Katona Imre: Füstöl már a cirokgyárnak kéménye…

A magyar népdalok – s erre ezrével idézhetnénk példát – elsősorban a parasztság életéről szólnak. Ám a legutóbbi száz esztendőben némelyikükbe a gyár és az ipari munka is belekerült. E mindössze 60-80 változatból álló csoportot „gyári népdalokként” tartja számon a szakirodalom. Többet is ismerhetnénk belőlük, ha régebben a szakemberek – tisztelet a csekély kivételnek – nem idegenkedtek volna tőlük. A legtöbb gyári népdalt csak 1945 után jegyezték fel!

Felvetődhet a kérdés, hogy egyáltalán népdalok-e ezek a nem paraszti, még csak nem is falusi alkotások. Vagy hogy miként jöttek létre, s kik énekelték őket?

A gyári népdal olyan átmeneti dalcsoport a parasztdal és a munkásdal között, amelyet azok a már nem paraszt, de még nem munkás emberek énekeltek, akik tömegesen a múlt század közepétől kezdve mentek át a mezőgazdaságból az iparba. A munkássá válás hosszadalmas és gyötrelmes folyamat volt. Minden gazdasági és politikai válság kétszeresen sújtotta ezeket a többnyire kétlaki, részben mezőgazdasági, részben ipari munkából élő vándormunkásokat. Dalaikban – amelyek a már meglevő népdaloknak bizonyos fokú megváltoztatásával keletkeztek – egyszerre mutatkozott meg nehéz életük és a régi szemléletük s új munkakörülményeik közötti ellentmondás. Ugyanúgy kényszernek érezték a hajszás ipari munkát, mint a megelőző időszakokban elődeik a nemegyszer egy évtizednél is tovább tartó katonai szolgálatot. Szép bizonyság erre egy 1914 előtti katonadalból átalakított gyári népdal. A katonadal így hangzott:

Édesanyám, én is katona vagyok,

Budapesti kaszárnyában hervadok.

Onnan nézem a fényes nap járását,

Úgy várom a szabadságom óráját.

(Siófok, 1906.)

A katonadalból ez a gyári népdal lett:

Édesanyám, én is gyári lány vagyok.

A csepeli tölténygyárban hervadok. 

Úgy hervadok, mint ősszel a falevél.

Édesanyám, gyári lánynak neveltél.

(Átány, Heves megye, 1913.)

Ipari fejlődésünk föllendülésének kezdetén, a XIX. század utolsó évtizedeiben a népdal még eleven életet élt. Nem csoda hát, ha az új életforma bekerült a dalköltészetbe – bár ez országossá és általánossá már nem tudott válni. Csak azok a csoportok énekelték, amelyek – mint mondottuk – mezőgazdasági munkásokból ipari dolgozóvá váltak. Igaz, ezek is meglehetősen széles népréteget jelentettek: 1914 előtt a történelmi Magyarországon a mezőgazdaságból élő népesség 39 százaléka volt szegényparaszt vagy agrárproletár, s az utóbbiaknak 73 százaléka (az aratórészesek, a summások stb. tömege) az év nagy részében vagy egyáltalán nem talált otthon munkát, hanem vándormunkásként próbálta megkeresni a kenyerét. Nagy volt tehát az úgynevezett ipari tartaléksereg. Egy részüket az ipar fel is szívta: 1880 és 1914 között, vagyis egyetlen nemzedéknyi idő alatt a gyári munkások száma hatvanezerről félmillióra, a nyolcszorosára nőtt. A tegnapi parasztok persze a saját népdalaikat alakították át. Egy Zala megyében gyűjtött aratódal szövege például:

Jakabfában nincs több leány, mint három,

Azok szedik fel a markot majd nyáron.

Piros pántlika lobog a derekán:

Jaj, de szépen hajol a marok után!

Az ebből alakult gyári népdal:

Itt Parajdon nincs több leány, csak három,

Ki a szövőgyárba járjon a nyáron.

Piris strimfli ( harisnya), hosszú szárú cipője,

Nem illik a vetélő a kezébe.

(Parajd, Erdély, 1905.)

Parasztságunk és mezei munkásságunk zöme eleinte ellenszenvvel vagy legalábbis tartózkodással fogadta az iparosítást. E kétségkívül maradi szemléletnek sokféle valóságos és vélt oka lehetett (a drágaság, az újfajta divat, a „régi jó erkölcsök” lazulása stb.). Mindez lényegében ugyanazt eredményezte: a dalok az abban az időszakban észlelhető jelenségek közül elsősorban a kedvezőtleneket örökítették meg. Például:

Keresztúr már nagyba halad dolgába.

