Bodrogi Tibor: Ady Endre duk-duk afférja – és egy melanéziai titkos társaság

A századforduló után a hivatalos irodalom érzékenyebb és tágabb látókörű képviselői is felismerték Ady Endre költészetének értékeit – egyszersmind azonban azt a veszélyt, amelyet írásai az uralkodó osztályokra nézve jelentettek. Hamarosan megkezdődtek az „ellenakciók”. Herczeg Ferenc például az Új Idők 1908. október 25-i számában megjelent cikkével megkísérelte leválasztani Adyt híveinek, követőinek a táboráról, felszólítva őt, hogy indítson kegyetlen irtóháborút „az iskolája ellen, mely abból él, hogy kilószámra kiméri az ő húsát”.

Herczeg hízelgő, csábító szirénhangjára megingott a költő. Rendes munkatársként leszerződött az Új Időkhöz, majd A duk-duk affér címmel cikket írt a november 15-i számba, s abban kifejtette: nem tehet arról, hogy „nyomában kétszáz apró Ady száguld és csörgeti a fegyverét… én nem vagyok semmiféle titkos társaságnak küldöttje, elnöke, sőt tagja sem… Melanéziában van egy duk-duk nevű társaság, afféle ősformájú szabadkőművesség, ahol a vezér ritkán tudja meg, hogy ő a vezér. Talán ilyen vezér lehetek én…”

Az „affér” nemsokára elintéződött. Az Új Időknél megszűnt a rövid időre elcsábult Ady munkatársi viszonya, barátaival helyreállt az egység. Az ügy nyomai azonban lassan múltak, bizalmasabb hívei még évek múltán is „Duk-duk”-nak becézték Adyt.

Olvass tovább

Boglár Lajos: Az Amazonas forrásvidékén

Dél-Amerika felhőkbe nyúló hegyórásai, áthatolhatatlan őserdői még ma sem teljesen ismertek a tudomány előtt. Részint a kedvezőtlen éghajlati és terepviszonyok, részint pedig az indiánok elkeseredett ellenállása hozta, hogy a spanyol hódítás óta eltelt 500 esztendő ellenére újból és újból ismeretlen vagy csak névről ismert törzsekre, korábbi, azóta elpusztult magaskultúrák emlékeire bukkan a régész vagy a néprajzkutató. Ilyen kevéssé ismert, jóformán kikutatlan területnek számított nemrégen még Északkelet-Peru, a dél-amerikai kontinenst nyugat-keleti irányban átszelő hatalmas folyam, az Amazonas forrásvidéke is. Fontos nyersanyagai miatt azonban a második világháború és az azt követő évek ezt a területet is bekapcsolták a gazdasági élet vérkeringésébe, s ezzel párhuzamosan megindulhatott az európai kultúrától eddig csaknem érintetlen indián törzsek életének kutatása is.

Északkelet-Peru, az Andok hegyvonulatának lábainál, trópusi őserdőkkel borított, folyóktól, patakoktól átszelt, csapadékban gazdag terület. A növényzet buján tenyészik a trópusi erdőségekben, pálmák, kaucsuk- és mahagónifák nőnek vad összevisszaságban, át meg átszőve kötélvastagságú liánokkal. Az esős téli évszakban a folyók kiáradnak és mérföldekre elárasztják az erdőket, nyaranta pedig, a szárazság idején fehér, homokos föveny szegélyezi a mederben csörgedező vizet. Ezen a vidéken, az Amazonas fő mellékfolyója, az Ucayali mentén élnek a néprajzilag legérdekesebb indiánok: а csamа, a kampa és a kokama törzsek. Míg Peru más vidékein az európai térhódítás viszonylag gyorsan haladt előre, addig ezek az Ucayali-folyó mentén élő törzsek egészen az utóbbi évtizedekig makacsul megőrizték törzsi különállásukat és kultúrájukat az idegen behatolási kísérletekkel szemben.

