Pünkösd

Szerző:

 

Pünkösd neve a görög pentekosztész ’ötvenedik’ szóból származik, ugyanis ez az ünnep a húsvétot követő ötvenedik napon kezdődik. Pünkösd a húsvét függvényében mozgó ünnep, május 10-e és június 13-a között.[1] Az első pünkösdkor Péter apostol igehirdetését hallva háromezren megtértek, és csatlakoztak a tanítványokhoz, így jött létre a jeruzsálemi ősgyülekezet, ezért a pünkösd a keresztyén egyház kezdete, úgy is mondhatjuk: az egyház születésnapja. Az első gyülekezet tagjai naponta együtt voltak, hallgatták az apostolok tanítását. Naponta házanként megtörték a kenyeret Jézus megváltó halálára emlékezve, nem volt köztük gazdag és szegény, mert aki gazdagabb volt, vagyonát odaadta az apostoloknak, ebből fedezték a közös étkezéseket. [2]

Az egyházat írhatjuk nagybetűvel, Egyháznak és kisbetűvel, egyháznak. Előbbin a felekezeteket (Római Katolikus Egyház, Református Egyház) értjük, míg utóbbin a hívők összességét.

Olvass tovább

Bálint Sándor: Régi ének Ádám és Éva napjára

Szerző:

Az egyházi év liturgikus jelképrendszerében ősszüleinkről, Ádámról és Éváról karácsony vigília napján (dec. 24.) emlékezünk meg. Ádám bűnét az új Ádám, Jézus Krisztus engesztelte ki születésével, majd megváltó halálával. Ünnepeknek ezt az egymásmellé rendelését, bennük az idők teljességét népi hitéletünk színesen, hangsúlyozottan éli át, amint erről betlehemező szövegeink, énekeink is tanúskodnak.

Szarvas Béla plébános baráti szívességéből átnézhettük Tóth József szőregi kéziratos kántorkönyvét (1852), amelyben többek között egy Ádámról és Éváról szóló éneket is olvashattunk:

Máriának szűz méhében megtestesült Igének következendő éjfélben üdei már bételnek, kik Atya Istentül mennyben öröktül rendeltettek, születésével közinkben, hogy jönne ő népének.

Holnapi napon az földnek vétke letöröltetik és az világ Megváltója királyává tétetik. Ki is a mi váltságunkért szűz leánytul születik, foghatatlan istensége pólyába kötöztetik.

Olvass tovább

Mészáros István: A vesszőparipa

Szerző:

Hazánkban alighanem az esztergomi Főszékesegyházi Könyvtárban őrzött Ulászló-kódexben található a legrégebben készült ábrázolás egy játszó gyermekről. Ezt a nagy alakú kottás énekeskönyvet II. Ulászló magyar és cseh király ajándékozta 1500 táján az esztergomi székesegyháznak. A 185. lap W iniciáléjában egy mezítlábas fiút láthatunk, aki bot lován lovagol, s ostorával is noszogatja gondosan kifaragott fejű faparipáját.

Már a spártaiak

Amikor a cseh miniátor, Janicek Zmilely z Písku ezt a képet megfestette a XV–XVI. század fordulóján, a vesszőparipa nevű gyermekjáték már több évezredes múltra tekintett vissza.

A szakirodalom szerint a reá vonatkozó első adat Agészilaosz spártai királlyal kapcsolatos. Plutarkhosz a Párhuzamos életrajzokban említi róla, hogy az egyik hadvezére Szphodriasz, mennyire szeretett a gyermekeivel játszani. „Mondják – írja Plutarkhosz–, hogy amikor még egészen kicsinyek voltak, kész volt velük vesszőparipán lovagolni, s egy alkalommal, amikor egyik barátja meglátta, Agészilaosz arra kérte, ne szóljon addig senkinek, míg ő maga is apa nem lesz.”(Máthé Elek fordítása)

Olvass tovább

Katona Imre: Füstöl már a cirokgyárnak kéménye…

Szerző:

A magyar népdalok – s erre ezrével idézhetnénk példát – elsősorban a parasztság életéről szólnak. Ám a legutóbbi száz esztendőben némelyikükbe a gyár és az ipari munka is belekerült. E mindössze 60-80 változatból álló csoportot „gyári népdalokként” tartja számon a szakirodalom. Többet is ismerhetnénk belőlük, ha régebben a szakemberek – tisztelet a csekély kivételnek – nem idegenkedtek volna tőlük. A legtöbb gyári népdalt csak 1945 után jegyezték fel!