Kétszáz munkás dolgozik a lengyárba.

Nagy ára lesz a kendernek, a lennek.

Hogy a fene, mennyi gyár van, enné meg!

(Tarcsafalva, Udvarhely megye, 1905.)

Hej, a szigeti kislányok

Mind a tésztagyárba járnak.

Kilenc krajcár a napszámuk.

Mégis fodros a szoknyájuk.

(Győr, 1881.)

E dalok alkotói, éneklői valójában kívülről látták a gyárat és magát az ipari munkát, nem tudtak velük azonosulni. Ezért szinte törvényszerű az is, hogy a legtöbb gyári népdal éppen ott történt szerencsétlenségekről szól – ugyanúgy, mint a hajdani népballada is a cséplőgépbe esett Farkas (vagy Szarvas) Julcsa haláláról. Borsodban gyűjtötték például ezt a régi dalt:

Leégett a nagy szerencsi cukorgyár.

Beleégett tizenhárom barna lány.

Verje meg az Isten azt a jó édesanyát.

Ki a cukorgyárnak nevelte a lányát!

Még a befejező átok is hamisítatlanul balladai! De nem is kell baleset és halál ahhoz, hogy a gyárat, a gyári urakat – sőt, még a gyárban dolgozókat is – elátkozzák. E szövegek olyan énekesekre vallanak, akik érzik ugyan a kizsákmányolást, de nem értik annak természetét, nincsenek tisztában társadalmuk osztályviszonyaival – ezért valódi sérelmeiket még nemigen tudják dalba foglalni. Ez utóbbira csak a későbbi munkásdalokban találni példát.

Jaj, de füstöl a hatvani cukorgyár!

Verje meg az Isten, aki odajár!

Verje meg a bennevaló urakat,

De még jobban a hatvani lányokat!

(Parád, Heves megye, 1893.)

A gyári dalok nem sokat árulnak el az üzemi munkáról és a munkáséletről. Ez abból a tényből is következik, hogy legtöbbjük a parasztdaloknak csupán többé-kevésbé – az alkalomhoz illően – átalakított változata. Bizonyos népdalokat úgyszólván minden foglalkozás megéneklésére felhasználtak – végül aztán gyári népdal lett belőlük. Egy negyed századdal ezelőtt a Palócföldön gyűjtötték például az eredeti „kukás”, azaz dohányosdalt:

Ha akarok, új esztendőt csinálok.

Én már többet a dohányba nem járok.

Megmosom a dohánytól a kezemet.

Nem eszek már több keserű kenyeret!

A belőle alakított gyári népdal így hangzik:

Ha megunom, új esztendőt csinálok.

Én már többet villanygyárba nem járok.

Megmosom az olajtól a kezemet.

Régi babám, felejtsd el a nevemet!

(Fábiánháza, Szabolcs-Szatmár megye, 1972.)

Ugyanilyen módon lettek egy általánosan ismert szerelmi dalból téglagyári dalok:

Kalocsai lányok, Isten veletek!

Már én többet nem beszélek veletek.

Kinyílhat a bazsarózsa a kiskertetekben.

Már én többet nem szakítok belőle.

S a téglagyári változat:

Palotai gyári lányok, Isten veletek!

Már én többet nem beszélek veletek.

Száradhat a tégla a truknerajtókban (= szárítókban).

Már én többet nem teszek az elevátorra (= szállítóra).

(Várpalota, 1965.)

Idézett példáink jól mutatják, hogy az átalakítás mértéke különböző. Több ízben nemcsak formai, hanem jóval inkább tartalmi jellegű. Erre bizonyság két egymással rokon szerkezetű gyári népdal: az egyik a múltból, a másik a jelenből való. A tartalmi eltérések önmagukért beszélnek:

Leégett az aranyosi cukorgyár.

Beleégett tizenhárom barna lány.

Verd meg, Isten, verd meg azt a rossz édesanyát,

Mért ereszti a cukorgyárba a lányát!

(Bükkaranyos, Borsod megye, 1933.)

És a két évtizeddel későbbi változat:

Füstöl már a cirokgyárnak kéménye.

De sok kislány vígan dolgozik benne!

Kilenc kislány tiszta fehér ruhába.

Rostálja a cirokmagot tisztára.

Forrás: Élet és Tudomány 1977. XXXII. évfolyam 42. szám. 1324-1325.