Erdély tündérkertjének kertésze: Kriza János

Kriza János (1811-1875) unitárius püspök, költő és író, szülőföldjének Erdélynek és szülőnépének, a székelységnek szerelmese volt. A háromszéki Nagyajtán született. Zsenge gyermekségének nagy részét Torockón, a Székelykő árnyékában, az Aranyosvidék virágos lelkű népének körében töltötte, aztán a kolozsvári ősi Unitárius Kollégium diákja, majd theológus lett. A szegény papi család gyermekét fajtájának izzó szeretete, nagy tehetsége, páratlan szorgalma a legmagasabb polcra juttatta, amelyre unitárius egyházi ember emelkedhetik: a magyar unitáriusok püspöke lett, aki nemcsak Dávid Ferenc követőinek, hanem az erdélyi unitariuzmustól függetlenül kialakult külföldi unitárius egyházközségeknek is nemhivatalosan elismert lelki és szellemi vezére.

Kriza János nemcsak nagyszerű szónok, kiváló főpásztor és egyházi író volt, hanem a XIX. század egyik jelentékeny költője; népies lírájával és pompás epigrammáival meghódította a közönség széles rétegeit egy olyan korban, amikor Bajza és Garay búskomorrá lett a közöny miatt, Vörösmarty özvegyének és gyermekeinek eltartására pedig Deák Ferencnek közadakozást kellett rendeznie, s Arany János azt mondta, hogy a „csizmadia–inas sorsa jobb, mint a magyar költőé.”

Kriza nem akart költő lenni, de elismert költővé lett, mert olyan meleg szívvel, varázslatosan szép nyelven énekelte meg a Székelyföldet, népének erényeit, a szülői házat s „két haza” egyesülésének gondolatát, hogy a nép, amely a költészetben tanítómestere volt, ajkára vette dalait s az egész ország hamar megismerte szívhez szóló népies veresit. Ma is dúdolják felejthetetlen sorait:

„Erdővidék az én hazám,
Katonának szült az anyám,
Zöld erdő zúgásán,
Vadgalamb szólásán
Nevelt fel jó apám.”

Nagyszombaton

„A konyha felől nagyon ismerős, de nagyon szokatlan illatot hozott a szél. Ott bent – tagadhatatlanul – sonkát főztek. Igazi húsvéti szag terjengett az udvaron. A kemencében kalács sült s szaga elvegyült a főlő sonka fűszeres illatával.

– Nagyszombat van!  – gondolta Ágnes és megállt egy pillanatra. – Nagyszombat! Ilyen szag csak húsvét előtt van. – Egészen megilletődött ettől a megállapítástól, pedig már egy hete készülődtek Márival, hogy elmennek a feltámadásra. […] Ágnes bement a szobába. A sonka szaga ide is utána lopakodott, de nem bánta. Kinyitotta az ablakot és elnézte a kék eget, azután lassan öltözködni kezdett. Ma nem akart többet dolgozni, nagyszombat volt… 

Délután négy óra körül elindultak Szentbék felé. Lassan, megfontoltan lépegettek, nem volt sietős a dolguk, hiszen a feltámadást nem lehet megkezdeni, míg haza nem hajtott a csordás, meg a kanász. Meg-megálltak a szomszédok földjénél, megnézték, megdícsérték, vagy ócsárolták, ahogy éppen megérdemelte. Alkonyodott már, amikor beértek a faluba. A házak fehérre meszelve, ünnepi díszben várták a húsvétot. A kiskertekben nyilott a lila jácint, meg a nárcisz s illatukba itt is sonka-, meg kalácsszag vegyült. A fiatal asszonyok, leányok feltürt szoknyával iparkodtak végleg kiszépíteni az utcát, ami nem volt egészen felesleges igyekezet tőlük, mert hiszen pár pillanattal előbb haladt el az utcán a tehéncsorda, meg a sertésfalka. A házacskák kéménye ég felé küldte füstjét, s a füst fekete szalagja beléolvadt az alkonyat nagy szürkeségébe.

Azután megindult a feltámadási körmenet. Ágnes ott ment a nép között és énekelte: – Feltámadt Krisztus e napon. Alleluja, hála légyen az Istennek! 

A lelke végtelen békességgel telt meg. – Alleluja, hála légyen az Istennek! –mondta az ajka, a szíve, minden sejtje, vérének minden cseppje. – Alleluja, alleluja…”