Felvetődhet a kérdés, hogy egyáltalán népdalok-e ezek a nem paraszti, még csak nem is falusi alkotások. Vagy hogy miként jöttek létre, s kik énekelték őket?

A gyári népdal olyan átmeneti dalcsoport a parasztdal és a munkásdal között, amelyet azok a már nem paraszt, de még nem munkás emberek énekeltek, akik tömegesen a múlt század közepétől kezdve mentek át a mezőgazdaságból az iparba. A munkássá válás hosszadalmas és gyötrelmes folyamat volt. Minden gazdasági és politikai válság kétszeresen sújtotta ezeket a többnyire kétlaki, részben mezőgazdasági, részben ipari munkából élő vándormunkásokat. Dalaikban – amelyek a már meglevő népdaloknak bizonyos fokú megváltoztatásával keletkeztek – egyszerre mutatkozott meg nehéz életük és a régi szemléletük s új munkakörülményeik közötti ellentmondás. Ugyanúgy kényszernek érezték a hajszás ipari munkát, mint a megelőző időszakokban elődeik a nemegyszer egy évtizednél is tovább tartó katonai szolgálatot. Szép bizonyság erre egy 1914 előtti katonadalból átalakított gyári népdal. A katonadal így hangzott:

Olvass tovább

Gáspár Gyula: A korondi taplósok

Szerző:

Messze innen, a székely hegyek vidékén, ahol csak kínnal-bajjal terem a föld és ahol a nép a természet mostohagyermeke, bizony keményen meg kell dolgozni a mindennapi betevőfalatért. Mit tehet hát ilyenkor a székely ember? Segít magán, ahogy tud. Kevés a szántó, rossz a föld? Ott az erdő, segítség a végső szükségben. Akinek nem juttat elég kenyeret a föld, vagy az erdőlő munka, akinek nem mestersége a cserépkészítés, hozzálát a taplózáshoz.

A szükség törvényt bont: a székely földmíves beáll taplómunkásnak. Nem rossz mesterség az sem. Csak becsülettel kell dolgozni és valahogy előkerül a kenyérrevaló. Az ügyes ember kezében megfiadzik a pénz: igaz-e? A korondi székely pedig ügyes ember.

Aki a nyarat Szovátán, vagy valamelyik fürdőhelyen töltötte, gyakran találkozott a korondi taplósmesterek munkájával. A taplósok is ott állanak a csergések és a cserepesek során. Árulgatják mutatós, kicsi áruikat. Az eladók rendesen gyermekek, vagy süldő leánykák. Ritka eset, ha már az asszony indul el az áruval. A férfiaknak ilyenkor más dolga vagyon. A taplómívesség mellett a meglévő kicsi gazdagságot is gondozni kell. Nem hagyhatja felébe-harmadába a kaszálást, takarást, aratást s az egyéb mezei munkát. A taplóval elég a ráérő időben mesterkedni.

No, de nézzük csak meg közelebbről, mit árulnak a taplósok? A kiterített kenderlepedőn itt sorakoznak az áruk. Szép, mutatós kis darabok. Van itt sapka, kis kézitáska gyermekeknek, de van nagyobb is felnőttek számára. Ezeket a nagyobb táskákat főként az utóbbi években kezdték gyártani, mióta a háborús idő beállott. Drága a bőrből készült női táska s helyette bizony jó a tapló is. Sokkal jobb, mint valami ócska műanyag. A tapló éppen olyan, mintha rozsdabarna antilopbőr lenne. Van ezen kívül az áruk között fésűtartó, kefetartó, könyvbefogó és számtalan más, nélkülözhetetlen használati tárgy. Legkelendőbbek a dísztárgyak és a női ruhadísznek használt makkocska. Ez az utóbbi rendesen természetes nagyságban készül, és alatta ott a stilizált cserfalevél is vékony taplólemezből. Alsó részére a taplósmester kis fülecskét is ragaszt, hogy könnyebben lehessen a ruhára erősíteni.

