Egy felpéci mestergerenda meséi
Újrahasznosított bútorok és tárgyak a Felpéci Tájház gyűjteményéből
A vándorkiállítás katalógusának szövege.
A cikk végén látható fotókat Benedek Csaba készítette a Polgárok Házában nyílt kiállításon 2017-ben.
A Felpéci Tájház 2004-ben nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. A gyűjtemény rövid idő alatt jött létre. A falu lakói: idős bácsik, nénik már régóta őrizgették családjuk, őseik egykori használati eszközeit. Az alapításkor és azóta is szívesen adták, adják oda ezeket a kincseket, és a hozzájuk tartozó történeteket. Az egyre gyűlő, sokasodó tárgyak jelentős része raktárba kerül. Kicsi a kiállítóhely, és a gyűjtemény darabjainak rendbetételéhez, restaurálásához szükséges pénz kevés. Az évek során sok olyan tárgy került a gyűjteménybe, melyről kiderült, hogy készítésekor más volt a hivatása, másik helyen, más formában, más feladatot látott el. Az egykor használatos anyagok minősége, és a tárgyak megbecsülése tette ezt lehetővé. Ezeket az új, második, harmadik életre keltett tárgyakat rendeztük össze most egy vándorlásra kész kiállításban, és ebben a katalógusban.
Anyagunk nagy részét az egykori tulipános ládából készített különféle kászlik képezik. A ládák ilyen típusú „újrahasznosítása” tudomásunk szerint egyedülálló vidékünkön, de országosan sincs hasonló példa erre a néprajzi szakirodalomban. Régi és közismert az a sajátos paraszti gondolkodás, mely mindent a végletekig újra-, és újrahasznosít, élete szolgálatába állít. Azonban a múzeumokban ennek kevés emlékét láthatjuk. Az idősek sokat meséltek a ruházkodás egyszerűségéről és tisztességéről, az átszabott, kifordított kabátokról, ingnyakakról, a foltozott, de tiszta, vasalt ruhákról. „Szakadtan csak a kódisok jártak.” „A folt nem szégyen!” - és sorolhatnánk tovább az ehhez hasonló mondatokat.
E tárgyegyüttes bemutatásával azt szeretnénk megértetni a ma emberével, hogy régen a természetes anyagok használatával nem keletkezett hulladék, egy hagyományos paraszti háztartásban nem volt szemét, legföljebb tűzre való. Az anyag körforgása akkor nem állt le, mint a mai, műanyag-alapú, természettől eltávolodott életünkben. Nézzék csak meg saját mindennapi tárgyaikat - azokat nem lehet úgy kezelni, ahogy tették azt régen. Egy idő előtt tönkrement új cipő, mai ruháink nagy része, bútoraink, ágyneműink, a rengeteg csomagolóanyag részben vagy egészben műanyagokból vannak. Ezek többségét nem lehet otthon újrahasznosítani, és nem szabad elégetni, mert magunk és mindannyiunk egészségének kárára tennénk azt. Persze a „józan paraszti gondolkodás”, az emberi kreativitás működik bennünk, és a műanyag tárgyaknak is adhatunk ideig-óráig ötletes, új funkciót: pillepalackból madáretető, tejeszacskóból lábtörlő, de abból újra csak szemét, veszélyes hulladék lesz, amivel nem lehet mit kezdeni. Ne tüzeljük el a környezetünkben keletkező műanyag hulladékot, még ha lenne is miben elégetnünk, mert előbb-utóbb ennek a melegnek csak a „hidegágy” lesz a vége.
Néprajzkutatóként meghatározó élmény volt mindig számomra a világháborút megjárt, átélt emberek visszaemlékezéseit hallgatni különböző gyűjtések alkalmával. A férfiak között ritkán lehetett úgy leülni és bármilyen témáról beszélgetést kezdeményezni, hogy egy idő után a katonaság és háború ne kerüljön terítékre. Az is rendkívül figyelemre méltó, hogy akik valóságosan megéltek egy háborút, világháborút, azok között aligha találtunk olyan személyt, aki örömmel megélt volna egy újabbat! És nem csak a nők között. Habár számos szörnyű eseményt megélt ember emlékezett humorral a nehéz időkre (főként férfiak), mindenki érzékelte a halál közelségét, a kilátástalanságot, reménytelenséget és a fegyveres konfliktusokkal járó erőszakot.
sősorban a menyasszonyi kelengye számára készültek, a házasságkötés egyik jelképének számítottak a 20. század elejéig. Elnevezésükben is gyakran használják a menyasszonyi láda kifejezést. Az, aki egykoron ácsolt vagy festett ládát rendelt, vagy vásárolt, elsősorban lánya lakodalmára időzítette ezt, hiszen a faluközösség felé reprezentatív szerepe volt ezeknek a bútorféléknek. Ez adott okot arra, hogy egy országosan elterjedt, ágyvitelhez kötődő népdalt választottuk a kiállítás címének, és arra, hogy a lakodalom témakörét is megjelenítsük.
A Rozsnyai Gyűjtemény tulajdonosa, dr. Rozsnyai István 1976-ban született Nagykárolyban. Családja a magyarellenes Ceausescu-éra alatt, 1984-ben települt Magyarországra. Édesapja lelkész, édesanyja gyógyszerész. Áttelepülésük után Nyírbogdányban éltek, majd Debrecenbe költöztek. Rozsnyai István Szegeden szerzett gyógyszerész diplomát. Jelenleg is gyógyszerészként dolgozik. Műgyűjtő szenvedélye egyetemi évei alatt alakult ki. Első bokályát 1993-ban vásárolta Petkes József festőművésztől. Népművészeti érdeklődését apai nagyanyja, Máté Katalin keltette fel, aki magától Kós Károlytól kapta az indíttatást, hogy felgyűjtse szűkebb pátriája, Kalotaszeg népművészeti tárgyait. Ezeket a tárgyakat örökölte meg Dr. Rozsnyai István, aki a hagyatékból csakhamar országos jelentőségű tematikus gyűjteményt szervezett. A fiatal gyűjtő figyelme egyre inkább a népi kerámiára irányult, gyűjtőterülete pedig a Kárpát-medence egészére kiterjedt. Aukciókon vásárolt műtárgyai mára a vidéki Magyarország egyik legjelentősebb néprajzi magángyűjteményét képezik.
