Bibó Lajos: Tamburabál

Alkonyodik. A nap, mely a ködös párázaton keresztül csak egy nagy vörös gömbnek látszik, hirtelen hanyatlik alá a sötét tiszai füzesek mögé s a tágas pusztaságra leszáll az éj. Hideg, hűvös szellő kerekedik fel valahonnan a zsombék aljáról, mely pillanatok alatt végig röpül a nagy rónaságon s a Kardos Misuék tanyájába valami csodálatos hangzavart visz, ami így messziről hallva sem nem muzsika, se nem ének, hanem a kettőnek valami csodálatos vegyüléke.

– A sógoréknál bál lösz! – vélekedik Kardos Misu a tanya udvarán s néz arra oldalvást, ha vajjon a szél elviszi-e a Fábiánék tanyájáig azt a hangzavart, mely az ő figyelmét is lekötötte.

– Bál lösz? – kérdezte az öreg gazda a fiától, aki még mindig beletévelygett tekintetével a messzi pusztaságba.

– Az ám, tamburabál! – felel a gyerek s hirtelen kigyúl a szeme, az arcza, a tekintete, amint a ködös alkonyaton keresztől meglátja Évit, a Fábiánék leányát, vagy hogy leginkább nem is látja, csak sejti, hogy ő az, mert más nem tud olyan szépen danolni, mint az Évi, akinek nótája most is átrezdül a harmatos tarlón.

A gyerek aztán megkenyerezik otthon s elindul a bálba.

– Adjon isten! – köszönt be a Kovácsék házánál nem sok idő múlva s kezel sorba a vendégekkel, akik ott ülnek a székeken, a padokon, míg a tamburás az asztalfőnél stimmolja a hangszerét és válogatja a lúdtollat, hogy melyikkel lehetne szebben kiverni az új nótát:

Dalos madár, kis pacsirta,

Ne szállj ablakomra sírva.

Mért is jönnél oda sírva?

…. Katonának vagyok írva!

Misu maga is lehúzódik a legények közé, pipát vesz elő, kicsihol és épen rá akar gyújtani, mikor megszólal a tambura és elkezdődik a táncz. A legények megállanak s mindenki leány után néz. Misu az Évike után, aki eddig ott ült ángya mellett a kuczkó szélén s a világért nem szólt volna egy hangot.

Azután járják. Először lassan, csendesen, majd egyre szilajabban, féktelenebből, amint csak a pusztai legények tudnak tánczolni. Nincsen egy hang, egyetlen kurjantás, csak az öreg Kovács sógor mormog valami olyasfélét az egyik sarokban, hogy :

– Hiszen szép vóna ez így is, evvel az úri móddal, de már régen csak nem igy járták vót!

A fiatalság azonban nem sokat törődik az öreg megjegyzéseivel, járja tovább s ha közülök egy elfárad, az leül az asztalvégre és elkezd referánczolni a komájával. Ez is mulatság és odakint a tanyák közt nem kerül pénzbe, a veszteséget a nyerő a partnere orrára leveri a kártya lapjával. A jószívű háziak még meg is vendégelik őket egy kis aszalt meggyel vagy sült tökkel s úgy éjféltájon kinyitják az ajtót, állítólag azért, hogy a füst eloszoljék, a valóságban pedig annak okáért, hogy most már el lehet menni.

Mennek is egymásután, sorjában. Megköszönik a mulatságot, s azután nekivágnak a fekete éjszakának. Ki erre, ki arra, torony irányában, keresztül a szántáson, a tarlón, amerre egyenesebb.

A Misu gyerek Évikéjék felé tartott, hogy hát hazakíséri a leányt, hiszen nem messze van, egy dűlő van a két tanya között.

Sötét volt, bár csillagok ragyogtak az égen. És csend, valami mélységes némaság, elannyira, hogyha lábuk alatt nem zörgött volna a haraszt, talán egymás szívének a dobogását is meghallhatták volna. A hideg dér pedig mintha arczába hullott volna a leánynak, Évike úgy összeborzongott s dobogó szíve fölött összébb vonta a kendőt.

– Hideg van, – szólott a legényhez, aki ott ballagott mellette s hatalmas botjával tapogatta a csapást.

– Az ám, – válaszolt Misu, – esik a dérharmat!

Ennyiből állott egész után a beszédjük. Többet ennél nem szóltak egy szót sem, míg oda nem értek a Fábián Évike tanyájukhoz, az akáczok alá, melyek körülvették a szérűskertet. Ott azonban, talán mert nagyobb volt a sötét, bátorságot vett a legény s gyöngéden megérintené a leány kezét.

– Te, Évi !

– Nos?

–Mondanék én neked valamit, de kinevetsz majd vele.

– Kinevetem? Hát ne mondjon olyat, amin nevetni kelljen.

Misu mélyebbre nyomta fejébe a kalapot s a mándliján is igazított egyet. Mikor aztán ezeket, az előkészületeket megtette, akkor elfogult, meleg, keresetlen és szívből fakadó, őszinte hangon szólott a leányhoz:

– Hát tud meg Évike, hogy én téged szeretlek ám nagyon. Bolondja vagyok már egészen ennek a szerelemnek s jól esik a lelkemnek, könnyítek vele a szívemen, ha megmondom ezt neked!

Megtörtént. Elmondta, amire hetek óta készült s most várta a feleletet.

– Szeret? – kérdezte a leány s kötője csücskével eltakarta arczát, mintha attól félt volna, hogy a legény kiolvassa szeméből az ő nagy szégyenét és még nagyobb szerelmét.

– Szeretlek Évikém, amint talán még az édes szüléd sem szeretett soha s nem tudok meglenni tovább már nélküled. Rád gondolok mindig s ha valamelyik napsugaras délután meghallom a tarlón keresztül a te nótád, bolondja leszek a szívemnek s röpülni szeretnék hozzád, utánad!

És amíg beszélt, két erős, munkában edzett karjával átkarolta a leány derekát s észrevétlen, talán öntudatlanul egy csókot nyomott a leány arczára.

Évike összeremegett a legény ajkainak érintésétől s kiszakítva magát a Misu karjaiból, mint egy őzike szaladt be a tanya udvarára.

Hanem másnap, mikor elmúlott a sötét s az őszi verőfény beragyogta széltől hosszáig a tágas pusztaságot, megadta Misunak a feleletet egy dalban, melynek jelentősége fölért a világ minden boldogságával.

Forrás: Vásárhely és Vidéke 1897. XV. évfolyam 87. szám. 3-4.