Olvass tovább

Ismeretlen szerző: Miért bogárzik most a marha?

Szerző:

Réges-régen a szarvasmarhák, akármilyen legyes idő volt, szép csendesen egy helyben legelésztek, sohasem bogaráztak.

Annál nyugtalanabbak voltak a juhok. Ha csak egy bogárka szállott feléjök, ahányan voltak, annyi felé szaladtak. Izzadhatott belé a szegény juhász, amíg összeterelte őket. Hanem mikor Krisztus urunk a földön járt, egészen megváltozott a dolog.

Rekkenő nagy meleg volt, s Krisztus urunk éppen egy nagy pusztaságon vándorolt keresztül. Egészen eltikkadt a nagy szomjúságtól, s ugyancsak megörült, mikor meglátott egy gulyást, aki egy bokor tövében heverészett, körülötte meg ott legeltek a szarvasmarhák.

Köszönti a gulyást illendőképen s kér tőle Isten nevében egy kevéske tejet, hogy enyhítse a szomjúságát.

– Várj, mondotta a gulyás, hadd pihenjek.

– Hát csak pihenj, mondotta Krisztus, s azzal tovább ment.

Olvass tovább

Cs. Nagy Ibolya: A zengővárkonyi leányvásár

Szerző:

Midőn ezt írom, még szüretre készül a falu, meg a környék, a Mecsek lábához tapadt kisebb-nagyobb települések, mire megjelennek e sorok, már enyhén gyöngyöző murci lett a mustból, halmokba söpörték gondos kezek a szelídgesztenye sündisznótüskéjű köpüit.

Merthogy ezen a tájon a szüret nemcsak a szőlőkben, hanem az erdőben is zajlik: a Pécsvárad és a Zengővárkony fölötti, időtlenül vén, de lassan már pusztuló gesztenyésben. Október 18-a, Lukács napja a szüretkezdés „hivatalos” napja, számolatlan évtizede. A családoknak bérbe adott fákról hatalmas póznákkal verik a gesztenyét, hogy majd otthon, a kertekben, a szabad tüzű rostélyon süssék a párja nincs csemegét: pörkölődő gesztenyehéjtól, piruló gyümölcshústól fűszeres a levegő esténként mindkét faluban.

Orromban az illata, számban az íze. És persze szedik a déli lankák pannon melegétől korán érő szőlőt: a nem egyszer emberméretűre növő, az itteni langyosabb teleket a szabadban is elviselő rozmaringbokrok s a táj hangulatát amolyan délszaki, mediterrán színekkel lágyító füge- és mandulafák között.

Lukács napja azonban másról is híres errefelé, ugyancsak régi időktől fogva.

Olvass tovább

Kőrösy László dr.: Bukovinai magyar népdalok

Szerző:

Negyvenöt esztendő előtt járt két csángó eredetű magyar ifjú is az esztergomi főgimnáziumba.  Szcitovszky János hercegprímás pártfogása hozta őket ide Bukovinából.

A csángók persze elhozták magukkal népdalaikat is, melyek közül a javát az önképzőköri emlékkönyvben örökítették meg.

László István másolta le a csángó nótákat. Azóta buzgó plébánosa az Istensegíts bukovinai csángó falunak. Az öccse pedig, László Mihály, ügyes költeményeket írt, melyek közül többet meg is jutalmaztak. Mihályt írói tehetsége a Petőfi Társaságba emelte, tanári érdeme pedig népszerű magánfőgimnáziumot teremtett a fővárosba.

Az idegenbe szakadt derék magyarjaink költészetéről nem sokat tudunk. A kiköltözött csángóknak szegénységükben és elhagyatottságukban szegény maradt dalos kedvük is.

