Állattartás és erdő az ártérben

Néprajzi hagyományok          

Ma már nehezen képzeljük el azt, hogy nemcsak nálunk, hanem egész Európában az állattartás alapját, feltételét elsősorban és sokáig a fák lombja, az erdő biztosí­totta, nem pedig a fátlan legelő és a szántóföldi gabonatermesztés mellék­termékei, az ugarnak, parlagnak hagyott, pihentetett ugarlegelő, a szalma, kukoricaszár, valamint termesztett takarmányok.

Fával benőtt szigetek, árterek

Columella és Vergilius, az ókor neves gazdasági szakírója és a gazdálkodást megéneklő költő részletesen foglalkozik a különböző fák lombjának értékével az állatok szempontjából. (Legkedveltebb volt szerintük a kőrisfa, a berkenye, a szil, a juhar, a hárs, a mogyoró és a fűzfélék, de szívesen fogyasztották a tölgy­féléket és a nyárfát is.) Az állatok nem­csak legelték, vagyis maguk tépték le a lombot vagy rágták a fák kérgét, hanem az ember is segített nekik az élelem­szerzésben. Baltájával ágakat vágott le, olyan magasból, ahol már azt a jószág nem érte el. A pásztor kedvenc állatait egy-egy leveles vesszőnyalábbal csalo­gatta magához. Erdős, fákkal benőtt legelőkben nem is lehetett volna őket ostorral vagy kutyákkal hajtani.

Lombtakarmányhoz úgy segítették az állatokat, hogy az erdő erre a célra elkülönített részén a fákat vagy az ár­téri kaszálókat szegélyező füzeket rendszeresen „csontolták”. A 2-3 éves leveles ágakat olyan magasságban vág­ták le, hogy a csonk helyén sarjadó gyenge hajtást az állatok szája ne érje el. Ezeket a leveles ágakat télre is el lehetett tenni, lombszénaként. Erre a Sárközből, a Duna mentének más részeiből és Erdélyből is van számos adatunk.

Az erdei legeltetésnek három szint­je volt: a termő fák, a csontolt, botolt fák és bokrok, illetve a fák közti gyep­szőnyeg. Ez az összetett haszonvétel napjainkra csak északon, skandináv földön, Gotland szigetén maradt meg, valaha egész Európában és a Kárpát­-medencében is gyakorlat volt.

A nyugati határvidéken a legutóbbi időkig láncos bot csörgetésével riasz­tották, terelték a pásztorok a nyája­kat, például a Csallóköz és Szigetköz fával benőtt szigetein, a Duna-ágakat nemegyszer átúsztatva. A pásztorokat megszemélyesítő regölők Vasban és Zalában ilyen karikás-láncos botokkal verik ki a ritmust újévi köszöntésük­höz.

Élet az ártérben

Az ártér szó valószínűleg a 19. szá­zadi vízrendezések során jött lét­re. Azokat a földfelületeket je­lölte, melyeket az árvíz, a folyók meg­növekedett vize áradáskor hosszabb-rövidebb időre elönt. Az ilyen terület nagysága, kiterjedése évenként és árvizenként változott, mivel a Kárpát-me­dence három klímaövezet határán van.

A Duna és a Tisza áradása

A Duna és a Tisza vízjárását főképpen az Alpok és a Kárpátok vidékén lehul­lott csapadék, hó- és gleccserolvadék irányítja. Egy évben többször is emel­kedhet és apadhat e folyók vize, a leg­nagyobb és a legkisebb vízállások közti különbség évi átlagban meghaladhatja a 9-10 métert is. A Duna magyarországi, déli szakaszán ez az ingadozás nagyobb, mint az északabbra fekvő Csallóközben. Emellett az árvizes és aszályos eszten­dők is nagy eltérést okoznak. Például Mohácsott 1931-1955 között a legala­csonyabb októberi vízállások között több mint 6 méter volt a szintkülönbség.

A Kárpát-medence közepe, a Nagy­ Alföld nem kap az égből elegendő vi­zet, hogy az az állattenyésztés számá­ra kedvező lenne – állapította meg egy elfogulatlan bajor mezőgazda, Heinrich Ditz, 1867-ben megjelent, a magyar mezőgazdaságról írt könyvében. A hi­ányzó vizet a folyók árja pótolta. „Ma­gyarországon nagy nedvességtartalom­nak kell a talajban lennie ahhoz, hogy kiegyenlítse a légköri csapadék hiá­nyát. Az árvizek elhárítására végzett szabályozási munkák, a folyók kanyarainak átvágása, a folyás lerövidítése és az ár ellen épített töltések és lecsapolások kedvezőtlen következményekkel jártak... A folyó többé nem öntötte el a talajokat, illetve a növények gyökereit a talajvíz már nem közelítette meg... Úgy tetszik, hogy egyoldalúan csak a megnyert négyzetmérföldeket veszik számításba. A talajt a víz lecsapolásával nem javították, csak rontották. Ezt csak későn látták be. Ismerték a víz át­kát, de áldását csak a víz hiányából is­merték meg” - írta könyvében Ditz.