomi, sumér, iráni, babiloni írott és szájról szájra szálló, a teremtésre, bűnbeesésre, vízözönre vonatkozó hagyományaival.

A kereszt behozatala a Nagykunságra

Minden kornak megvan a maga súlyos, megoldásra váró problémája. Az emberek azt hiszik, hogy ha ez a probléma megoldatna, boldogságuk teljes lenne. Pedig másnap már új megoldásra váró súlyos probléma kerülne előtérbe, és az embereknek újra lenne alkalmuk a súrlódásra.

Mária Teréziának és az ország gyeplőjét kezükben tartó főuraknak 150 esztendővel ezelőtt egyik legfontosabb és legsürgősebb teendője volt a római katholikus hittől elpártolt magyarokat az igaz ösvényre visszavezetni. A királynőt különösen bántotta, hogy a „királynői kunok” egy része a nagykun nép Kálvin kárhozatos tanait követi, s elhatározta, hogy ezen segíteni fog. Mindenekelőtt vizsgálatot indított, hogy a kun városok református templomai, paróchiái nem voltak-e valaha katholikusok tulajdonában?

Úgy látszik, hogy ezt nem lehetett bebizonyítani, sőt a vizsgálódással megbízott szentatyák talán még arra is rájöttek, hogy Kuthen ivadékai között a reformáció kezdetén feles számmal voltak olyanok is, akiknek tarfejét keresztvíz egyáltalán nem érintette. Jó katonák voltak a nagykunok a királynőnek, ezért nem akart a legerősebb eszközökhöz nyúlni, de azt elhatározta, hogy katholikus egyházak létesítésével és katholikusok beépítésével aranyhidat fog építeni, melyen a kálvinista nagykunokat visszatéríti a római egyház kebelébe.

Nem akarok még teljesen be nem hegedt sebeket feltépni, nem akarok történeti tényeket felhozni, csak egy pár mondának mondható történetet mesélek el, amik csak apró epizódjai ennek a kornak, amikor a magyar mint pápista és kálvinista állott szemben egymással.

Úgy mondom el, ahogy a nép szájából hallottam gyermekkoromban. Elbeszéléseim élő néphagyományok, melyek lényegéhez a magam részéről semmit sem fogok hozzáfűzni. Mintegy 150 esztendővel ezelőtt Kovács János uram jó magabíró ember volt Turkeviben. Földje is volt takarosan, jószággal vásárokra is járogatott. A közterheket viselte. Istennek s az egyháznak is megadta, amivel tartozott. Mivel mindig volt heverő pénze, megbízható ember nem hiába kopogtatott nála egy kis kölcsönért. Magát Kevi városát is kisegítette egyszer-máskor.

Kártya a magyar kezében

A kártyajáték helye, szerepe és alkalmai hagyományos közösségeinkben

A kártya eredete a múlt homályába vész, de annyi bizonyos, hogy szülőhazáját Ázsiában kell keresnünk: Kínából, Koreából vagy Indiából terjedt szét az egész világon. Európában bizonyíthatóan a 13-14. században jelent meg, de hogy kik által, arról megoszlanak a vélemények. Egyes kutatók mongol, arab vagy cigány vándorlóknak tulajdonítják, míg mások a Szentföldről hazatérő keresztes lovagoknak vagy az akkor ismert világot bejáró velencei kereskedőknek. Bárhogy is történt, a kártya nagyon gyorsan elterjedt a kontinensen –köszönhetően nagyban a fa- majd a rézmetszés feltalálásának–, 1380-as nürnbergi törvények már tilalmazzák, a 15. századi Angliában pedig már ipara is kialakult (J. Sági 1993a: 182; Zsoldos 1980: 9–10; Bogdán 1978: 186; Kolb 1984: 20–21). Az európai kártya születése az itáliai reneszánsz korára esik, a virágzó miniatúrafestészet egyik ismeretlen alkotójának kezéből kerülhetett ki az első, kézzel festett kártya. Mivel ilyen képírókat csak a királyi és főúri családok alkalmaztak, először a legfelsőbb rétegnél terjedt el használata, annál is inkább mert ezek az egyedi, műremek számba menő kártyák valódi luxusterméknek számítottak. Csak a különféle sokszorosítási eljárások terjedése után vehette kezébe a lapokat az iparosság, a polgárság és végül a parasztság (Zsoldos 1980: 28­­–30).

