Párbajszerű táncainkról
Az 1954-ben megindult Szabolcs-Szatmár megyei monografikus tánckutató munka eredményeiről és helyzetéről Martin György és Pesovár Ernő az Ethnographia LXIX. évfolyamában számolt be. A gyűjtőmunka, melynek során kb. 1000 táncról 11000 méter hosszúságban készült film, lényegében lezárult, csak az anyag feldolgozására és publikálására nem kerülhetett még sor. A filmszalagon rögzített táncok 25%-a, mintegy 250 tánc ún. botolótánc. A zömmel ezen a területen összegyűjtött, de az oroszág más részein is töredékesen, elhomályosultan élő sajátos botot vagy más eszközt forgató párbajszerű táncok igen sok kérdést vetnek fel. Ez a tanulmány nem akar elébe vágni e tánctípus alapos, tudományos formaelemzésen felépített ismertetésének, hanem kapcsolatát és helyét keresi meg Európában és az európai művelődéstörténetben.[1]
,,A botoló táncok funkcionális formai és zenei sajátosságait figyelembe véve számtalan változatát ismertük meg. Ezek közül egyik legarchaikusabb típusnak kell tekintetnünk azt, amikor a tánc funkciója a küzdelem, ami tartalmi vonásait is alapvetően meghatározza. Ez a funkció a tánc formai koreográfiai sajátosságait is döntően megszabja. Az eszközkezelés virtuozitása ennél a típusnál sohasem öncélú, hanem a tánc lényegét, a küzdelmet szolgálja. Az eszköz fogásmódjai, forgatás-, vágás-, ütésmódjai, ha sok esetben játékos, stilizált formában is, de mindig fegyverszerűek. A lábmozgások táncszerűségét nagymértékben háttérbe szorítja a küzdelem, s a megszokott, határozott ritmusú, kikristályosodott motívumok helyett laza ritmusú, időtartamú és tempójú lépések, előre-hátra rohanások, ugrások, térdelések, guggolások és forgások, néha hosszú megállások alkotják a táncfolyamatot a párbaj pillanatnyi helyzeteitől, fordulataitól függően. Nem véletlen, hogy az adatközlők ezt a típust sok esetben elválasztják a tánc fogalmától. A naturális verekedéstől mégis lényeges vonások különböztetik meg, így: a zene ritmusára táncszerűen történő mozgás, a hagyományos, begyakorolt, csiszolt eszközkezelési formák stilizált vívó mozgásai és a küzdelem meghatározott, hagyományos szabályai.”[2]
A jellemzést azzal egészíthetjük ki, hogy gyakran botolnak játékosan (és természetesen komolyan is), zene nélkül.
,,Másik archaikus típusa a botolónak a férfi és nő által járt páros formája, amiben a táncoló nőt körülbotoló férfi a küzdő forma sajátos forgató, vágó, ütő mozdulatait végzi a nő teste körül. A botoló dallamok szöveganyaga is alátámasztja azt a feltevést, hogy elhomályosult tartalmú, kultikus tánccal állunk szemben.”[3]
(A férfiak párbajszerű botolásában természetesen még elméletileg sem tételezhetjük fel akár azt, hogy a komolyan vívott küzdelem, akár pedig, hogy a játékos botolás az elsődleges. A kettő ellentétét szinte áthidalja az a mimikus táncos botolás, melynél az egymással küzdő táncosok közt az egyik a botolás során arckifejezésével jelzi, mintha eltalálták volna, majd a földre is rogyik legyőzetését jelezve.)[4]
Olvass tovább