2014. szeptember 09. kedd, 08:54
Nagy Molnár Miklós
JP-Bookmark plugin
www.joomlaportal.hu
Adatok a Nagykunság teherhordásához
K. Kovács László meghatározása szerint „teherhordás mindaz az emberi, állati, esetleg természeti erÅ‘vel és helyváltoztató mozgással párosult vagy anélkül végzett meghaÂtározott célú (...) munka, amely arra törekszik, hogy valamit - akár élÅ‘lényt, akár élettelen tárgyat - egyik helyrÅ‘l a másikra juttasson.”[1] Felosztása szerint a teherÂhordás történhet emberi erÅ‘vel, cipekedéssel valamint állati erÅ‘vel, jármüvek segÃtÂségével.[2] Dolgozatom e felosztás alapján mutatja be a Nagykunság népi teherhorÂdását.
A magyar néprajztudomány régóta foglalkozik az emberi erÅ‘vel végzett teherhorÂdás módjainak és eszközeinek vizsgálatával. A módszeres kutatás megindÃtója Györffy István volt, aki a Magyarság Néprajzában külön fejezetben összegezte a témával kapcsolatos addigi ismereteket.[3] JelentÅ‘s kutatásokat végzett Gunda Béla[4], aki egy észak-szlovákiai település Zakarovce teherhordását Ãrta le részletesen, s az adatokat elemezte társadalmi, gazdasági, történeti, nyelvtörténeti szempontok szerint.
A teherhordó eszközök kutatásával kapcsolatosan azonos szempontokra hÃvja fel figyelmünket Paládi-Kovács Attila[5]. Másik tanulmányában foglalkozik a batyuzás kérdéseivel, rendszerezi a Borsod-Abaúj-Zemplén megyében alkalmazott batyuzó lepedÅ‘k fajtáit[6]. Saját kutatási eredményei alapján megállapÃtja, hogy a vászonlepeÂdÅ‘vel háton való cipekedés a Kárpát-medencének csupán egy meghatározott terüleÂtén volt ismeretes. Északon a szlovák-magyar nyelvhatártól a Duna vonaláig, keÂletebbre, a MátyusföldtÅ‘l Kárpátaljáig a batyuzás a meghatározó módja az emberi erÅ‘vel végzett teherhordásnak[7]. Az Alföld területén pedig csak szórványosan muÂtatható ki.
Szolnok megye Néprajzi Atlasza[8] alapján megállapÃtható, hogy a nÅ‘k batyuzása a Nagykunság egész területén ismeretlen volt. A férfiak azonban használták a takarÂmányhordó ponyvát. ElsÅ‘sorban a négy sarokkötÅ‘s változatot alkalmazták, de KunÂmadarason a két sarokkötÅ‘s is ismert volt. A takarmányhordó ponyva az Atlasz tanúsága[9] szerint két néven is ismert. Karcagon és Kisújszálláson ponyva a neve, de Kunhegyesen és Túrke vén ismert volt hara elnevezése is.
A Nagykunságban a kisebb terheket a férfiak általában tarisznyába, szeredásba rakva cipelték. Paládi-Kovács[10] megállapÃtása szerint Közép- és Kelet-Európábán a tarisznyának többféle változata alakult ki. Ezek a vásznon kÃvül készültek még gyapÂjúból, szÅ‘rbÅ‘l, valamint bÅ‘rbÅ‘l is. Vidékünkön szintén szÅ‘rtarisznyaként volt ismeÂretes, de a bÅ‘rbÅ‘l készült tarisznyát is szeredás névvel illették.
A Nagykunságban az emberi erÅ‘vel végzett teherhordás legfontosabb eszköze a kosár volt. Takarmány hordására több településben a ponyva mellett használtak vesszÅ‘bÅ‘l font ún. takarmányos kast is, bár az általánosan elterjedt a ponyva volt. Ezt az eszközt kétféleképpen hordták: az egyik mód szerint a kötéllel a vállra vetetÂték a kast, de általában két kézbe fogva vitték.
