A szentivánnapi tűztől az aratás ünnepéig

Szegedi aratók hagyományai és népszokásai

Áldásos esztendőkben Péter és Pál napján a magyar föld termékeny ölén megcsendül a kasza és elkezdődik a nép legigazibb, legnagyobb ünnepe: az aratás. A magyar föld népe a búzát, a mindennapi kenyér magvát költői, szimbolikus szóval életnek nevezi. Ebben a szépséges szimbólumban benne van a magyarság mélyen gyökerező vallásosságának bizonyítéka: Krisztus, az élő kenyér és a mindennapi kenyér szentsége ebben a szóban találkozik a magyar ember lelkében s az örök élet, a feltámadás hitét zengi a megcsendülő kasza muzsikája. A magyar nemzet igazi himnusza ez, a magyar népé, amely örökké életet arat…

A nyári ünnepkör kezdete: Szent Iván éjszakája

Igen érdekes népszokásaink fűződnek a nyári ünnepkörhöz, amely Szent Iván éjszakájával kezdődik s tetőpontját az aratás ünnepével éri el. A katolikus egyház Keresztelő Szent János, másképpen: Szent Iván ünnepével ellensúlyozza a nyári napforduló mitikus megülését, amelyet Európa népei a tűz kultuszának való hódolással ünnepeltek meg. A tűz, a nyáron teljes pompájában ragyogó Nap szimbóluma volt Európa pogány népeinek mítoszában s a Nap tiszteletére nagy tüzeket lobbantottak fel a nyári napforduló éjszakáján.

A Szent Iván napjához fűződő népszokásokban tehát ma is előfordul a tűzgyújtás. Népünk a szentivánnapi tűznek gyógyító, tisztító és termékenyítő erőt tulajdonít. Aki átugrik a szentiváni tűzön, az megtisztul bűneitől, betegsége, bánata elhagyja és munkája, egész évi fáradozása termékeny lesz. Dr. Bálint Sándor egyetemi magántanár, a magyar folklore kiváló, fiatal tudósának Népünk ünnepei című munkájában rendkívül érdekes adatokat találunk a szegedkörnyéki nyárünnepi népszokásokkal és az aratás megünneplésével kapcsolatban. Vidékünkön a lányok azért ugrálják át a szentiváni tüzet, hogy férjhez menésük körülményeiről jósoltassanak maguknak. A Bácskában viszont azért ugranak át a tűzön Szent Iván éjszakáján, hogy szeplősek ne legyenek, ami férjhez menésük akadálya lehet.

Húsvéti szokások a Nyárád mentén

A Székelyföld legszebb pontján, hol a Nyárád vize festői rónaságot szel ketté, s a faluk egymást érve munkás székely népnek adnak jólétet: él néhány ezernyi nép, mely majdnem érintetlenül tartja fenn ősi szokásait.

Gyönyörű völgy, melynek szépségét csak az ismeri igazán, ki tavasztól látja szemkápráztató fejlődését. Elzárt kis éden, melyhez hasonlót gyakran fest a gazdag képzelet, de megteremtve így, ahogy a nagy alkotó létrehozta, kevés helyen találjuk. Beláthatatlan dús virányú völgy, melyet a Nyárád, mint kígyózó ezüst szalag fut végig, partján jómódú, népes falvakkal, míg a háttért erdő koszorúzta hegyek képezik.

A nép, mely e kies völgyet lakja, elzárva bár a világtól, jólétben él, ipart, kereskedést és gazdaságot űz, s bár műveltség és értelem tekintetében is fejlődik, ősi szokásait féltett kincsként őrzi ma is. A vasúti közlekedéstől távol, meglehetősen rossz utakon tartja fenn közlekedését a nagyvilággal, s fa- és cserépedényeit, szalmakalapjait, kosarait és építőanyagjait jó mélyen behordja Erdély szívébe. E nép, mint az egész székelység, sok költői érrel bír, s szokásaiban gyakran meglepőleg nyilvánul a népköltészet hagyományos ihlete. 

Néhány hónapja csak, hogy én is e szép vidék lakója lettem, s azóta folyton a népélet föltűnőbb szokásaira figyelek. Annyi eredetiséget sehol sem találtam, mint itt. E hegyek, völgyek a múlt emlékei által benépesített tündérvilágot rejtenek magukban. A Nyárád mentén élő székely tisztán beszéli a nyelvet, csupán egyes sajátosságokat, tájszavakat vegyít bele, míg a néphumor elvitázhatatlan gazdagsága meglepőleg nyilvánul minden egyes alkalommal.