Gergely napja

Gergely napjának időjelentési és időváltozási jelentősége van a népies naptárban, mely szerint Gergely napja volna az utolsó hideg nap, melyen még „Gergely megrázza szakállát” s az utolsó gyenge hó esik. Régente minálunk is, úgy, mint egész Közép- Európában e nap körül csoportosultak mindazon pogánykorbeli ünnepi szokások maradványai, melyekkel a régi nomád népek a nyár, mint győző s diadalmas bajnok bejövetelét főleg kardtáncokkal és lovagi menetekkel szokták megünnepelni. Hazánkban ezen régi pogányszokások lappangó maradványait a már lényegében is feledett és csak még rejtettebb faluhelyeken divatozó Gergely-napi lovagias gyermekjátékokban találjuk.

Ezekről már Dugonics régi költőnk tudósit, mondván hogy „Gergely napján a kisdedek katonást játszottak, és a várost körüljárták vagy lovon, vagy némelyek gyalog; villogtatták kardjaikat, de senkit sem vágtak meg.” A kardok ezen ártatlan villogtatásától származott a közmondás: Szent Gergely vitéze, azaz gyönge vitéz. Századunk közepe táján minálunk már csak falukon volt szokás, Gergely napján katonává öltöztetni fel az iskolás gyermekeket, mikor zászlóval, kardosan, szalagos kalapokkal bejárták a falut s bizonyos Gergely-verseket mondtak. Ezt a szokást manapság is ott, ahol még dívik, Gergely járásnak nevezik. Néhány helyt a gyermekek ezt „kassatumot járni” kifejezés alatt ismerik; más helyen azt mondják, hogy „Gergely doktornak kéregetnek.” Tudniillik még e század közepéig, sok helyt még napjainkban is, ez alkalommal a gyermekek tanítójuk számára ajándékokat kéregettek a faluban; különböző bakugrások közt belépvén a házba, így kezdették az éneket:

Szent Gergely doktornak, híres tanítónknak az ő napján,

Régi szokás szerint, menjünk isten szerint iskolába;

Lám a madarak is, hogy szaporodjanak, majd eljőnek;

A szép kikeletkor, sok szép énekszóval zengedeznek.

Pogány istenektől karnevál hercegig

A farsang története

A farsang vidám, színes, konfettis forgatagában bizonyára kevés embernek jut eszébe, hogy a hangos nótázással, pohárkoccintással, tánccal tulajdonképpen a halál temetésén vesz részt. Ez talán kissé furcsának tűnik. Ahhoz azonban, hogy ezt megértsük az egységes, általános hagyománynak látszó farsangban, különbséget kell tennünk eredet, hagyomány és funkció szempontjából a népi farsangi szokások és a polgári, városi farsangi karnevál között. Keletkezését tekintve az előbbi egészen a pogány korig, míg az utóbbi mindössze ezer évvel ezelőttre nyúlik vissza.

A farsangi időszak kezdetét évszázadokon keresztül – sok helyen még mostanában is – a legények vízkereszt estéjén való kolompolással, csöngetéssel, kongózással, tehát nagy lármaütéssel adták a falu tudtára. Ezt a szokást mint a népi farsang egyik hagyományát a farsangi ünnepek ősi, ókori maradványainak tekinthetjük. A népi farsang ugyanis pogány kori szokások, illetve ünnepek továbbélése a keresztény korban. Eredete összefüggésben van a téli napforduló és ókori istenek ünnepével. A téli napforduló idején az ókoriak primitív módon igyekeztek a nap segítségére lenni a sötétség elűzésében. A leghosszabb éjszakán hangos kongatással, égő fáklyákkal, álarcosan járták körül a várost és a falut, ijesztgetvén a sötétséget. Amikor a nappal észrevehetően növekedett, a rómaiak örömünnepet ültek. A nap győzelmében a tél pusztulását s az új év, a tavaszi munka kezdetét látták. Ehhez szorosan fűződött a vetés istenének, az óitáliai Saturnus istennek az ünnepe. Tiszteletére napokon keresztül zenés felvonulásokat, lakomákat tartottak. Ezekhez kapcsolódott még Lupercusnak, az erdőn-mezőn legelésző nyájak istenének ünnepe is, amit február első felében tartottak. Ünneplésén kecskebakot és juhokat áldoztak fel. A nagy lakoma után, amelyen a rabszolgák uraikkal egyenlő félként vettek részt, a leölt állatok bőréből készített szíjjal az asszonyokra suhintgattak, hogy termékenyek legyenek. Mivel mindezek az ünnepek tartalmilag az újjászületést, a termékenységet, az új élet reményét fejezték ki, idők folyamán egymásba kapcsolódtak és a farsangban több mint egy hónapra terjedtek ki.