A vesszÅ‘bÅ‘l font kosarat a Nagykunság egész területén kaska névvel illetik. A fehér vesszÅ‘bÅ‘l font kasoknak többféle változatát ismerték és használták területünÂkön. FÅ‘képpen azonban a közepes méretű kaskákat szerették. A középen füllel elláÂtott kosárban hordták be a tanyáról az asszonyok a piacra a tejet, tejtermékeket, valamint a baromfit és a tojást is. Kisújszállási adatközlÅ‘im elmondták, nem ritkán egy-egy tanyasi asszony két kaskával is feltűnt a piacon. Ilyenkor a két kosár fülét egy megcsavart kendÅ‘vel összekötötték, úgy vették vállra. A fenekes, szegett kézi kosarakat mindig hántolt vesszÅ‘bÅ‘l készÃtették. Túlnyomó része soros, illetve Ãvelt fonással és bonyolult szegélydÃsszel készült.
A Nagykunságban különösen két település, Kisújszállás és Túrkeve kosárfonóÂmesterei voltak közismertek. Kisújszállási adatközlÅ‘im elmondása szerint helyben a Nánási család kosarait vásárolták elsÅ‘sorban. A jeles helybeli kosárfonómesterek közül azonban kiemelkedett a túrkevei Sallai család.
A kosár, a kaska sajátos megjelenési formája volt a biciklikas. Az Alföld terüleÂtein az 1930-1940-es években terjedt el jobban a kerékpár használata. ElÅ‘ször csak közlekedési eszközként alkalmazták a városokban, majd kisebb terheket is szállÃtotÂtak rajta. Ekkor kerültek elÅ‘ször a kerékpárokra a biciklikasok is, amelyek szintén vesszÅ‘bÅ‘l készült, füleden eszközök. A biciklikasok azonban az évek során vesztetÂtek jelentÅ‘ségükbÅ‘l, ma már jóval ritkábban, csupán néhány településen használaÂtosak.
A Nagykunságban a gazdák egyik legfontosabb kézi teherhordó eszköze a zsák volt. Ebben vitték a vetÅ‘magot, illetve az Å‘rletni valót a malomba, vagy a darálandót a darálóba. Az Å‘rlendÅ‘ búza malomba szállÃtásához mindig használtak járművet, leggyakrabban szekeret. A darálandót vagy talicskán tolták, vagy a vállra vetett zsákban cipelték a darálóba. Ilyenkor általában nagyobb méretű zsákba rakták a darálandót, majd középen kettéválasztották. Rendszerint középen még csavartak is egyet rajta, úgy vetették a vállukra.
A századforduló táján a vÃzhordásra elsÅ‘sorban cserépedényeket használtak, amelyeket a helybeli (karcagi) mesterektÅ‘l szereztek be. Az egyes települések hetivásárain gyakran feltűntek a mezÅ‘túri fazekasok, akik szekereiken szállÃtották korÂsóikat, kantáikat. VÃzhordáskor a korsókat általában kézbe fogva, illetve a munkába menetkor a szekéren vitték.
A talicska szintén a legfontosabb teherhordó eszközök közé tartozott. Az egykeÂrekű szállÃtóeszköznek két változatát ismerték. Az egyik tÃpus rakfelülete mintegy ládaszerűen be volt deszkázva, ezt ládás talicskának is nevezték (pl. KisújszálláÂson). A másik változatnak nem voltak oldalai csupán a kereke mögött volt lécekbÅ‘l összeállÃtott saroglyája, amely kb. fél méterre magasodott. Ez utóbbit saroglya taÂlicska néven is ismerték (pl. Kisújszálláson). A ládás talicskát fÅ‘képpen a ház körüli munkák végzésekor használták, leggyakrabban ezzel hordták ki a trágyát a földre. A saroglya talicskán elsÅ‘sorban a malomba, illetve a darálóba vitték az Å‘rletni valót.
A talicska speciális változata a kubikos talicska, amelyet az erÅ‘sebb akácfa heÂlyett a könnyebb nyárfából készÃtettek. A kubikos talicskát fÅ‘ként a más vidékekre járó kubikos munkát vállalók használták. Ez az eszköz rövidebb és magasabb volt, mint az általánosan használt talicska, Ãgy könnyebben lehetett tolni. Használatát gyakran a nyakukba akasztott a vállpánt vagy hám is könnyÃtette. A vállpántot nyaÂkukba akasztották, két végét pedig a talicska fogójára erÅ‘sÃtették.