Olvass tovább

Bodrogi Tibor: Hol van a polinéziaiak őshazája?

1947-ben egy kalandos vállalkozás keltette fel a figyelmet világszerte a polinéziaiak eredetének kérdése iránt. Egy norvég zoológus, Thor Heyerdahl, Callao perui kikötőből néhány társával együtt balsafatutajra szállt, hogy a szelek és az áramlatok erejét kihasználva a kelet-polinéziai szigeteken kössön ki és ezzel bebizonyítsa a polinéziaiak amerikai eredetét. A tutajútról írott, s számos nyelvre lefordított könyv és az expedícióról készített film egycsapásra híressé tette a norvég kutatót, akit a Húsvét-szigeteken folytatott kutatásai, főleg ásatásai s „Aku-aku” című könyve még népszerűbbé tett.

A két, a polinéziaiak amerikai eredetét hatásosan bizonyítani látszó munkán kívül van Heyerdahlnak még egy nem kevésbé érdekes, de inkább csak a szakkörök előtt ismert műve, mely „Amerikai indiánok a Pacifikumban – A Kon-Tiki expedíció teóriája” (Stockholm, 1952) címmel több mint 800 oldalon állítja össze a tudományos érveket elméletének az alátámasztására. Heyerdahl elmélete azonban szemben áll minden számottevő nyelvész és néprajztudós álláspontjával. Nézzük, mi ez az álláspont, mik a bizonyítékok. Hogyan és mint kívánja Heyerdahl bizonyítani ennek ellenkezőjét!

Polinéziának nevezzük Dumont d’Urville (1832) elnevezése szerint a Csendes-óceánban, az Egyenlítő két oldalán elterülő szigeteket, azon a hatalmas háromszögön belül, melynek északi csúcsát a Hawaii-szigetek, déli hegyét Új-Zéland, legkeletibb pontját pedig a Húsvét-sziget alkotja. A vulkanikus eredetű vagy korallszigeteken élő, fejlett neolitikus (újkőkori) kultúrájú lakossággal első ízben James Cook foglalkozott a XVIII. században három felfedező útja alkalmával. Ő állapította meg a polinéziai háromszögön belüli szigetek lakosságának nyelvi és kulturális egységét s ő vetette fel elsőként a polinéziaiak eredetének kérdését is. Cook a polinéziai nyelvjárások és az indonéziai nyelvek közötti egyezések alapján a polinéziaiakat nyugati, indonéziai eredetűnek tartotta s az őt követő csaknem két évszázad kutatásai is mind ezt az első hipotézist igazolták. Az eredet kérdésének tisztázása természetesen nem könnyű feladat s nem egy tudománynak kellett eredményeit összegeznie, hogy a polinéziai vándorlás feltehető kiinduló helyét, időpontját és útvonalát megállapíthassa. Vegyük sorra a bizonyítékokat és a még tisztázatlan kérdéseket.

Olvass tovább

Boglár Lajos: Brazíliai indiánok között

A budapesti Néprajzi Múzeum nem csupán a magyarországi néprajzi tárgyakat gyűjti és tárolja. Nem kevésbé jelentősek más európai vagy tengerentúli népektől származó gyűjteménycsoportjai sem. Viszonylag szegényes volt a dél-amerikai indiánok néprajzi anyaga, és így időszerűvé vált új gyűjteménnyel való felfrissítése. Több dél-amerikai tudományos intézménytől meghívást kaptam és 1958 végén Brazíliába utaztam, ahol múzeumokat tanulmányoztam, majd pedig módom nyílt arra, hogy néprajzi kutatást és gyűjtést folytassak egy brazíliai indián törzsnél. Eredeti tervem az volt, hogy egy közép-brazíliai folyami szigeten élő indián törzset látogassak meg, azonban ehhez az indiánok felett felügyeletet gyakorló Indián-védelmi Szolgálat nem járult hozzá, így brazil szakemberek tanácsára a nyugat-brazíliai Mato Grosso államban élő nambikuara-indiánokra esett a választás.