Az Esztergomba származott valódi hat csángó dal hangja valóban kietlen és szomorú. A szegény csángó keserve nem ismerheti a vidámság hangjait. Egész életünk odakint valóságos árvaság. Lehetetlen azonban megindulás nélkül olvasnunk ezeket a búbánatos dalokat. Érdekes anyag a csángó költemények közt a magyar szegényvilág hőse Bogár Imre szintén ismeretes. A bukovinai három magyar faluban szívesen vigasztalódtak a szegénylegény hetyke aranyszabadságán.

Olvass tovább

Bíró Friderika: A faragott s festett házoromzatok

Szerző:

A zalaegerszegi Göcseji Falumúzeumnak különösen szép látnivalója a mívesen faragott és színezett lakóházoromzatok együttese. Ezek az oromdíszítmények az ország határain belül és kívül szinte páratlanok – persze inkább csak hírmondói már a XIX. században azon a vidéken általánosan elterjedt népi építészeti alkotásoknak. Faragott és festett deszkaoromzatú lakóházak azért még a valóságban is vannak: zömük Zala megyében, különféle változataik pedig a szomszédos Somogy és Vas megye délnyugati falvaiban találhatók meg.

Borona és kévézett zsúp

A fában bővelkedő nyugati területeken tölgyfatalpon álló bárdolt és faragott fenyőboronából épült a jellegzetes paraszti lakóház Az ajtókat és ablakokat régebben tölgyfából és fenyőből faragták, a XVIII. és a XIX. század fordulója táján ellenben már fűrészelt ajtók és ablakok is akadtak (egyiküket-másikukat cifrázott keretbe foglalták). Az épületek héjazata az úgynevezett kévézett zsúp (kézzel csépelt rozsszalma). A tetőgerincen fonták, csavarták és sározták, aztán falécekkel szorították le a zsúpkévéket. A tetőszerkezetet gyakran fából készült tornácoszlopok támasztották alá – e tartó szerepüknél fontosabb volt a másik: az épületek díszéül szolgáltak. A gondosan faragott, orsó alakú oszlopok még a legegyszerűbb lakóépületnek is kellemes külsőt adtak.

Olvass tovább

Bálint Sándor: Magyar búcsújáróhelyek: Máriakönnye (Vodica)

Szerző:

A most hazatért Bácskának legjelesebb búcsújáróhelye a Baja melletti Vodica, megmagyarosított alakjában Máriakönnye. A vodicai kápolna és kettős szentkút most bizonyára egyszerre visszanyeri régi misztikus vonzási körét, amelybe különben nemcsak a római katolikus magyarok, németek, bunyevácok, sokácok, hanem a görögkeleti szerbek is beletartoznak.

A kegyhely keletkezéséről több szép legenda él a bácskai nép ajkán. A magyarok úgy tudják, hogy valamikor egy Mária-kép függött ezen a helyen és egy vándorlegény pihent meg alatta. A legény éppen szegénységén, nagy árvaságán sóhajtozott, amikor úgy érezte, hogy vízcseppek hullanak karjára. Nem tudta mire vélni a dolgot, mert eső nem esett. Körülnézett, hát úgy látja, hogy a Szűzanya siratja őt, annak a szeméből hullottak a könnyek. Mária meg is szólalt, hogy a forrásból merítsen vizet. Forrást azonban nem látott sehol sem, de azért lehajolt és íme csodák csodája, Mária könnyéből forrás fakadt. Megmosakodott benne és egészen megújult a lelkében. A szerbek szerint ezen a vidéken valamikor egy magyar és egy szerb diák vándorolt. Az úton azonban farkasok támadták meg őket. A közelben egy magas fán a Szűzanya képét pillantották meg. Máriához fohászkodtak és sikerült is megmenekülniük. A fa alatt két forrást találtak egymás szomszédságában. Elhatározták, hogy ezt a helyet – mindegyik a maga vallása szerint – Szűz Máriának fogják szentelni. Csakugyan, azóta is egyik forrás közül a katolikusok szoktak ájtatoskodni, a másikat pedig a görögkeletiek tartják nagy tiszteletben.

Olvass tovább