Az emberi erÅ‘vel végzett teherhordás során csak viszonylag kisebb terhet lehet egyik helyrÅ‘l a másikra szállÃtani. A nagyobb terhek, rakományok elszállÃtását állati erÅ‘ segÃtségével végezték. A Nagykunságban az állati erÅ‘vel végzett teherhordás legfontosabb eszköze a szekér, illetve a kocsi. MielÅ‘tt azonban ezek ismertetésére térnék, néhány szót szólok a Nagykunság egykori útviszonyairól, közlekedési leheÂtÅ‘ségeirÅ‘l.
Györffy István immár klasszikus munkájában is megemlékezik a vidék nehéz közlekedési viszonyairól: „az egyes községek határai nagyobbrészt vÃz alatt állotÂtak." Kezembe került egy 1699-ben készült határleÃrás, melybÅ‘l kiderült, hogy nádÂdal, sással, gyékénnyel felvert rétség volt ez az egész táj, s a német leÃró szerint: „A lakosok csak csolnakkal tudnak egyik helyrÅ‘l a másikra járni.”[11]
A csónak még ezt követÅ‘en is sokáig fontos közlekedési eszköz maradt: „Apámtól hallottam, hogy Karczagról Füzesgyarmatra - pedig jó 36 kilométer távolság - a vásárra hajón járt. SÅ‘t gyermekkoromban több városszéli udvaron magam is láttam hajót... A mi hajóink csak afféle lélekvesztÅ‘k voltak, de ha a rétes emberek kezükÂbe vették a csáklyát az ereken, fokokon, tisztákon, rónákon, hajó csapásokon olyan hirtelen átlökték a hajót oda, ahova kellett ... Még akkor sem akadt fel a magyar ember, ha az árvÃz apadni kezdett, s a hajó megfeneklett. Egyszerűen lovat fogott eléje s azzal húzatta. SÅ‘t olyan jármüvet is talált fel, amilyen a Sárréten kÃvül tán az egész világon nem volt: sárhajót, amit a sár fölött ló húzott.”[12]
A XIX. századi nagykunsági nehézkes közlekedési viszonyokról Szűcs Sándor is megemlékezett: „Volt még egy másik nevezetes gátunk, a Kara János gátja, amely a Karcag és Kisújszállás közt terpeszkedÅ‘ Kara János nevezetű ingoványos mocsáron vezetett keresztül. Versben és prózában sok átok szállott rá.
Bizonyos Ugró István rÃmfaragó régi karcagi csizmadia mester, midÅ‘n egyszer vásárra menet benne maradt, Ãgy tisztelte meg:
Ezt a Kara János gátját Tán biz az ördögök hányták,
Hogy a szekér elakadjon,
Szegény utas elkárhozzon?
Süllyedjen el, azt kÃvánom,
Vagy ha elég azt se bánom!
Mocsári növényzet korhadó részeivel elegyes laza, kotus földből töltötték fel s ősszel olyan volt, akár a kelesztett tészta, nyári szárazságban pedig kigyulladt az eldobott taplótól és fekete füstöt eregetve kojtolt. Télen akkora rögökbe fagyott, hogy fenékkel fordult fel rajta a szánkó.
Mikor beállt az Å‘sz, attól fogva nem is igen jártak rajta. Az utasok a Pingyó csárdánál leszálltak a szekérrÅ‘l, cókmókjukkal együtt csolnakba telepedtek, s azon vitették magukat tovább, Kisújszállás irányába. Ma is emlegetik a kunsági öregek, hogy Å‘sszel erre a sártöltésre az ökröt még csak rá lehetett hajtani, de a lónak több esze volt: akárhogy ostorozták nem ment neki.”[13]
A fenti idézetekben a nem könnyű közlekedési viszonyok mellett arra is találunk utalást, hogy a Nagykunságban a legfontosabb haszonállatok a ló és az ökör voltak. Mindkét állatfajtát igázták, illetÅ‘leg az állati erÅ‘vel végzett teherhordásban is fonÂtos szerepet játszottak - ahogyan errÅ‘l Bellon Tibor'[14] összefoglaló tanulmányában is olvashatunk. A nagykunsági szekerek elé elsÅ‘sorban lovat fogtak, mert az gyorÂsabb volt. A nagyobb szekerek elé, nagyobb terhek szállÃtásakor ökröket fogtak be, amelyek nagyobb erÅ‘vel húzták a szekeret. Kisújszállási adatközlÅ‘imtÅ‘l hallottam, hogy korábban néha elÅ‘fordult olyan eset is, hogy bivalyt fogatoltak. Emlékezetük szerint a bivaly jóval igénytelenebb állat volt, mint az ökör, ám annál jóval lassabÂban is haladt.
