2012. július 28. szombat, 06:47
Kürtössy Péter
Bogács. Ember és környezete a Bükkalján. 9
Bogács a földrajzi nevek tükrében
Már a néprajzkutatók első nemzedéke felismerte a földrajzi nevek gyűjtésének jelentőségét.[1] Barabás Jenő véleménye szerint: „[…] a földrajzi névanyag a néphagyománynak, a tradicionális kultúrának ugyanolyan szerves eleme, mint például a népdal, a népviselet, a gazdálkodási rend vagy a tánc, legfeljebb megjelenési formája tér el ezekétől, hasonlóan tükröződik benne az életmód egy- egy eleme, mozzanata.”[2]
Borovszky szerint a Bogács név az ószláv bogatu, azaz gazdag szó leszármazottja, ugyanúgy szláv eredetűnek tart a környező községekből néhányat, mint például Szomolyát (smola= szurok) vagy Cserépfalut (crepu=cserép). A Bogácshoz tartozó Pazsagpuszta nevét is a szláv paseka (=irtvány) szóból eredezteti.[3] Ezzel szemben Csíkvári Antal által szerkesztett Vármegyei szociográfiák ötödik kötetében nem fogadják el Borovszky érvelését, igaz magyarázatot sem adnak a falu nevének eredetére.[4] Kiss Lajos etimológiai szótárában a következőképpen magyarázza: „… Magyar névadással keletkezett vagy a magyar bogáncs főnévnek régi nyelvi, népnyelvi bogács változatából, vagy pedig egy szláv eredetű személynévből. Vö.: bolgár Bogahov családnév, cseh Bohac családnév, ukrán Bogahevih családnév.”[5] A falu- és a környék lakóinak eredetmagyarázata a falu nevét a pogácsával hozza összefüggésbe.[6]
A helynevek kialakulásában mindig valamilyen helyrajzi jellegzetesség, valamilyen esemény vagy más, a néplélektan körébe tartozó mozzanat játszott közre.[7] Bogács földrajzi helyneveinek vizsgálatához a hozzáférhető kéziratos illetve kataszteri térképeket, valamint Pesty Frigyes 1864-es helynévgyűjteményét használtuk fel.
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:07
Bővebben...
2012. július 14. szombat, 08:04
Kürtössy Péter
Bogács. Ember és környezete a Bükkalján.
8. Bogács szerepe a táji munkamegosztásban
A 19. század közepéig a magyar paraszt gazdálkodása komplex jellegű volt, s elsősorban önellátásra törekedett. Ez azonban nem jelentette azt, hogy árufeleslegét ne vitte volna a piacra, a falvak és mezővárosok hetipiacain, országos vásárokon a paraszti termelés termékei mindenkor igen jelentős mennyiséget tettek ki. A paraszti gazdaság piacgazdaságba való bekapcsolódása után még inkább igaz volt mindez. A természeti és más adottságok kihasználásával, arra való szakosodással egy-egy falu mások által el nem érhető javak birtokába juthatott, s ezzel bekapcsolódhatott a táji munkamegosztásba.[1] A földrajzi környezet leghatékonyabb kiélésével olyan termelvényekkel tudtak piacra kerülni, melyeknek cseréjével, eladásával saját szükségleteiket is biztosítani tudták. A falvaknak e speciális termékei és foglalkozásai állandóan alkalmazkodtak a környezet változó igényeihez, így a táji munkamegosztás is állandóan változásban volt.[2]
