2012. május 07. hétfő, 06:48
Szabó László
Az én rendszerváltásom 11
Tudományos élet vidéken is 1.
Megújulás előtt állnak a volt szocialista tömb országai, a magyar társadalom és gazdaság. Megújulás előtt a magyar tudományos élet. Nyilatkozatok, deklarációk ezrei országok, pártok, szervezetek, intézmények és személyek részéről, s formálják a médiákon át a közvéleményt. Ki-ki „szakszerűen” a saját területéről nyilatkozhat, ám ebben szükségszerűen „elfogult”. A tudomány azonban természetéből fakadóan objektív, de legalábbis igyekszik szakszerű és elfogulatlan lenni.
Mi is történik ezen a területen?
Az MTA elnöksége kinyilatkoztatta, hogy ezentúl a politikától függetlenül, csakis a tudomány szempontjait nézve követel magának autonómiát. Mérce a nemzetközi színvonal, s a tudománypolitikának ilyen irányba kell kibontakoznia. Komoly módosítások szükségesek: meg kell szüntetni a politika befolyását; a nyugatiak által nem ismert, szovjet típusú továbbképzési (minősítési) rendszert, amelynek két sarkalatos pontja a kandidátusi fokozat és a Tudományos Minősítő Bizottság, amely kompromittálódott. A tudományos továbbképzés és minősítést az egyetemek és az Akadémia- esetleg egy közbeiktatott Atheneummal az angol rendszer szerint- veszi majd kézbe. Az eddigi egyetemi (kisdoktori) fokozat szintjét megemelve az egyetem (s esetleg az Atheneum) ítéli meg (Ph.D.). Az akadémiai doktori (nagydoktori) fokozat már az úgy, s természetesen az akadémikusság is. E két utóbbit nem disszertációra, hanem életműre vagy rendkívüli tevékenység és eredmény elismerésére adományozzák. Igen szimpatikus volt Kosáry Domokos kikötése, miszerint sem az akadémikusok, sem a minősítettek közül senkit ki ne zárjanak; ne legyen új diszkrimináció, noha igazán akadnak nem odavalók. Ugyancsak a változások ellenére megőrizhetik (vagy átminősíthetik) a fokozatot szerzettek címeiket. S bár nem nyugati típusú intézmények az akadémiai kutatóintézetek (csoportok), ezeket bűn lenne felszámolni.
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:19
Bővebben...
2012. április 26. csütörtök, 18:58
Szabó László
TISZAÖRS KÖZÖSSÉGGÉ VÁLÁSA
Manapság általános divat a külföldre járás, a külföldi módszerek tanulmányozása, a hazai lebecsülése, kis és nagy hazai értékeink semmibevétele. Az, hogy ott mások a feltételek, a jelenség háttere, múltja, különböznek az adottságaink, mit sem számít. Tájékozódni kell, s nem hisszük, hogy mindig újra fel kell találnunk a spanyolviaszt, de azt sem szabad elfelednünk, hogy ugyanarra a dologra eddig is volt valaminő megoldásunk, s ez talán jobb is lehet, ha tudatosan alkalmazzuk, mint egy máshonnan előkapott újdonság. Társadalmi bajainkra éppen úgy vonatkozik ez, mint a mindennapok gyakorlatára, találmányainkra, eszközeinkre, ételeinkre. Amikor a legszegényebb rétegekre gondolunk, azok megsegítésének módjára, csoportonkénti felemelésére, fontoljuk meg az alábbiakat.
Az 1990-es évek elején Gödöllőn előadást tartottam a paraszti munkaszervezetről egy olyan konferencián, ahol főként szociológusok voltak többségben. Egyikük egy amerikai példát hozott, mutatott be arra, hogy egy új, most benépesülő lakótelepen vagy nagyobb épületben miként segítik elő azt, hogy mielőbb kialakuljon az emberek valamiféle kölcsönös kapcsolata, meginduljon a közösséggé válás és a beköltözők ne csupán egymás mellett élő lakók legyenek. A lakásoknak csak a főtartó falait építik meg, de a közfalakat maguknak a lakóknak kell igényeik szerint (a tér belsőtagolása, szobák mérete, száma) beköltözés előtt felhúzni. Ez másokkal való együttműködés, összefogás nélkül nem megy. Kikényszerítik, mintegy a kaláka munkát, ami közben emberi kapcsolatok alakulhatnak, alakulnak ki.
„Nagyon jó és egyszerű ötlet. Ám nem kell érte Amerikáig mennünk!” – vélekedtem hozzászólásomban.
Módosítás dátuma: 2012. április 26. csütörtök, 19:06
Bővebben...
|
2012. április 16. hétfő, 18:35
Szabó László
Az én rendszerváltásom 10
A tisztákat ne sározzuk be!
Kéretlen portások az európai házban
Hovatovább szorongva és bűntudattal ülök sokakkal együtt a tévé elé, vagy ütöm fel a sajtótermékeket. Megtudhatom belőlük, hogy magamkorú, fél évszázadot megért emberek nadrágja is befröcskölődött sárral, segítettünk tolni a kommunizmus szekerét, sőt mi rángattuk ki olykor abból a kátyúból, amelybe, ha nem tesszük, rég belefulladt volna. Szerencse, hogy voltak néhányan, akik -miként Rákosi Mátyás a szegedi Csillagbörtönben a titkos adó elektromos vezetékét- saját testükkel fedezték az Európával összekötő utat, önfeláldozóan Párizsban, Münchenben, avagy a cambridge-i egyetemen, s túl a tengeren; mintegy önkéntes száműzetésében, ébren tartották az igazi szellemet. Nem véletlen, hogy ezek után kártyavárként omlott össze néhány oldalnyi szamizdattól a korhadt rendszer. Egykori, magunkforma fenntartóinak megbocsátanak, sőt hajlandóak arra is, hogy beprotezsáljanak az európai házba, ahová nélkülük nemhogy az előszobába, de a kertbe vagy a mellékhelységbe sem léphetnénk be sáros nadrágunkban, szekértolástól átizzadt ingünkben.