A Nagykunságban a kunsági szekeret használták, amely K. Kovács[15] szerint: „a debreceni szekérnek egy könnyebb változata. A Nagykunság kisebb gazdáinak nem mindig telt két szekér tartására, ezért középnagyságú - 6-8 sukkos -, erÅ‘s, de azért kimunkált, szépen vasalt szekeret tartottak, amely egyaránt megfelelt teherszállÃtásÂra és két lóval a tanyára, vásárra való járásra is. Fogatolása a tehertÅ‘l és az alkalomÂtól függÅ‘en 2, 3 vagy 4 ló volt, de fogatolták ökrökkel is.”
A nagykunsági szekér részei közül elsÅ‘ és hátsó tengelyét egy jó karvastagságú rúddal kötötték össze. A két tengely végein helyezkedtek el a kerékagyak. Az elsÅ‘ tengelyhez erÅ‘sÃtették a két rúdszámyat, amelyek közrefogták a fogatolásnál haszÂnált kocsirudat. A rúdszárnyak benyúltak a szekérderék alá, ahol azt egy keresztfa kötötte össze. A szekéroldalt négy lÅ‘cs támasztotta, amelyek egyik végét a kerékÂagyból kiálló tengelyhez erÅ‘sÃtették, a másik vége pedig a szekéroldal felsÅ‘ pereméÂhez csatlakozott. A szekér végeit a két görbülÅ‘ saroglya zárta le. Oldalán a felsÅ‘ és alsó egyenes oldalfák párhuzamos élű oldalakat képeztek. Az oldalakon oldalmereÂvÃtÅ‘k és támvasak voltak, ezeket dÃszesre is kovácsolták. A szekér oldalai rendszeÂrint bedeszkázottak, de gyakran helyeztek beléjük vesszÅ‘bÅ‘l készült oldalkasokat is. Kisújszállási adatközlÅ‘m elmondása szerint az általuk használt szekerekbe háÂromoldalú vesszÅ‘kasokat helyeztek, amelyek általában magasabbak voltak a szekér oldalfalánál. A szekérkasokat sokszor úgy helyezték be, hogy a hátsó, rövidebb olÂdali kasfalat nem tették fel.
A nagykunsági gazdák terményhordáskor gyakran erÅ‘sÃtettek vendégoldalt szeÂkereikre. Ennek felszerelésekor elÅ‘l és hátul két rudat helyeztek a lÅ‘csön kÃvül keÂresztben a szekér oldalfáira. Ezek a rudak nem voltak hosszabbak, mint a kocsi legszélsÅ‘bb pontja, a tengelyvég. A 10-12 cm keresztmetszetű rudat kötéllel, illetve vendégoldal gúzzsal erÅ‘sÃtették a kocsira. Erre erÅ‘sÃtették hosszanti irányban a venÂdégoldalként használt rudat. Cservenyák[16] monográfiájában megemlÃti, hogy a KunÂságban a keresztrudakra négy darab kb. 3 cm átmérÅ‘jű faszegekkel, facsappal rögÂzÃtették a vendégoldalakat.
Amint ez a Magyar Néprajzi Atlaszból[17] is kitűnik, a Kárpát-medencében elterÂjedt közlekedési-, teherszállÃtó eszköz volt az ekhós szekér. Számos néven ismert változatait nagy területeken használták a fuvarosok. A kocsifedél legelterjedtebb elnevezése az ekhó. Paládi-Kovács Attila[18] szerint ezzel a névvel különösen a FelsÅ‘- Tiszántúlon, illetve a Partiumban jelölték a kocsifedelet. Az ekhós szekeret a NagyÂkunságban is ismerték, adatközlÅ‘im elmondása szerint azonban nem helybeliek haszÂnálták. Kisújszállásra például más településekrÅ‘l érkezett árusok, gömöri fazekaÂsok, ruhakereskedÅ‘k hozták ekhós szekereiken portékáikat a vásárokra.
