Dél-Amerika felhőkbe nyúló hegyórásai, áthatolhatatlan őserdői még ma sem teljesen ismertek a tudomány előtt. Részint a kedvezőtlen éghajlati és terepviszonyok, részint pedig az indiánok elkeseredett ellenállása hozta, hogy a spanyol hódítás óta eltelt 500 esztendő ellenére újból és újból ismeretlen vagy csak névről ismert törzsekre, korábbi, azóta elpusztult magaskultúrák emlékeire bukkan a régész vagy a néprajzkutató. Ilyen kevéssé ismert, jóformán kikutatlan területnek számított nemrégen még Északkelet-Peru, a dél-amerikai kontinenst nyugat-keleti irányban átszelő hatalmas folyam, az Amazonas forrásvidéke is. Fontos nyersanyagai miatt azonban a második világháború és az azt követő évek ezt a területet is bekapcsolták a gazdasági élet vérkeringésébe, s ezzel párhuzamosan megindulhatott az európai kultúrától eddig csaknem érintetlen indián törzsek életének kutatása is.
Északkelet-Peru, az Andok hegyvonulatának lábainál, trópusi őserdőkkel borított, folyóktól, patakoktól átszelt, csapadékban gazdag terület. A növényzet buján tenyészik a trópusi erdőségekben, pálmák, kaucsuk- és mahagónifák nőnek vad összevisszaságban, át meg átszőve kötélvastagságú liánokkal. Az esős téli évszakban a folyók kiáradnak és mérföldekre elárasztják az erdőket, nyaranta pedig, a szárazság idején fehér, homokos föveny szegélyezi a mederben csörgedező vizet. Ezen a vidéken, az Amazonas fő mellékfolyója, az Ucayali mentén élnek a néprajzilag legérdekesebb indiánok: а csamа, a kampa és a kokama törzsek. Míg Peru más vidékein az európai térhódítás viszonylag gyorsan haladt előre, addig ezek az Ucayali-folyó mentén élő törzsek egészen az utóbbi évtizedekig makacsul megőrizték törzsi különállásukat és kultúrájukat az idegen behatolási kísérletekkel szemben.
Valamivel magasabb kultúrfokon élnek, mint pl. a tűzföldi indiánok, nem csupán gyűjtögetéssel – halászattal-vadászattal – tartják fenn életüket, hanem valamiféle kezdetleges földművelést is folytatnak és állandó településeik vannak. Településeik többnyire a folyó mentén fekszenek és ültetvényeiket is az őserdő folyómenti részein létesítik. A folyó nemcsak vízellátásukat biztosítja, hanem gazdag halállományával a halászatot is lehetővé teszi számukra. Egyedüli közlekedési eszközük a csónak, az ültetvényeiket vízi úton közelítik meg, és ezen bonyolítják le szállításaikat is.
Ültetvényeik számára az őserdő egy-egy körülhatárolt darabján kiirtják a fákat, elégetik az aljnövényzetet s a termékeny humuszba ásóbottal ültetik el terményeiket. Maniókát, édesburgonyát, dohányt, gyapotot és különféle gyümölcsöket termesztenek. Három-négy évenként új ültetvényeket kell telepíteniök, mert addigra a régi helyen kimerül a termőtalaj.
Egyik fő táplálékszerzési módjuk nekik is – mint a többi, ezen a kultúrfokon élő népnek – a vadászat. Tapírra, vaddisznóra, őzre, majomra és különféle rágcsálók vadásznak. A vadászat és a halászat eszköze az íj és a nyíl, a szigony és a fúvócső. Egyes csoportoknál vadászkutyák is segítenek. Ismerik a csalogatást is, mikor a vadász síppal utánozza és így csalogatja magához a madarakat.
A nemek között munkamegosztás van, így például az ültetvény előkészítése – tehát az irtás és az égetés – a férfiak feladata. Az ültetést a növények gondozását, azaz a viszonylag könnyebb munkát a nők végzik el. A nagyobb vállalkozásokhoz, mint például házépítéshez, csónakfaragáshoz, erdőirtáshoz, amelyekhez több ember egyidejű munkája szükséges, egy-egy település lakói közösen látnak hozzá. Közösségi vállalkozás a hajtóvadászat is. A közös munkára dobbal, síppal és kiáltozással hívják össze a település lakóit.