Hadd mondjak valamit.
Mikor 1963-ban Szolnokra kerültem, igazgatóm Kaposvári Gyula egy igen szemléletes történetet mesélt el - nyilván okulásként. Egyik osztálytársa felrótta neki, hogy a kommunista rendszerben állást vállal, sőt igazgatói pozíciót, majd megkérdezte: „Mit teszel majd akkor, ha az angolok bejönnek?” Erre ő egy másik kérdéssel válaszol: „Gondolod, hogy te, aki tanár létedre nem vállalsz állást, majd dicséretet kapsz? Megkérdezik majd tőled, hogy megtanítottad-e írni-olvasni a gyerekeket. S mit mondasz nekik?” Számomra, aki történész voltam, s egy s mást ötvenhatról is emlékeimben őriztem, ez megfelelő eligazítás volt. Hatalmas, tőlem telhető erővel láttam munkához, úgymond toltam a szekeret. S most hiába várom az angolokat. Nem ők kérdeznek, hanem az európai ház kéretlen portásai.
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:19
Bővebben...
2012. április 16. hétfő, 10:45
Szabó László
Az én rendszerváltásom 9
„Különbnek tartsátok egymást magatoknál!”
Utak Európába
Hajdanában történt, a hatvanas évek elején, amikor még Budapest és Záhony között csak egy vágányon pöfögött a gőzös, s ritka volt a dízelmozdony. Szolnok-Debrecen között kattogó, hegesztetlen síneken négy órát is döcögött a személyvonat, s mert hét végén Pestről megindult az ország keleti rész Szatmárba, Szabolcsba, Biharba, szinte mindig állni kellett. Egyszer azonban vasárnap utaztam, reggel, s majdnem üres vonaton. Egyedül ültem a fapados szakaszban, s csak Bartán (akkor még állandó megálló volt) szállt fel egy népes tanyasi család vagy öt gyerekkel, akik szépen, fehér zokniban, frissen fésülve csendes izgalommal telepedtek az ablak mellé. Látszott, hogy valahová ünnepre mennek, s a kisebbek megilletődve, mégis nyugtalanul az utazás és a bizonyára ritka alkalom miatt várakozva feszengtek helyükön. Bizony ekkor esemény volt tanyáról a városba menni, kilépni a hétköznapokból, s szinte világot látni. A legkisebb, lehetett vagy négy éves, azonban enni kért. Nyilván tudta, hogy a kosár sem hétköznapi javakat rejt. Az unszolásra az édesanya félrehajtotta a keményített, hófehér vászonkendőt, s kiosztott egy-egy rántott csirke darabot a gyermekeknek. Kisújszálláson felszállt két középkorú nadrágos férfi (hogy így nevezzem őket), s belépve a fülkébe, ahol bőven volt hely, megálltak az ajtóban, majd visszafordulva a peron felé félhangosan, de jól hallhatóan megjegyezték: „Ne ide gyerünk! Itt zabálnak a parasztok.” Az apa és anya elkomorult, a nagylány szájában megkeseredett a falat, s a 10-12 éves két fiú is letette a húst, csak a kicsi nem vett róla tudomást. Elszállt az derű, a várakozás, az utazás izgalma, s Karcagig, ahol leszálltak, olyan nyomasztó csend ülte meg a kupét, hogy még a legkisebb is elhallgatott. Engem összeszorított valami, de tehetetlen voltam, nem tudtam mit tegyek: szóljak egy pár szót, hallgassak, utánuk eredjek, s megverjem őket? Nem, mint aki semmit nem látott és hallott, gyáván könyvembe bújtam. Pár nap múlva, amikor megírtam az esetet a Néplapnak, az nem közölte, s azóta is bánt, a lelkiismeret. Ettől kezdve nem utazom soha vasárnap, inkább álltam a füstös, izzadtságszagú folyosón, peronon, ahol természetes volt a verekedés, a részeg sértegetések sokasága vagy az összeborulás a mámor tetőfokán. Ahol a durva közeg kizárja a finomságokat, ahol megsérteni valakit szóval alig lehet, csak ököllel, nem egyszer késsel.
Nyilván van bennem valami, ami alkalmatlanná tesz arra, hogy politikus legyek. Hogy a kényes helyzetekben cselekedjem. Mindig később, az esemény múlta után jutok el oda, hogy lássam: mit kellett volna cselekednem. Első reakcióm a megdöbbenés, az egész énemet megbénító tehetetlenség. Ezen csak akkor tudom túltenni magam egy állapotba, amikor elborul az agyam, s magam is hasonulok a sértőhöz. A hangerő, a válogatatlan szavak nem egyszer a tettlegességre vetemedés is elér ilyenkor, ám később emésztem magamat, megbánom, hogy lealacsonyodtam, s méltatlanná váltam önmagamhoz. Hogy ez néha eredményt hozott? Hogy csak így lehetett megérteni bizonyos vezetőkkel azt, hogy sok éves munkánk, amely egy konferenciában csúcsosodott ki, mégis megtartható? Hogy kalapáccsal kellett kizavarni a múzeumból kiállítás előtt pártkorifeusokat, hogy megnyithassuk, de legalább elkészíthessük a kiállítást? Mindez igaz, de szégyenletes. S nemcsak a korszakra nézve, hanem rám is, aki feladtam jobb énemet valamely, bár néha magasabb cél érdekében.
Módosítás dátuma: 2018. április 03. kedd, 19:18
Bővebben...
|