A kunsági embert a szekér a bölcsÅ‘tÅ‘l a koporsóig végigkÃsérte. A mindennapok munkavégzéséhez szorosan hozzátartozott, ezzel járt ki földjére, ezen szállÃtotta földművelÅ‘ eszközeit, de a megtermelt terményeket is ezzel szállÃtotta haza. Ezen kÃvül távoli városok vásáraira is szekereivel jutott el. Fazekas Mihály[19] emlÃti, hogy a régebbi idÅ‘kben a karcagi kenyérsütögetÅ‘ asszonyok szekérre rakták kenyereiket és Debrecenbe vitték eladni. A szekér a Nagykunságban is vegyes használatú jármű volt. Betöltötte a teher- és személyszállÃtás funkcióját. A munkaalkalmakon kÃvül az ünnepi alkalmakhoz is szorosan kapcsolódott, az esküvÅ‘i alkalmak szintén nélÂkülözhetetlen kelléke volt a szekér.
A négykerekű lóval fogatolt jármű mellett a Nagykunság szinte valamennyi teleÂpülésén ismerték és használták a kétkerekű kocsikat. Ezek általában két rudas lÅ‘cstelen, lajtorjás oldalán egyes fogatú jármüvek voltak. A négykerekű szekereknél mozgékonyabbak voltak, illetve a viszonylag járhatatlanabb terepeken is jobban moÂzogtak. A Nagykunság településein általában taliga, kordé néven ismerték, de Kisújszálláson és Karcagon - igaz csak kevesen - atyafitagadó néven is emlÃtették. Településeinken elsÅ‘sorban a juhászok, pásztorok, illetve a postás használta a kétrudas, általában lóval fogatolt jármüvet. AdatközlÅ‘im közül többen emlékeztek arra, hogy a juhászok szamárral is fogatolták. A kétkerekű, lóval fogatolt jármű ugyancsak fontos munkaeszköze volt a távolabbi vidékekre járó kubikosoknak is A jármű kerekeinek átmérÅ‘je a szekér kerekénél nagyobb volt, annak mintegy a másÂfél-kétszerese.
A Nagykunság településein, a tanyákon a nyári, Å‘szi munkák végzésekor fontos teherhordó eszköz volt a vontató. A rendrÅ‘l felgyújtott szénát rudasba rakták, amely alá két másik rudat szúrtak, ezekkel rakták vontatóba a felgyüjtött szénát. A vontaÂtót aztán átkötötték lánccal és állati erÅ‘vel húzatták arrébb.
A vontató egyszerű jármű volt, elejét leginkább egy régi szekér vánkos és rúdszárnya nélküli elsÅ‘ tengelye alkotta. A tengelyhez kötötték hámfával a lovakat, rendszerint kettÅ‘t. A hátsó, mozgatható tengelyt két szeg erÅ‘sÃtette a vontató oldaláÂul szolgáló rudakhoz. A hátsó tengely mozgathatósága nagyban megkönnyÃtette, illetve gyorsÃtotta a vontató fel- és lerakodását. Rakodása úgy történt, hogy a vontaÂtó aljául szolgáló rudakat a boglya alá dugták, majd ezekkel a boglyákat megemelték. A vontató tengelyeit pedig a rudakhoz erÅ‘sÃtették. Az Ãgy összeszerelt vontatóval szállÃtották a kÃvánt helyre a boglyát. A jármű hátsó kerekei az elsÅ‘nél kisebbek voltak. A Nagykunság néhány településén más névvel is illették a vontatót. KisújÂszálláson például ismert a csámesz elnevezés, Túrkevén pedig erre a járműre haszÂnálták a bolondkocsi kifejezést is.