A kézművesség terén is megvannak a szabályok, hogy melyik a csak női és melyik a csak férfi munka. A textíliák és az agyagedények készítése és díszítése kizárólag női munka. Mégpedig fejlett ízlésről tanúskodó, valóban művészi munka. Gyapjúból szőnek takarókat, lepleket és azokat színekben gazdag mértani formaelemekkel díszítik. Érdekes, hogy a textíliák mértanias díszítőelemei megtalálhatók a nemes formájú, korong nélkül készített, sárga alapon vörössel és feketével festett agyagedényeiken is. A férfiak művészeti tevékenysége a fafaragásra korlátozódik. Dél-Amerika trópusi vidékein sehol sem találni olyan remekül faragott buzogányokat, evezőket, pipákat stb., mint itt.
Mindhárom törzs férfiai, asszonyai, a perui indiánok ősi öltözékét, a poncsót viselik. Ez a zsákszerű, a nyaknál kivágott ruha alkalmasint az inka magaskultúra hatásaként jutott el az őserdei indiánokhoz. A hajukat kékes-fekete színűre festik, arcukat, kezüket, lábukat pedig megint csak hasonló díszítőelemekkel színezik, mint a textíliáikat és agyagedényeiket. Ismerik a tetoválást, és sajátságos szokásuk, hogy alsóajkukat átfúrják, s a lyukba díszként ajakpálcikát helyeznek. Ékszerként fog-, karom-, gyöngynyakláncokat és karpereceket hordanak. Az ékszerek sorából nem marad ki természetesen a madártoll sem, hiszen a trópusi őserőkben ezek könnyű zsákmányai az ügyes vadásznak. A tarka, ezerszínű tollakból többnyire koronaszerű fejdíszeket csinálnak. A fejdísznek a szertartások során is jelentős szerepe van, készítése meghatározott előírások szerint történik.
Társadalmi rétegződésnek nyomát sem találjuk náluk, a legfontosabb társadalmi egység Északkelet-Perunak ezen a vidékén az anyajogú nagycsalád, mely 20-20 egyént, több nemzedék férfi- és nőtagjait foglalja magába. A házasság matrilokális, azaz házasságkötéskor a férj követi feleségét annak otthonába. Gyakori a szororális poliginia, a többnejűségnek az a formája, mikor a férfi feleségének fiatalabb nőtestvéreit is feleségül veszi. A többnejűséget a gazdasági körülmények magyarázzák, hiszen a létfenntartás folyamatában a földművelő munka oroszlánrészét végző nő játssza a főszerepet, a nőtestvérek feleségül vételét pedig az anyaági letelepülés indokolhatja.
Faluszervezetről, nemzetségről, törzsről mint politikai szervezetről nemigen beszélhetünk; a törzs nyelvi és kulturális egységet képvisel. Időnként előfordul ugyan, hogy több szétszórt település egy közös főnököt választ, de ezek ideiglenes egyesülések és céljuk – pl. háborúskodás – megszűnte után hamarosan felbomlanak.
A döntően még gyűjtögető-vadász életmódot folytató társadalomra jellemző a hiedelemviláguk is. A terület egyik legjobb ismerője, a német Tessmann, aki hosszabb ideig kutatott az északkelet-perui indiánok között, könyvének ezt a címet adta: ,,Emberek isten nélkül”, amivel a vallásos képzetek szegénységét óhajtotta jelezni. Persze számításba kell vennünk azt is, hogy а сsama, a kokama és a kampa indiánokhoz hasonlóan alacsony kultúrfokon álló társadalmaknál a vallási képzetek kutatása nagy nehézségekbe ütközik. Az eddig ismert, csekélyszámú adatból mégis megállapítható, hogy ezeknél az indiánoknál nincsen meg a „legfőbb lény”, a teremtő isten képzete, megtalálható viszont az erdei és a bozótdémonok kiterjedt hiedelemköre.