Mivel Bogács két nagytáj, az Alföld és az Északi-középhegység érintkezési vonalán fekszik, ezért nemcsak a kistáji-, hanem a két nagytáj közötti munkamegosztásban és árucserében is tevékenyen részt tudott venni. A javak cseréje egyrészt szervezett árucsere alkalmakkor, tehát piacokon és vásárokon, másrészt spontán módon, tehát házalás és vándorkereskedelem útján történt.[3] Számottevő piacközpontok mindig két nagytáj kereszteződésében jöttek létre, ezen a tájon Miskolc és Eger vált a legjelentősebbé, de fontos volt Mezőkövesd és Sajószentpéter szerepe is. A bogácsiak számára Eger és Mezőkövesd vására volt a legfontosabb, de eljártak Füzesabonyba, Mezőkeresztesre, Hevesre, Parádra, sőt Tiszafüredre is.[4] A vásárok mellett nem elhanyagolható szerepe volt még a hetipiacoknak is. Ezeken általában mezőgazdasági termékek cseréje történt, de ez nem bontotta meg a hagyományos termelési módot, hiszen leginkább a termékfeleslegek és a gyűjtögetett termékek kerültek eladásra. A piacozók, akik állandó jelleggel termeltek a piacra, csak egy nagyon szűk rétegét jelentették a falusi társadalomnak.[5] A bogácsiak az egri és a mezőkövesdi vásárhelyeken elsősorban a szilvával jelentek meg. Többnyire az asszonyok tették meg gyalogosan a 10-12 kilométert, a termést hátikosárban vitték, s kora hajnalban el kellett indulniuk, hogy reggelre odaérjenek.[6] A szilva mellett árulták még, illetve remek cserealapnak számítottak a gyűjtögetett erdei gyümölcsök is: a som, a vadalma, a vadkörte és a mogyoró. Lekvárt is készítettek eladásra szilvából, cseresznyéből és csipkebogyóból.[7]
A vásár és a piac azonban ezen a tájon nem kizárólagos formája volt a termékcserének, hiszen a két nagytáj között olyan volumenű termékcsere zajlott, amely már nem fért el a szervezett árucsereformák keretei között.[8] A vándorkereskedelem rendszerében is nagy mennyiségű termék cserélt gazdát, jelentős részben a kistájon belül, de léteztek hosszabb, az Alföldet megcélzó kereskedő utak is. A javak cseréjében a legaktívabban a lovakkal, fogatokkal rendelkezők vettek részt, egy-egy család specializálódott is bizonyos termékek közvetítő szerepére.[9] Nem véletlen, hogy Bogácson állandóan magas volt a lovak száma, hiszen sokszor vettek részt ebben a termékcserében. A fuvarozás azonban itt nem vált állandó foglalkozássá, hanem igazodott a paraszti termelés éves rendjéhez. A több földet bíróknak kevesebb, míg a kisföldűeknek több lehetőségük volt részt venni a vándorkereskedelemben. A fogatos emberek igyekeztek minden lehetőséget megragadni, hogy a termékcsere révén minél nagyobb jövedelemhez jussanak, ezért többféle áruval próbáltak kereskedni. Minél messzebbre mentek, annál nagyobb nyereségre tettek szert.
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:07
Bővebben...
2012. június 26. kedd, 08:17
Kürtössy Péter
Bogács. Ember és környezete a Bükkalján.
7. A táj kiélésének egyéb formái
Az előző fejezetekben áttekintve Bogács évszázadait, a táj kiélésének egyéb formáit, láthatjuk, hogy gazdálkodásuk alappilléreinek mindvégig a földművelés és állattenyésztés számított. E kettőt nehéz is lenne elválasztani egymástól, hiszen a hagyományos gazdálkodási módszereknek köszönhetően itt a parasztgazdaság üzemvitele komplex jellegű volt, azaz egyidejűleg, s a piacgazdaság parasztságot is jelentősen érintő kiszélesedéséig közel egyforma arányban foglalkoztak a növények termesztésével, az állatok tenyésztésével, sőt azok korlátozott feldolgozásával is. Ez azonban nem jelentett kizárólagosságot: a bogácsi határ tökéletes ismeretét igyekeztek minél jobban felhasználni, általa életkörülményeiket javítani. Az alábbiakban a táj kiélésének egyéb formáit igyekszünk röviden bemutatni, illetve összefoglalni.