Miért ezeket az indiánokat választottam és miként lehetne ezek kultúrtörténeti helyét meghatározni?

Dél-Amerika őslakóit, az indiánokat kultúrájuk fejlettsége szempontjából két nagyobb csoportra szokás osztani, úgynevezett „természeti” és „magaskultúrájú” népekre. Ez a beosztás és további tagolódás még világosabbá válik, ha behelyezzük őket egész Amerika művelődéstörténeti fejlődésébe. Ha ezt a fejlődést földrajzilag kivetítjük, lépcsőzetes piramisra emlékeztető
metszetet kapunk: a piramis alapját képezik a legészakibb és legdélibb vidékeken élő, úgynevezett zsákmányoló (gyűjtögető-vadász-halász) életformát folytató embercsoportok; első lépcsőjét az északi és déli kontinens belsejében, félig megtelepedett vagy komplex, zsákmányoló-földművelő életformát folytató törzsek képviselik. A piramis csúcsán állnak azok a magaskultúrájú népek (mayák, aztékok, inkák stb.) akik a kontinens középső vidékein, az úgynevezett mezo-amerikai területen és a perui-bolíviai-kolumbiai Andok tájékán éltek. Ezek érték el a legnagyobb fejlettségi fokot, birodalmakat alapítottak, az osztálytársadalom előfokára jutottak.

Olvass tovább

Kalandozás a folklór határain

Kalandozás a folklór határain

A posztmodern kor banditái[1]

Az emberi társadalom minden egyes tagjának, történelmi kortól és társadalmi helyzettől függetlenül szüksége van arra, hogy viselkedését, gondolkodását eligazító orientációs pontokat keressen. Ilyen orientációs pontként funkcionálhat a kultúra számos intézménye – pl. a vallás – mellett bizonyos személyek csoportja is. Ezek a személyek magukon viselik egy –egy korszak jellemző jegyeit s az őket tisztelő társadalmi réteg kulturális-, gazdasági sajátosságait. Így emelkedtek ki a hétköznapi, profán szférából a keresztény szentek, így nyertek esetenként szakrális jellemzőket bizonyos történeti személyiségek és így épül(t) kultusz a tömegtársadalom „ikonikus” figurái, a sztárok köré.[2] Megtalálható azonban az említett hősök között egy olyan csoport, melynek tagjai hírnevüket, ismertségüket nem altruizmusuknak, erényes életüknek, hithű vallásosságuknak, mártíromságuknak vagy társadalomépítő tevékenységüknek, hanem bűntetteiknek köszönhetik. Ők a szinte minden korban megjelenő hírhedt betyárok, banditák. Több hazai és külföldi szerző foglalkozott már azzal, hogy feltárja ezen egykorvolt hősök népi kultuszát,[3] ám ennek sajátosságait elsősorban a múltbéli személyekkel kapcsolatban vizsgálták, míg a kortárs párhuzamok elemzése jórészt elmaradt. Felmerülhet persze a kérdés, hogy léteznek-e korunkban hasonló, eszményített banditák, s ha igen, mennyiben tekinthetők azok a korábbi betyárok posztmodern kori leszármazottainak? Jelen tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy ezt a kérdést megválaszoljam.