A Nagykunságban télen, amikor a leesett hó miatt már nem lehetett szekérrel közlekedni, a szánt használták teherhordó eszközként. Kisújszállási adatközlÅ‘im elmondása szerint az igás szánt úgy épÃtették meg, hogy a szán két talpfájába két, kb. 30 cm hosszú lábat véstek, melyeket az eplény kötött Össze. A szán elsÅ‘ és hátsó harmadában lévÅ‘ két eplényt deszkával borÃtották. Erre állÃtották az oldalfalat, amely több esetben megegyezett egy-egy régi szekér oldalfalával. ElÅ‘l, a felhérchez erÅ‘sÃÂtették a vonórudat, s a lovak befogásához szükséges hámfákat. Amennyiben a szánÂnak nem volt oldalfala, akkor az eplények sarkaiba négy rakoncát erÅ‘sÃtettek. Ez utóbbi tartotta a szánon a megrakott terhet.
Az igás szán mellett a tehetÅ‘sebbek használták a csézaszánt is. Ez Ãvelt belépÅ‘ kivágással, táblás oldalakkal rendelkezett. A szán kettes rúdját a hámfával szerelt felhérc alsó lapján lévÅ‘ rúdkosár és a lábtámasz alá erÅ‘sÃtett rúdpohár tartotta. MindÂkét szán talpfáit úgy faragták meg, hogy az billegjen, hogy a hosszan egyhelyben álló szán ne fagyjon le.
Irodalom
Bellon Tibor
1996 Beklen - A nagykunsági mezővárosok állattartó gazdálkodása a XVIII-XIX. században,Karcag.
Cservenyák László
1998 Fogatos járművek, szekerek kocsik, hinták Magyarországon a XIX- XX. században.Ethnica, Debrecen.
Fazekas Mihály
                    1994 Karcag népi táplálkozása. Folklór és Etnográfia 80, Debrecen. Gunda Béla
1956 L’udovy transport v Zakarovciach. Slovensky Národopis III. Bratislava, 150-212.
Györffy István
1984 Nagykunsági Krónika,Karcag.
Györffy István
én. Teherhordás, közlekedés, jármű. In: A magyarság néprajza II. BudaÂpest, 203-225.
K. Kovács László
1948 A magyar közlekedés teherhordás, hÃr- és jeladás kutatása,BudaÂpest
1980 Kunsági szekér. In: Ortutay Gyula szerk. Magyar Néprajzi Lexikon III. Akadémiai, Budapest. 355.
Magyar Néprajzi Atlasz 1987. Budapest.
Paládi-Kovács Attila
1973a Néhány megjegyzés a magyar parasztság teherhordó eszközeiről. Ethnographia, LXXXIV. 511-526.
1973b Batyuzó lepedők és elnevezésük Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XII. Miskolc, 431-462.
1973c A magyar parasztság kerekes járműveinek történeti és táji rendszereÂzéséhez. Néprajzi Közlemények XVIII. 5-79.
Szolnok Megye Néprajzi Atlasza, 1974. Szolnok.
Szűcs Sándor
1962 „Elakadt a fakószekér” Emlékezés a régi Szolnok megyei utakra.
Kézirat. Karcag, Györffy István Nagykun Múzeum Adattára: 500. 1Â2.
[2] K. Kovács 1948. 4-5.
[3] Györffy é.n. 203-225.
[4]Â Gunda 1956. 150-212.
[5] Paládi-Kovács 1973a.
[6] Paládi-Kovács 1973b.
[7] Paládi-Kovács 1973,431.
[8] Szolnok Megye Néprajzi Atlasza 1974. 261.
[9]  Szolnok Megye Néprajzi Atlasza 1974. 261.
[10]Paládi-Kovács 1973 a. 519.
[14]Bellon 1996. 197-205.
[15]K. Kovács 1980. 355.
[16] Cservenyák 1998. 57.
[17]Magyar Néprajzi Atlasz 1987. 201.
[18]Paládi-Kovács 1973c. 53.
[19]Fazekas 1994. 62.
Megjelent: Társadalom-kultúra-természet. Tanulmányok a 60 éves Bellon Tibor tiszteletére. Barna Gábor (szerk.), Karcag-Szeged-Szolnok, 2001. 81-88.
MódosÃtás dátuma: 2014. szeptember 09. kedd, 16:16