Viszonylag nagyszámú adattal rendelkezünk varázslóik tevékenységére vonatkozóan. A varázsló legfőbb tevékenysége a gyógyítás, az idővarázslás, a vadászat sikeréért végzett mágikus szertartások végrehajtása, harci jóslás stb. Bármelyikhez is készülődik azonban ezek közül, elsőként különféle bódító szerrel kábítja el magát és álomszerű révületbe merül. Az indiánok hite szerint varázslójuk ebben az állapotban kapcsolatba kerül a szellemvilággal és segítséget kap tőlük feladata elvégzéséhez. A segítőszellem néha madár vagy kígyó, néha bizonyos növény szelleme. A gyógyításhoz bizonyos fokig ért is a varázsló, ismeri a gyógyfüveket, és számos gyakorlati tapasztalata van. Mágikus szertartásai közben ezeket felhasználja. De „gyógyít” úgy is, hogy pl. a beteg ellenségére varázserejű tüskét vagy dárdát hajít.
A vadászat sikeréért tartott szertartások legfontosabbika az állatáldozat. Az állatot faragott és festett oszlophoz kötve nyíllal ölik meg. A szertartást fuvola hangja kíséri. Az állatáldozat jelentőségéről keveset tudunk, annyi azonban bizonyos, hogy vadászmágiáról van szó, az áldozati állat leölése az állatszellemek kiengesztelését és a dús vadászzsákmány mágikus úton történő biztosítását szolgálja.
Vallási szertartásaik közé tartozik a leányavatás szokása. Ez a következőképpen zajlik le: azok a leányok, akik a pubertáskort elérték, teliholdkor egy tisztáson összegyűlnek. Körülöttük felnőtt férfiak és asszonyok táncolnak a Hold fényében és állat alakú edényekből a manióka gyökeréből készített szertartási italt fogyasztanak. Napfelkeltekor kifestik a leányokat, bódító italt itatnak velük, majd különféle rituális szertartásokkal asszonnyá avatják őket. Az ünnepségek sorát a leányok közel egy hónapos erdei elkülönítése zárja le. Ez alatt az idő alatt az idősebb asszonyok megtanítják őket mindarra, amit a felnőtt nőnek az életben tudnia kell. Az avatási szertartás dramatikusan a halált és az életet jelképezi: a gyermek meghal és felnőttként születik újjá.
A túlvilági életre vonatkozó képzetekről csak újabb adatok állnak rendelkezésünkre, ezek pedig a keresztény vallás befolyását mutatják. A csama indiánok hite szerint a lélek a halál után az égbe jut, ahol munka nélkül, bőségben él. A túlvilági jutalom vagy büntetés képzetét ne ismerik, a túlvilág örömeiben mindenki egyformán részesül.
A temetkezési szokások terén az egyes törzsek között, sőt a törzseken belül is eltérések vannak. Általában a temetés úgy történik, hogy a halottat urnába helyezik és a saját kunyhójában elföldelik. A kampa indiánoknál gyakori az is, hogy a holttestet használaton kívüli csónakban, az őserdő mélyén földelik el. A temetést, miként más népeknél is, gyászszertartások kísérik. A halott mindkét nemű rokonai régi ruhákba öltöznek, s levágják a hajukat. A siratás a nők feladata, a férfiak csendben gyászolnak. A nők keserves, jajongó sírását a csónak koporsó fedelére hulló kalapácsütések hangja kíséri.
Hajdanában a háborúskodás követelt sok áldozatot. Az egyes törzsek közötti harcoknak a trófeaszerzés volt a fő indítéka. A hadjáratokban, melyek sok ügyességet követeltek, elsősorban dicsőségre vágyó fiatal férfiak vette részt. Az útrakelés előtt vad, dobbal és pánsíppal kísért énekkel lovalták harci dühbe magukat, s az éneklésben, zenélésben a férfiakhoz a nők is társultak. De harci zaj ma már ritka veri fel az Ucayali csendes őserdeit s a kis falvak lakói békében folytatják mindennapi életüket. Már csak egy-egy öreg indián emlékezik a múlt sikeres vagy kevésbé sikeres harcaira és elesett fegyvertársaira, mikor csónakjában magányosan evez az álmosan hömpölygő folyón.
A siratók gyászéneke azonban az utóbbi évtizedekben a szokottnál gyakrabban hangzott fel az Ucaya mentén. A „fehér” térhódítást – mint annyifelé a világon – itt is az európai betegségek pusztítása követte, s himlő s más egyéb járványok következtében erősen megfogyatkozott a törzsek létszáma.
Forrás: Élet és Tudomány Kalendáriuma 1963. 153-156.