Ha megvizsgáljuk a sztárok kultuszának keletkezését, ki kell emelnünk, hogy létrejöttük a kompenzációs igények, az elbizonytalanodás és a „szeretetéhség” mellett[4] többek között az ún. „halo-effektusnak”, („holdudvar hatás”) is köszönhető.[5] Ennek lényege, hogy a zenészek, színészek, sportolók stb. esetében egy-egy pozitív tulajdonságukat vetítik ki a többi – esetleg kevésbé pozitív, vagy kiemelkedő – képességükre. Így lesz például a jó hangú énekes rajongóik szerint egyben külsőleg is vonzó, a virtuóz focista emberileg is gáláns, önfeláldozó. Mindez a posztmodern kori betyárok esetében is jelentkezik, ám paradox módon, hiszen ebben az esetben a negatív tulajdonságokat (rablás) kell átformázni pozitívvá. A 19. századi betyároknál tapasztalhattuk, hogy tetteiket jelentős mértékben idealizálták, miszerint egyfajta „kegyes lopást” hajtottak végre, hiszen szegénytől sosem raboltak, sőt, amit a gazdagoktól elvettek, részben nekik osztották szét, így tetteik bizonyos értelemben társadalmi célt is szolgáltak. Nyilvánvaló, hogy nagyrészt azok a személyek eszményítették őket, akik nem álltak velük közvetlen kapcsolatban, nem volt róluk tapasztalatuk. Napjaink betyárjainál ez a fajta elképzelés teljes mértékben eltűnt.[6] A posztmodern kori betyárok szerzeményüket saját célra használják fel, magukra költik, abból a nép számára nem juttatnak – teljes mértékben megfelelve ezzel a fogyasztói civilizáció hedonista szemléletének. Mégsem alakul ki róluk egyöntetűen negatív kép, sőt egy-egy posztmodern kori bandita akár azonosulási mintaként is szolgálhat, mint láthatjuk később.[7] A posztmodern kori banditák esetében is érvényesül Buda Béla megfogalmazása, mely szerint „a sztár mindig pozitív érzelmi színezetű képben él”.[8] Míg negatív hősök léteztek a történelemben, negatív sztárok nincsenek (legalábbis rajongóik szemében).

Olvass tovább

Mitizált történelem- Szent István dekonstruált – rekonstruált legendáriuma

Szent István mozaik, Mátraverebély-Szentkút, 2016. Benedek Csaba felvétele

Mitizált történelem

Szent István dekonstruált – rekonstruált legendáriuma

Szent István mozaik, Mátraverebély-Szentkút, 2016. Benedek Csaba felvételeAbsztrakt:A paradigmatikus kulturális- és politikai változások minden esetben hatással vannak a múlt percepciójára is. Az átalakuló világkép maga után vonja a történelem folytonos újraértelmezését. Ebben a folyamatban a történelmi szereplők megítélése megváltozhat, heroizációs- vagy deheroizációs folyamaton mehetnek keresztül. Szélsőséges esetben hősökből antihősök, antihősökből hősök válhatnak. A folyamat szemléltetésére kiválóan alkalmas Szent István (997-1038) magyar uralkodó napjainkban is formálódó legendáriuma, mely feltárja a vernakuláris történelemszemlélet változásának mögöttes mozgatórugóit. Megismerhetjük belőle a keletkező új mítoszok jellegzetességein túl a történelem újraértelmezése mögött zajló politikai-, vallási motivációkat is.[1]

Keywords: modern mythology, contemporary paganism, neonationalism, Saint Stephen, „István, a király” rockopera, turáni átok

Természetesnek számít, hogy a hirtelen bekövetkező kulturális-, társadalmi változások elbizonytalanítják az embereket. Egyesek a megjelenő ismeretlen jelenségek, a megszokott keretek közül kizökkenni tűnő addigi életritmus vagy a felborulni látszó kulturális berögződések miatt éreznek frusztrációt. A félelmek, a bizonytalanság, az átalakulás okozta válság leküzdésére számtalan társadalmi válaszreakció keletkezhet: emelkedhet a valláshoz, mint menedékhez fordulók száma, megnőhet egyes politikai mozgalmak támogatottsága, erősödhetnek az alulról jövő szerveződések, de felértékelődhet a hagyományok szerepe is. Gyakran elméletek születnek, melyek próbálják megmagyarázni a változások okát, mikéntjét, lehetséges következményeit. Nem egyszer a hétköznapok valóságából kiszakadást keresve, egy idilli történelmi kor vízióját vázolják fel, mely még mentes volt a mindenkori jelen viszályaitól, ellenségeskedéseitől, nyomorúságától. Ez a fajta romantikus, idealizáló szemlélet a hiányos tudáson alapulva a történelmet gyakran mitikus dimenzióba helyezi és olyan többé-kevésbé fals múlt képzetét hozza létre, melyben a töredezett történelmi ismeretek komplett egésszé formálódnak. A múlt ilyetén átértelmezése mindig a jelen folyamatait tükrözi, az itt és most kérdéseire próbál meg választ adni. A történelmi remitologizáción keresztül a jelen mélyebb megismerésére is lehetőség nyílik.

