Rózsa Sándor Újszászon

Edvi Illés Károly (1842-1919) büntetőjogász, akadémikus, gróf Ráday Gedeon királyi biztos mellett ügyészként az alföldi rablóbandák felszámolásában vállalt szerepet. 1890-ben a Budapesti Hírlapban írt cikket a betyárvilág közismert alakjairól és tetteiről. Itt említi meg – vélhetően saját jegyzeteire hivatkozva – a legismertebb betyár, Rózsa Sándor és társainak újszászi látogatását. 

„A bűn lejtőjén is vannak fokozatok, de megállapodás nincs. A szegény legény még nem betyár, a betyár még nem rabló, a rabló pedig még nem haramia. De a csavargóból könnyen betyár lesz, a betyár hajlandó az erőszakra, s aki az első erőszakot, bár csak egy kínálkozó véletlen folytán elkövette, az innen túl maga keresi fel áldozatát, sötét lelkű cimborákkal szövetkezik s bemázolja, vagy álarc alá rejti ábrázatát, mikor a védetlen polgár hajlékába erőszakosan betör. Aki ennyire süllyedt, az haramia.” – írta cikkének első mondataiban a szerző. Aztán leírja az Újszászon megesett rablás történetét: 

„Szolnok alá érve – így adta elő Rózsa Sándor, – tanácskozni kezdettünk; s minthogy arra már sok ember járt s minden pillanatban gőzkocsival találkoztunk, attól tartottunk, hírünket viszik, s még ránk uszítják a megyét. Útközben visszafelé két lovat fogtak fel s elvették egy utas ember szűrét.

A település és népi gazdálkodás történeti változásai a Dél-Dunántúlon

Az elmúlt évtizedekben számos dél-dunántúli falu történeti néprajzát kíséreltem meg a levéltári források és az emlékezet, a hagyomány segítségével megrajzolni. Kutatásaim során természetesen foglalkoztam az úrbéri viszonyok kérdésével, az urbárium bevezetése előtti gazdálkodással és az urbárium bevezetésének nehézségeivel és elhúzódó pereivel. Megismertem, mint verték – kényszerítették bele az urbáriumba a falu népét, mint forgatták ki a korábban közösen (egymás közt és a földesúrral is) használt erdő-, rét-, nádas és vízzel borított területekről és szorították megélhetésüket a jobbágytelek vagy annak részével meghatározott szűk területre. Ugyanakkor látnom kellett azt is, hogy a múlt század első felének országgyűlési vitáiban, melyeket az úrbéri viszonyok rendezésének szenteltek, hogyan próbálták olyan nagyjaink is, mint Deák Ferenc, az ő korára kialakított úrbéri viszonyok modelljét visszavetíteni a korábbi századokra és egy sohasem volt, vagy legalábbis általánossá nem vált, joggyakorlat folyamatosságát igazolni. Ezen felül azt is tapasztalnom kellett, hogy történetírásunk nem egy esetben a magyar jobbágyviszonyokat is egy idegen, elméleti minta szerint ítéli meg és értelmezi.

Nem csak az élő emlékezet, hanem a levéltári följegyzések alapján is úgy látom, hogy az urbáriumok bevezetése előtti jogszokásokból, mely a földesúr és jobbágy területhasználati jogát szabályozta, egy egészen más gazdálkodási és szokásrend körvonalai bontakoznak ki, mint amita XVIII. és a XIX. század úr–jobbágy viszonyában törvényesnek tartott. (A visszavetített mintában például, minden jobbágyi használati jognak alapja a telek. A jobbágytelek tartozékának tekintették az erdőhöz, a faizáshoz való jogot is, a telek nagyságának mértéke szerint.)

Hagyomány és környezet

A következőkben a magyar nép a természeti környezettel kapcsolatos, hagyományos magatartását, a gyakorlatból következtethető elveit kísérlem meg röviden bemutatni. A természettel, környezettel való kapcsolat mikéntje nemcsak az életmócitól, a gazdálkodástól, hanem a mindenkori tulajdont és használatot szabályozó törvényektől és joggyakorlattól, és nem utolsó sorban a társadalom egészében uralkodó közgondolkodástól, az egyén és közösség történetileg változó viszonyától, az azt alakító eszméktől is függ. A könnyebb megértésért leegyszerűsítem a magyar nép föld-, és környezethasználata történeti alakulásának menetét.

Vázlatom tehát leegyszerűsíti az egyes embernek, faluközösségnek, földközösségnek, különböző jogállású társadalmi rétegeknek föld- és természeti környezet-használatának ezer év alán végbement módját, szabályait, törvényeit és e törvényekkel igencsak ellentmondó gyakorlatát. Eltekintek a földhasználat és tulajdonlás történetileg és tájanként is igen változó részleteinek bemutatásától, hogy a fő vonulatot lássuk, a fák ne takarják el az erdőt. Ezt azért bátorkodom megtenni, mert a közelmúltban erről az igen bonyolult kérdéskörről hatalmas, európai kitekintésű munkát írt Tanka Endre „Föld és elsajátítás. Sorskérdések földviszonyainak múltjában és jelenében" címmel, aki ebben feldolgozta e történeti probléma hazai és nemzetközi irodalmát. /Tanka 1999./ Néhány, történelmi tudatunkban megkövesedett szó és fogalom helyes értékelését és értelmezését is adja Tanka Endre, például bizonyítja, hogy Werbőczy Hármaskönyve nem nyújt hiteles képet a jobbágyi birtokrend 1514 előtti szokásjogáról és a jogfosztó törvények a tényleges birtok-képletet - e szándékuk ellenére - sem zúzhatták szét. Bónis György és Szabó István kutatási eredményeire hivatkozva állapítja meg, hogy a jobbágyi birtokjog, illetve a jobbágy birtok-képtelensége (incapacitas) körüli vita nem zárható le egyértelműen, a gyakorlat sokszínűsége, a leírt joggal való számtalan és sokféle ütközése miatt. /Bónis 1944. 442., Tanka 1999. 133-134./ Munkám igyekszik kiegészíteni Tanka Endre részletes és kimerítő történeti képét elsősorban könyvében csak futólag érintett 1767-es úrbéri rendezés, valamint az 1871-es székelyföldi arányosítási törvény hatásának bemutatásával. Éppen azért is, mert ezek a törvények érintették leghatározottabban a természeti környezetet a tulajdonlás és használat gyökeres megváltoztatásával. Hasonlóan, mint az 1948-ban megkezdett „Kollektivizálásnak" elnevezett földrablás, mely a tulajdonviszonyok és földhasználat radikális megváltoztatásával a természeti környezet kíméletlen rombolásával is járt, különösen a dűlők beszántásával, a nagyüzemi táblák kialakításával.