7.1. SZŐLŐMŰVELÉS
Bogácson a szőlőművelés azonos ranggal (és nagyobb haszonnal) bírt, mint a földművelés és az állattenyésztés, éppen ezért az előző fejezetekben mindvégig nyomon követhető volt, de fontosságát tekintve célszerűnek találtuk röviden összefoglalni azt. Jelentőségét jelzi az is, hogy a falu címerében is megjelenik.[1]
Magyarországon a szőlő illetve a belőle készült bor termelése már az állam- és egyházszervezés időszakában is teret nyert, de igazi kiterjedése a 13. századra tehető. Ekkor alakultak ki máig meghatározó szőlőtermelő vidékeink, s ekkor alakult ki a szőlőbirtoklás és adózás egészen a 19. századig meghatározó formái.[2] Ez időtől lett fontos kereskedelmi cikk a bor, s a 16. századra már a második helyen állott az ország export termékei között.
A Bükkalját kedvező időjárási feltételei, ideális domborzati viszonyai és talajminősége feltétlenül alkalmassá tették a szőlő termesztésére. Ismeretes, hogy az egri káptalan már korán jelentős birtokokat szerzett Bogács falujában, s a 16. század legelejére egyedüli tulajdonosává vált. S mivel a keresztény liturgiában fontos szerepet játszik a bor, nem is beszélve a legnagyobb jövedelmet hozó bordézsmáról, joggal feltételezhetjük, hogy már a korai időktől fogva itt is megindult a szőlők telepítése a bor készítése, s ugyanezt támasztják alá a korabeli szomszédos, egri és Miskolc környéki adatok is.[3] A török uralom időszakában is igen jelentős adóbevételi tényező volt (musttized, puttonyadó, hordóadó, boreladási monopólium). Ebben az időszakban helyeződött át a szőlő- és bortermelés súlypontja erre a vidékre, a Bükkaljára, Mátraaljára és Tokaj-Hegyaljára. A török megszállás rövidtávon nem okozta a szőlőművelés hanyatlását, de hosszú távon az egész mezőgazdaság addig jól működő szerkezetében óriási károkat okozott. A megszállás ideje alatt csaknem elnéptelenedett a falu, de a török kiűzése után hamar újraindult a szőlős területek művelése, a puszta helyek újratelepítése. Az összeírások arról tudósítanak, hogy Bogácson 1715 után kezdett lendületet venni a szőlő művelése, s ekkor a termelt bor mennyiségét és minőségét kielégítőnek találták.[4] A középkorban, az egész ország területén a fehérbor termelése volt általános, s Bogácson mindvégig az is maradt. A szőlő gazdasági erejét jelzi, hogy a kilenc kérdőpontos vizsgálat során a falu haszonvételei közül elsőként a szőlőt említik, ”mely két kapás után, ámbár nehéz kapálló fekete nyirkos föld légyen, mind az által egy hordó bort, hat hét vonás forinton elkelni szokottat megterem”.[5] Ezenkívül a falubeliek jogában állt Szent Mihály napjától újévig a saját boruk kocsmabeli árulása, sőt adózás után, a földesúr borát is ők árulhatták, mely szintén jövedelmezett nekik. Vályi András 1796-ban arról tudósít, hogy Bogács „szőleje közép termékenységűek, de jó bort teremnek”.[6]
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:06
Bővebben...
2012. június 12. kedd, 13:14
Gecse Annabella-Benedek Csaba
A szolnoki Damjanich János Múzeum néprajzi gyűjteménye
A néprajzi gyűjtemény alakulása
Bár a Szolnoki Városi Könyvtári és Múzeum Egyesületnek (a múzeum előzményének) már a két világháború közötti időszakban is volt néprajzi tárgygyűjteménye, ez az anyag csaknem teljes mértékben elpusztult. Az említett időszak dr. Balogh Béla által fogalmazott jelentéseiből az derül ki, hogy 1934 és 1941 között összesen 55 darab néprajzi jellegű tárggyal gyarapodott a gyűjtemény. Sajnos nyilvántartásunk – egyetlen, ám hitelességében megkérdőjelezhető eset kivételével- semmit nem árul el e tárgyak sorsáról. A kivételes tárgy egy szűrcsat, amelyet 1966-ban a következő megjegyzés kíséretében leltároztak be: “A múzeum régi tárgya, adat nélkül. Jászsági eredetű.”