Olvass tovább

A szeretet apostola. Szekuláris zarándoklatok és sztárkultusz a poszt-szocialista Magyarországon

A szeretet apostola

Szekuláris zarándoklatok és sztárkultusz a poszt-szocialista Magyarországon.[1]

„Jézus bement (Isten) templomába és kiűzte azokat,
akik a templomban adtak-vettek,
a pénzváltók asztalait és a
galambárusok padjait pedig fölforgatta.
Írva van, kiáltotta:
Az én házam az imádság háza,
ti pedig rablóbarlanggá tettétek.”
(Máté 21, 12-14.)
„Valójában nincs teljesen profán létezés.
A profán élet mellet döntő embernek,
bármennyire is deszakralizálja a világot,
sohasem sikerül teljesen megszabadulnia
a vallásos viselkedéstől”
(Mircea Eliade)

1. Bevezető

Dolgozatom Zámbó Jimmyről, a magyar közvéleményt élesen megosztó – egyesekből féktelen rajongást, másokból gyökeres elutasítást kiváltó – énekesről és a köré kiépülő „szekuláris” zarándoklatokról szól.[2] Célom, hogy Zámbó kultuszán keresztül megvizsgáljam, hogy a sztárkultusz napjainkban a vallásosság egyik ágaként funkcionál-e? Vajon eszközkészletét, megnyilvánulási formáit a kereszténységből eredeztethetjük-e? Dolgozatom az elméleti irodalom mellett két „pillérre” épül. Egyrészt elengedhetetlen volt az elektronikus és írott (bulvár) médiumok forrásanyagának elemzése, másrészt személyes gyűjtéseken, melyeket az énekes csepeli sírjánál készítettem a temetés napján illetve a halál évfordulóin valamint halottak napja alkalmából.[3]

Zámbó Jimmy 2001. január 2-án, hajnalban szerencsétlen körülmények közt lelte halálát. A tragikus esemény után spontán módon rajongók özönlöttek házához, temetése pedig az országos kereskedelmi médiumoknak köszönhetően a 21. század első közösségi (gyász)eseményévé vált Magyarországon. Sírjához napjainkban is folyamatosan zarándokolnak rajongói.

Olvass tovább

„Túlélő hősök” és születő hősök. A kortárs hőskultusz diszkrepanciái

1. kép „Megmaradt annak, ami volt. Egyszeri embernek.” Fotó: (www.mti.hu)