Kolb Jenő írja, hogy „a kártya nemcsak grafikai termék, hanem tartalmánál fogva a játék szellemének és a játék mélyén rejlő szimbólumoknak kifejezője is. A kártyajáték éppúgy, mint az ugyancsak keleti eredetű sakk, jelképes hadijáték: seregek ütköznek meg egymással s az egyes lapok ütőerejét a hadi hierarchia szabja meg. Udvari szellemet árasztanak a furcsarajzú figurák, a király személye körül feszes udvartartás sorakozik. […] Mélyebb értelme van minden színnek és minden motívumnak...” (Kolb 1984: 9). Európában három színrendszer alakult ki: a latin, a német és a francia. A latin leginkább Olaszországban és az Ibériai- félszigeten terjedt el. Az első itáliai kártyafestők a keleti kártyákhoz hasonlóan olyan sorozatjelekkel látták el a lapokat, amellyel az akkori társadalmi rendet jelképezték. Így a serleg a papságot, a kard a nemességet, a pénz a kereskedők rétegét, míg a bot a parasztságot szimbolizálta. Saját szimbolikát dolgozott ki a 16. században kialakult német színrendszer, melyet a német nyelvterületen kívül Közép-Európában is használnak. Ez is a társadalmi osztályokat jeleníti meg: a szív a papságot, a csengettyű a nemességet,[1] a levél a középosztályt és a makk a parasztságot. A franciák tulajdonképpen a német színrendszert vették át, de egyszerűsített, absztrakt formában: a kőr a szív, a pikk a levél, a treff a makk megfelelője, egyedül a káró számít új jelnek. Ez az egyszerűség, és a mindössze két szín használata tette alkalmassá arra, hogy az egész világon elterjedjen, nemzetközivé váljon (Zsoldos 1980: 11–13). Természetesen mindhárom színrendszernek számos regionális változata alakult ki, melyek a mai napig használatban vannak (Zsoldos 1980: 31–53).

A magyar pásztorság megítélése

A magyar pásztorság kérdésének vizsgálata egyszerre több, az egész magyarság történetét és megítélését érintő kérdéssel is összefügg.

A pásztor szó eredete, etimológiája. A szó a latin pastor átvétele. Idegen szavakat akkor veszünk át, ha egy eddig ismeretlen fogalomra nincsen saját szavunk. Új fogalom lenne a pásztor? Igen, mint mások tulajdonát jelentő jószág őrzője, megélhetést biztosító foglalkozásként. A honfoglalás utáni századokban a magyar nép jogilag még egységesen szabad jogállású, családi, nagycsaládi és faluközösségi keretekben gazdálkodó nép körében, de a magyar nyelv terület több részében később is, a 18. század végéig, a családok tulajdonát képező jószág ellátása, őrzése a családi munkamegosztás keretében történt. Ez a gazdálkodás, szaktudás minden részletében ma már alig ismerhető meg, de számos tény ismeretében joggal feltételezhetjük, hogy azt a természeti környezetet kiválóan ismerő, annak adottságait, életgazdagságát sokoldalúan kihasználó, és ennek fenntarthatóságáról tudatosan gondoskodó tevékenység jellemezte. A különböző családi gazdaság keretében tartott háziállatok gondja, etetése, legeltetése, részben haszonvétele is a gyermekek, fiatalok feladatkörébe tartozott. Ez a családias állatgondozás, a magán-legeltetés módja nagyon más volt, mint a falvak közös nyájainak pásztorolása, sajnos, elkéstünk ennek a kultúrának lejegyzésével, feltárásával. Ember és háziállata közti viszonyt bátran nevezhetjük egyenesen bensőségesnek. Erről tanúskodik Békefi Antal: „Munkaritmus, munkarigmus, munkadal” című munkájának 2005-ben megjelent első kötete, melyben az állattartás, azon belül csak a szarvasmarha- és sertéstartással kapcsolatos anyagát adták ki. (Békefi 2005.) E több mint hatszáz lapos kötetben több száz állatterelő, hívogató, evésre, ivásra buzdító, állatsimogatáskor, fejéskor stb. mondott rigmus, vers, dal, hangszeren megszólaltatott dallam lejegyzését találhatjuk meg. Nem tereltek ostorral, kutyákkal sem. Magyarországon átutazó külföldi meglepődött, milyen szeretettel bánik lovával a magyar kocsis.