Mivel a múzeumi gyűjteménybe került tárgyak szakszerű elhelyezéséről, raktározásáról 1955-ig egyáltalán nem beszélhetünk, ebből is adódik, hogy többszáz éves tárgyakkal nem dicsekedhetünk, ám a gyűjteményünk éppen ezért is sajátos. Az 1950-es évek közepén Szolnok megyét erősen érintette a tanyák erőszakos felszámolása, amelynek egyenes következménye volt a korábban nélkülözhetetlen munkaeszközök, gazdasági felszerelések tömeges fölöslegessé válása. Erősítette ezt a tendenciát a falvakból városokba költözés is. E tények figyelembe vétele mellett már nem meglepő, hogy a Damjanich Múzeum néprajzi tárgygyűjteményének első darabjai a szolnoki, törökszentmiklósi, mezőtúri MÉH-telepekről bekerülve váltak műtárgyakká. Ezek a tárgyak vaseszközök, egy-egy műhely (kádár-,szűcs-, kovács-, kékfestő-, kalaposműhely) szerszámai, apróbb eszközei. Az 1960-as évek közepén kezdődhetett meg a nem leletmentésszerű, hanem célirányos, szakmai igényeknek megfelelő gyűjtés, mégpedig az aktuális tudományos kutatómunkához igazítva. A komplexitás igényének megfelelve 1970-ben Szabó László Túrkevén özv. Balogh Kálmánnétól megvásárolta tanyai gazdaságának teljes felszerelését. Nagyon sok néprajzi tárgy múzeumba kerülése köszönhető a Szolnok Megye Néprajzi Atlasza munkálatainak, amely során a megyebeli néprajzosok, mintegy “mellékesen” adatokon kívül tárgyakat is gyűjtöttek a múzeum számára. Rendkívüli népművészeti értéket képvisel az 1970-es években a karcagi dr. Sánta Józseftől megvásárolt kunsági bútoregyüttes. Fontos tárgyegyüttes került a gyűjteménybe ajándékozás útján is. Csete Balázs jászkiséri tanár 1953-ban a múzeumnak ajándékozta páratlan értékű gyermekjáték-gyűjteményét, amelynek darabjait tanítványai készítették. Később, 1985-ben pedig már a múzeum írt ki gyermekjátékkészítő-pályázatot, s az erre beérkezett anyaggal kiegészítve a Damjanich Múzeum országos szinten is értékes és nagy játékgyűjteményre tett szert. Az Alföldi Fazekas Triennálék díjazottjainak munkáiról szintén elmondható, hogy háromévente jellegzetes, nagyon jól adatolt, változatos stílusú darabokkal gyarapították a kerámiagyűjteményt. Az 1980-as évek elejétől arra is mód nyílt, hogy a múzeum magángyűjtőktől vásároljon, olykor egész sok darabból álló tárgyegyütteseket (műhelyfelszerelést, teljes hagyatékot). Az 1990-es évektől a gyarapodás mértéke szinte a nullára csökkent, elsősorban az anyagi lehetőségek beszűkülése miatt. Az ekkor kezdődő, máig tartó időszakban Szabó László és Gulyás Éva néprajzkutatók jóvoltából egyetlen hatalmas tárgyegyüttes került be – nem a néprajzi, hanem - a történeti gyűjteménybe: egy szolnoki lakás teljes berendezése. Ez a szolnoki múzeumra már az 1960-as években jellemző tendencia napjaink néprajzi muzeológiájában az egyre hangsúlyosabb jelenkutatásnak felel meg.
Módosítás dátuma: 2012. június 13. szerda, 06:50
Bővebben...
|
|