„Túlélő hősök” és születő hősök

A kortárs hőskultusz diszkrepanciái

1. kép „Megmaradt annak, ami volt. Egyszeri embernek.” Fotó: (www.mti.hu)A posztkommunista Közép-Kelet Európa hőskultuszát elemezve szembetűnő ambivalenciákkal találkozhatunk. Bár a régibb történelem, a középkor, romantika kora, hőseinek kultusza stabilnak látszik, a közelmúlt történelmi hősei sokszor nem tudtak sikeresen össztársadalmi megítélést tükröző, valódi nemzeti hősökké válni.[1] A jelenség legfőbb oka, hogy a régióban a nemzeti hősök kánonja a gyakori politikai rendszerváltozásokkal együtt alakult át. A kollektív emlékezet felülről kényszerített fluktuációi átalakították a hősök panteonját is. Egyes hősöket háttérbe szorított vagy felejtésre ítélt, másokat megtartott, de melléjük minden esetben új hősöket emelt fel. A tömeges hősteremtés legeklatánsabb példáját a kommunista-szocialista rezsimek szolgáltatták, lokális, nemzeti- és nemzetek feletti kreált hőseikkel. A rendszer bukásával ezek döntő többsége megrázkódtatás nélkül merült el a felejtésben, igazolva azt, amit a hőskultusz kutatásában régóta tudunk, és megjelenik Boorstin elméletében is, ami szerint „megteremthetjük a hírnevet és – habár jelentős anyagi ráfordítással, de – híressé tehetünk egy-egy személyt, de nem tehetjük őket naggyá. Létrehozhatunk sztárokat, de soha nem tudunk hőst kreálni. Mára már majdnem elfelejtettük, de minden hős önmaga által vált hőssé.”[2]

Furcsa helyzet akkor áll elő, amikor azt vesszük észre, hogy egyes szocialista hősök nem tűntek el társaikkal egyetemben, hanem megmaradtak népszerűnek és anakronisztikusan hirdetik egy letűnt kor szellemét egy olyan új korban, mely alapvetően szemben áll és elutasítja a „túlélő hős” ikonja mögötti szimbolikus tartalmat. Jó példát szolgáltat erre Jozip Bros Tito és Kádár János alakja. Tanulmányom célja annak bemutatása, hogy milyen okok magyarázzák a „túlélő hősök” kultuszának fennmaradását, milyen megnyilvánulásai vannak ennek az anakronisztikus kultusznak, illetve mindez mennyiben akadályozza az új hősök felemelkedését? Miért és hogyan születnek az új hősök, milyen diszkrepanciák kísérik kultuszuk meggyökerezését?[3] A tanulmány téziseit Kádár János és Nagy Imre magyarországi kultuszán keresztül kívánom szemléltetni.

A „túlélő hős”: Kádár János

Közhely, hogy hősök mindig is voltak, vannak és lesznek. A hősök keletkezésére alapvetően kétféle magyarázat szolgálhat. Egyrészt eredhetnek egyfajta pszichés szükségletből, mely az emberi elme működésének sajátosságaként fogható fel, valamint elősegítheti a társadalmi-, gazdasági-, kulturális kánon alapvető megrendülése, megváltozása, így elsősorban a forradalmak, háborúk. Nagy Imre és Kádár János politikai pályafutásának legfontosabb állomása az 1956-os forradalom és szabadságharc volt, ám míg egyikük számára ez a véget jelentette, másiknak a kezdetet 32 évig tartó, ambivalens értékelésű regnálásához. Kádár megítélése a közvéleményben e három évtized alatt jelentős változáson ment keresztül. A forradalmi események után közvetlenül a népesség többsége a kommunista diktatúra továbbvivőjeként tekintett rá, majd bűne, a forradalom vérbe fojtása sokak szemében feledésbe merült. Ahogy Voigt is megfogalmazta, „a századunk hetvenes éveiben bekövetkező »kádári« konszolidációt ezerszer hasonlították az 1867-es kiegyezéshez; magát az 1956-ban az oroszokhoz futó párttitkárt, akit élete vége felé viszont az ország lakosságának jelentős része már »atyjaként« tisztelt, egyenesen az élemedett uralkodóhoz, Ferenc Józsefhez. Éppen ma a nosztalgia aranyozza be a régi önkényuralmak érdességeit.”[4] Ez a megítélésben bekövetkező változás köszönhető volt az egykori szocialista blokkon belül mesterségesen fenntartott viszonylagos jólétnek és kiszámíthatóságnak valamint az 1956-os eseményekkel kapcsolatban alkalmazott tudatos felejtéspolitikának.

Olvass tovább