Kerichmarsch, Teri Krapfe és kötött pacsker- A várdombi farsangok

Tolna megyében, Szekszárdtól mindössze 12 kilométerre található Várdomb (Wardum) települése. Wossinsky Mór szerint nevét a falu közepén lévő dombon épült erődítményről (vár a dombon) kapta, mely a második században, a rómaiak idejében épült és Szekszárd (Alisca) városát védte déli irányból. A magyarság a legkorábbi időben megszállta a területet. A török idők pusztításai nagyon megviselték, lakossága vészesen megfogyatkozott, ezért a 18. században németeket telepítettek a faluba. A szájhagyomány szerint 12 család érkezett Schwarzwald környékéről, és egészen a második világháborúig szinte kizárólag csak a német szó járta errefelé. S bár az 1947-48-ban történt kitelepítések után megtört a falu német egysége, az esztendő, a jeles napok szokásai –ha csak lejegyezve is- megőrződtek. A várdombi farsangok így zajlottak:

A farsang megnyitása vasárnap délután zajlott. A két órai litánia után a falu zenekara (a két világháború közötti időszakban 12 tagú volt) már a „kocsmadombon” állt, s amikor észrevették, hogy a hívek kijöttek a templomból, elkezdtek muzsikálni. Mire a nép felért a dombra, három „Kerichmarsch-ot” (templomi indulót) játszottak el, a harmadikkal bekísérték a farsangolókat a táncterembe. A 16 év alatti fiatalok nem vehettek részt a felnőttek táncmulatságán, nekik az egyik háznál kiürítettek egy szobát, és valaki harmonikázott. Ők így farsangoltak. Az iskolában hétfőn, kedden nem volt tanítás.

A kocsma nagy báltermében a lányok szép ünneplő ruháikban kört alkotva álltak és beszélgettek, a fiúk a pultnál beszélgettek, ittak. Amint a zenekar elkezdett muzsikálni, a lányok kinyitották a kört, a fiúk pedig sorra felkérték őket táncolni. Ha nem minden lánynak jutott fiú táncos, egymással is táncoltak a lányok.

Estefelé, sötétedés táján mindenki hazament vacsorázni, átöltözni. A lányok most már nem a legszebb ünneplőjükben jöttek vissza, hanem egy kevésbé ünnepélyes, de nem hétköznapi ruhában, lábukon –hogy könnyebben táncolhassanak- cipő helyett kötött pacsker volt. A jó hangulatú farsangolás a hajnali órákig tartott, ekkor hazamentek, kicsit aludtak, de hétfő délután folytatódott a mulatság.

Buduhálajárás Magyarózdon

Magyarózd az Ózd patak völgyfőjében fekszik, Marosludastól mintegy 19 kilométerre. Az egykor Alsó-Fehér vármegyéhez (ma Maros megye) tartozó települést ma is döntően református magyarok lakják. Hagyományos életformáját, folklórját, hiedelem- és szokásvilágát neves szülöttje, a költő és író Horváth István monográfiája tette ismertté, mely 1971-ben jelent meg Magyarózdi tornyalja címmel. Ebben így írt a farsang időszakáról:

A farsang a házasságkötés és a „buduhálajárás” ideje. A második világháborúig a lakodalmak nagy részét farsang idején tartották, s aki férjhezadó lány farsang után is pártában maradt, vénlánynak számított.

A fonóházaknál, vagy fonóházon kívül „buduhála” csoportok szerveződtek. Különféle maskaráknak öltöztek, úgy járták végig a fonóházakat. A férfiak női,  a nők férfiruhában jelentek meg, és aszerint is igyekeztek viselkedni. De öltöztek papnak, orvosnak, rablónak, cigánynak és régebb szalmaembernek is. A szalmaembert szalmakötéllel csavarták be, a ruhája fölé vett inget, gatyát tömték meg szalmával. Halottat vittek, temetést játszottak tréfás, komikus siratókkal. De legjobb „buduhálák” az ijesztő, félelmes alakok voltak. Ezekről beszéltek másnap a faluban. S fő célja a buduhálázásnak nem egyszer éppen az ijesztési szándék volt.

Legénykoromban magam is nemegyszer buduháláztam. Már előző este megbeszéltük a fonóban, hogy ki minek öltözik, a lányok férfi-, a legények női ruhát kerítettek, és a fonóháztól a szomszédba vonultak felöltözni. Felöltözés után a fonóháznál a lányok nekünk segítettek, mi a lányoknak lányosan, illetve legényesen elrendezi egymáson a ruhát. Szemünket fejrevaló kendővel takartuk le, és egy nem budahála legényt békérőnek neveztünk ki, majd elindultunk a fonóházakhoz.Volt, amikor mi, legények ijesztő ördögnek, gyilkos rablónak, cigánynak öltöztünk fel, s ilyenkor korommal kentük szénfeketére arcunkat.

Az asszony-fonókból menyecskék készültek buduhálának. Visongva, egymásnak segítve szorították férfiharisnyába asszonyi gömbölydedségüket, vagy papnak, orvosnak, halottnak álcázva magukat, sirató asszonyok gyászát öltve fel, indultak temető csoportként. A menyecskék békérője mindig jó markos férfi volt, aki védte is őket, mert nemegyszer előfordult, hogy megbúvó férfiak lesből rácsaptak az éjszakai utcán a harisnyás asszonyokra, birokra híva ki őket, s jól megmarkolászták a gömbölyű „férfiakat”.

A fonóházhoz a békérő kopogtatott be.

-Adjon Isten jóestét! Béengednek valami idegen szállókat?

-Bé, bé!

-Itt vannak a buduhálák – bolydult fel a fonóház, és igyekeztek helyet teremteni a buduháláknak.

Ha nagyon riasztók voltak a buduhálák, a félénkebb asszonyok az ágyra másztak ijedtükben. Pedig a buduhálák a legtöbbször szelíden viselkedtek, csak a maskarájukkal igyekeztek ijedelmet kelteni. A fonóház asszonyai a „buduhálákét” kezdték énekelni, ropogós, szöktető dallamot, és a buduhálák nemcsak egymással táncoltak, hanem megtáncoltatták a fonóház fiatalasszonyait is. A fonóház asszonyai közben a letakart szemű, elöltözött budhálák kilétét próbálták kitalálni, s az volt a legjobb buduhála, akire nem tudtak ráismerni.