OROSZ ISTVÁN NYOMÁBAN

Búcsújárás Jászladányon I. rész

„Vagynak Országunkban úgymond különb-féle hidég és hév vizek mellyek természet szerént hasznosok. Némelly a vasat rézzé változtattya, némelly a zsugorodott inakat kitágíttya némelly pedig a fekélyes sebeket is meggyógyíttya. De ezektől nagyon különbözik a Tóth Verebélyi pusztán lévő Szent Forrás vize, mert ennek ereje annyira emeltetett, hogy nem egyféle, hanem mindenféle nyavalyát gyógyít, a' mint a feljegyezendő példákból minden okos ember kénytelen megismérni. Nem lehet tagadni itten némák, sánták, bénnák, köszvényesek, tagokban romlottak, hideglelősök és többféle nyavalyások előbbeni ép egészséget nyertek.”

( Szentmihályi Mihály)

1.1 Előszó

            Dolgozatom a szülőfalum jelenlegi vallási életével, azon belül bővebben a ladányiak búcsújárásával foglalkozik. Jászladányról több helyre is szerveznek búcsújárást, de ezek közül kiemelkedik Mátraverebély, ahova a falu lakói valószínűleg az 1700-as évek vége óta járnak el Áldozócsütörtökön. A búcsúsok II. világháború befejezése után ezt áttették az ünnep után következő vasárnapra. Amikor még a napján tartották, főleg gyalog mentek a búcsúsok - ezzel is vezekelve bűneikért.

            A falu vallásos lakossága csekély kivétellel római katolikus. A reformátusok száma kb. 20-25 főre tehető; ők főleg  házasságok révén kerültek a faluba a szomszédos községekből (Jászkisér, Tiszasüly, Szászberek), ritkábban távolabbi településekről. Így a búcsújárás a falu egész lakosságát érinti, illetve érintené. Hiszen ezeken a zarándoklatokon a falunak egy szűk, de jelentős számú lakója vesz részt.

            Célom volt összegyűjteni a falu jelenleg is élő búcsújáró szokásait, valamint Mátraverebély-Szenkút történetét. Adatközlőim két kivétellel jászladányi születésűek, Pávay Sándor és Pataky Vidor a falu volt, illetve jelenlegi papjai. Munkamódszereimet úgy választottam meg, hogy a szakirodalom áttanulmányozása mellett az adatközlőkkel történt beszélgetéseket rögzítettem, így lehetőség nyílt arra, hogy az elmondottakat pontosan visszaadhassam.

Gondolatok a Templomok művészete című kiállítás kapcsán

Szolnoki Galéria 2010. november 22 – 2011. január 30.

A 2010-es évben hónapokig jártuk megyénk katolikus templomait, abban reménykedve, hogy kellő számú, és minőségű műtárgyat tudunk összegyűjteni és kölcsönözni ahhoz, hogy megvalósítsuk azt a kiállítást, amiről már oly rég beszélgettünk a múzeumi kutatószobánkban. Bemutatni a környék egyházi művészetének stílusait, megismerni a kedvelt szenteket, azok megformálását, felfedezni az esetleges lokális ízeket, s persze megismerni a templom és közösség mai viszonyát: van e hatása az embereknek a templomra, s a templomnak az emberekre? S persze nagyon kétséges volt az is, hogy a helyiek hogyan fogadják céljainkat. Előfordult, hogy gazdag közösségek, akiknek igazán lenne dicsekednivalója egy ilyen kiállításon, mereven elzárkóztak még a kiállítás gondolatától is. Máshol szeretettel osztották meg velünk szegényes, lázáros szomorú nincseiket. Izgalmas volt a harc egy-egy műtárgyért, ami olykor törvényszerű kudarccal végződött, s megható máshol, ahol mindent adtak volna, abból a kevésből is, amijük van.

A kiállítás rendezése azon ritka örömök egyike volt számunkra, ami ritkán adatik meg egy muzeológusnak. Szép anyag jött össze, s a tárlat is úgy sikerült, ahogy szerettük volna: saját gyűjtésből, jól kivehető irányvonalak mentén. Most régi fotóinkat nézegetve, emlékeket keresgélve a múló napok útvesztőjében állítunk emléket, felidézve a hajdani tárlatot.

Jász-Nagykun-Szolnok megye két katolikus egyházmegyéhez tartozik. A Szolnoktól északra eső terület az Egri Főegyházmegyéhez, a délre eső részek, Szolnokkal együtt, pedig a váci egyházmegyéhez tartoznak. Kiállításunk az Egerhez tartozó templomok művészetét mutatta be. Sokan, a kiállítás címének hallatán talán drágakövekkel díszített aranytárgyakra gondolnak, múzeumok díszhelyére kívánkozó reneszánsz festményekre, hallatlan gazdagságra. A templom azonban más, mint egy kincsestár. Szellemiséget tükröz egy évezredes hazában, lelkiséget, mely segített rossz korokban, s szerénységre intett jó sorunkban. Többnyire falusi, kisvárosi templomok tartoznak területünkhöz, az ódon aranyozás néhol már igencsak megkopott, s a falak is a vizes salétrom mintáját mutatják. Néhol a művészeti stílusok véletlenszerű keveredése mutatkozik a berendezésben, máshol egységes, egy ízlés szerinti az igényes műtárgyak sora a gyönyörű templomban. A Jászság nagy, többnyire késő barokk templomaival szemben ott vannak a Tisza mente piciny templomai, vagy a Nagykunság kései építésű épületei. Kicsiny az általunk vizsgált terület, mégis találhatunk különbségeket tájegységei között úgy stílusban, mint a tisztelt szentek sorában. S persze felfedezhetünk általánosítható hasonlóságokat is. A kiállítás ezeket a mozgató és meghatározó tényezőket próbálta feltárni, gyakran már repedező faszobrok, megfakult festmények mellett felvonultatva a jelen fontos tárgyait, magas művészi színvonalú alkotásait is.