A magyarságtudomány távlatai

A kongresszus fő témája: Kultúra- és tudományköziség, – magyarságtudomány a 21. században. „A magyarságtudomány…nem a szó hagyományos értelmében vett tudományág, hanem különböző tudományágak együttműködésének kerete. A magyarság nyelvi, etnikai és kulturális jellemezői,  művészi önreprezentációjának formái, politikai és társadalmi szerveződésének típusai,  érintkezésének története  Európa és a   világ többi népeivel és kultúráival – e kérdések szinkron és történeti vetületben egyaránt eredményesen vizsgálhatók a kulturális antropológia, a néprajz, a nyelv-, a történet- és az irodalomtudomány, a zenetudomány, a film- és színháztudomány, a művészettörténet, a filozófia, valamint a szélesebb perspektívájú kultúratudomány szemszögéből is… A magyarságtudomány tehát, mint interdiszciplináris, jelentős múlttal és komoly nemzetközi tudásbázissal rendelkező kutatási terület, nagymértékben hozzájárulhat a bölcsészettudományok megújulási folyamatához. A tudományköziség módszertani előnyeinek felismeréséből  egyszersmind újabb feladat is származik. A különböző megközelítésmódok  párbeszéde, a módszertani intergráció lehetőségének megteremtése…” – idéztem a VIII. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszus Programfüzetéből. Mindezen különböző tudományágak eredményeinek összevetése alapján jutottam arra a felismerésre, hogy a magyar történetírás és az általa kialakított, általánosnak nevezhető történetszemlélet felülvizsgálatát szorgalmazzam, mint a hungarológia ma legsürgetőbb feladatát.

Történészeink nagy, összefoglaló munkáikat „a magyar nemzet történetének” nevezték. Asztalos Miklós történészen kívül a nem történészként nevet szerző Németh László adott csak magyarázatot a nemzet szó értelmezésére a fentebbi szókapcsoltban. Asztalos Miklós világosan fogalmazott: a 13. századra alakult ki a rendek, lényegében a legnagyobb birtokkal rendelkező nemesek nemzete, mely megfogalmazta jogaikat a királlyal szemben és kizárta a magyarul beszélő népesség túlnyomó többségét, a jobbágyokat, a nemzetből. Dózsa György és vele egy második nándorfejérvári diadalban reménykedő mintegy hetvenezer kuruc kivégzése után Werbőczi fogalmazta Hármas Könyv szerint a jobbágy a nemes föltétlen és örökös szolgálatára van kárhoztatva, birtok-képtelen, soraikból kikerültek magasabb tisztséget az egyházban sem viselhetnek, „röghöz vannak kötve”, tehát el sem költözhetnek. Mai napig is nagyra becsült Tripartitum alapján még a 19. században is azt tanították az iskolákban, hogy „a honfoglalók utódai a magyar nemesek, a köznép (a jobbágyság) az itt talált és fegyverrel meghódított népek fiaiból áll, akiket a rabszolgaságból később jobbágyságra emeltek.” Németh László pedig így fogalmazott 1940-ben: „Nyugat nemzetei az új kor folyamán a parasztságot is magukba fogadták – úgyhogy náluk csak osztályok vannak, de nincs a nemzet alatt egy kitaszított emberiség. Keleten parasztság és művelt nemzet nemcsak egymás alatt él, (hanem) két külön világban és kultúrában. Nyugaton nincs nép, ahogy keleten. Keleten pedig nincs igazi nemzet, /ezek csak/…tétova műveltekből és kitagadott parasztokból álló félnemzetek.” (Németh  1992. 1275.) Maga Németh László sem állítja azonban azt, hogy ez minden, kelet-európainak tartott népre egyformán érvényes. Azt írja, hogy irigyli a szerbeket, akiknél minden faluban a nép énekli a szerb történelem utolsó félezer éve vezéreinek, fejedelmeinek hőstetteit, népszerű hősénekekben. Hasonló hősénekek, néhány töredék kivételével, szinte teljesen hiányoznak a magyar népénekekből, helyettük a betyárdalok népszerűek, melyek azokról a magányos népi hősökről szólnak, akik egymagukban az egész világ gazdag hatalmasai ellen fognak fegyvert, és szükségszerűen elbuknak. Nietsche, a német filozófus, a magyar puszták betyárjában látta az igazi, mindentől független szabad embert, az Übermensch megvalósulását, mintáját. A magyarságtudomány, a hungarológia nem támaszkodhat csak a rendi nemzet történelmének ismeretére, annak kutatnia és ismernie kell az egész magyarságnak, a rendi nemzetből kitagadottaknak, a földből minden ember életének szükségleteit megteremtő, mindenkori parasztság igaz történetét is.