Tizenöt hét indiánok közt 6.

A lord egészsége néhány nap múlva tökéletesen helyreállván, tanácskozni kezdtünk, hogy tovább menjünk-e és veszélyeztessük-e tovább az életünket? Sok pro és contra után abban egyeztünk meg, hogy szégyen volna visszatérnünk, miután több indián nemzet látogatására tökéltük el magunkat s a hírlapok is közölték, hogy a távol Nyugatra utazunk; mi pedig még csak az első és legközelebb levő indiánokat láttuk, kik nem is mondhatók egészen vadaknak, minthogy a fehérek némely szokását elfogadták s félig-meddig ruházkodnak is. Közakarattal elhatároztuk tehát, hogy tovább megyünk, mert el kellett ismernünk, hogy nem az indiánok vadsága okozta baleseteinket, hanem saját ügyetlenségünk.

Értesítettük a főnököt arról a határozatunkról, hogy Nyugatnak szándékozunk utunkat folytatni, hogy a többi derék indián törzseket is meglátogassuk; a főnök újra megígérte, hogy elkísér bennünket.

Másnap mind a férfiaktól, mind a nőktől jelek által elbúcsúztunk s mint észrevehettük vonásaikból, mind sajnálkozni látszottak elutazásunkon. A lord azt a vén nőt, ki őt oly remekül gyógyította, többféle üveggyönggyel és egy aranygyűrűvel ajándékozta meg, aminek a vén nő igen örült.

Így váltunk el az indiánoktól s mondhatom, nem minden érzés nélkül, mert már hozzájuk szoktunk és jeleiket is érteni kezdtük. Ámbár sem szokásaikat, sem nyelvüket nem értettük, mégis voltak közöttük némelyek, kik iránt barátságos vonzódást éreztünk; ezek közé tartozott a főnök, ki csaknem mindig velünk volt, s ennek két testőre. Igen kedvesen fogadtuk tehát a főnök kíséretét s felszedve podgyászunkat, a főnök, a két testőr s még három vagy négy izmos indián társaságában útnak indultunk, számtalan gyermektől kísérve.

Tizenöt hét indiánok közt 5.

Másnap korán reggel megjelent wigwamunk előtt a főnők és vadászatra hívott meg bennünket. Mi ezt a meghívást természetesen nagy készséggel elfogadtuk és csakhamar el is indultunk, még pedig gyalog. A főnök gyorsan és ügyesen haladt előre; ahol mi csak nagy fáradsággal jutottunk előbbre, ott ő két testőrével, kik árnyékként követték, s ha hosszabb időre megállt lábainál jobbról-balról lefeküdtek, minden idővesztés nélkül, szinte villámsebességgel haladt; sűrűségeken, mocsarakon, ledőlt fákon mint a szellő, úgy repült át. Mikor végre megállt, így szólt vezetőnkhöz:

— Itt medvékre fogunk vadászni; ilyen időtájban szoktak a medvék erre jönni.

Vezetőnk angolra fordította a főnök szavait és hozzátette, hogy ne távozzunk messze a főnöktől, hogy láthassuk, hogyan fog vadászni a medvére. Mi tehát nem kis bajjal utána ügettünk. Nemsokára a földre mutatva jelezte, hogy medvenyomra akadt, még pedig egy nagy és vén kanmedvére. Mi azonban, bármiként meresztettük is szemeinket, a nyomnak semmi jelét sem láttuk és még kevésbbé értettük meg, hogy mitől tudhatta meg a főnök azt, hogy a medve, mely erre járt, vén és kan? De később, az indiánok közt járva, még csodálatosabb eseteket is láttunk, melyek azt a meggyőződést érlelték meg bennünk, hogy a vad nemzetek fiainál nemcsak az éles megfigyelő tehetség, hanem a kombináló képesség is nagyon ki van fejlődve. Lehet, hogy nem ritkán szag után indulnak, mint az eb.

Nemsokára, mikor egy dombocskára értünk, intett a főnök és puskáját egyik testőrének átadva tomahawkját vette a kezébe. Mind a két őr lefeküdt s annyira a földhöz lapult, hogy ámbár közel voltunk hozzájuk, alig láttuk őket.

Élet az ártérben

Az ártér szó valószínűleg a 19. szá­zadi vízrendezések során jött lét­re. Azokat a földfelületeket je­lölte, melyeket az árvíz, a folyók meg­növekedett vize áradáskor hosszabb-rövidebb időre elönt. Az ilyen terület nagysága, kiterjedése évenként és árvizenként változott, mivel a Kárpát-me­dence három klímaövezet határán van.

A Duna és a Tisza áradása

A Duna és a Tisza vízjárását főképpen az Alpok és a Kárpátok vidékén lehul­lott csapadék, hó- és gleccserolvadék irányítja. Egy évben többször is emel­kedhet és apadhat e folyók vize, a leg­nagyobb és a legkisebb vízállások közti különbség évi átlagban meghaladhatja a 9-10 métert is. A Duna magyarországi, déli szakaszán ez az ingadozás nagyobb, mint az északabbra fekvő Csallóközben. Emellett az árvizes és aszályos eszten­dők is nagy eltérést okoznak. Például Mohácsott 1931-1955 között a legala­csonyabb októberi vízállások között több mint 6 méter volt a szintkülönbség.

A Kárpát-medence közepe, a Nagy­ Alföld nem kap az égből elegendő vi­zet, hogy az az állattenyésztés számá­ra kedvező lenne – állapította meg egy elfogulatlan bajor mezőgazda, Heinrich Ditz, 1867-ben megjelent, a magyar mezőgazdaságról írt könyvében. A hi­ányzó vizet a folyók árja pótolta. „Ma­gyarországon nagy nedvességtartalom­nak kell a talajban lennie ahhoz, hogy kiegyenlítse a légköri csapadék hiá­nyát. Az árvizek elhárítására végzett szabályozási munkák, a folyók kanyarainak átvágása, a folyás lerövidítése és az ár ellen épített töltések és lecsapolások kedvezőtlen következményekkel jártak... A folyó többé nem öntötte el a talajokat, illetve a növények gyökereit a talajvíz már nem közelítette meg... Úgy tetszik, hogy egyoldalúan csak a megnyert négyzetmérföldeket veszik számításba. A talajt a víz lecsapolásával nem javították, csak rontották. Ezt csak későn látták be. Ismerték a víz át­kát, de áldását csak a víz hiányából is­merték meg” - írta könyvében Ditz.

Tizenöt hét indiánok közt 4.

Néhány napig veszélyes és fárasztó volt az utunk. Néha sűrű, fiatal erdőn át haladtunk, ahol lovunk előtt a két-három ölnyire felnyúló fákat kézzel kellett kétfelé hajtanunk, majd nagy hegyeken és számtalan folyón keltünk át, máskor meg egész nap mocsarakban gázoltunk. De az akadályok leküzdése után mégis megérkeztünk az indián törzs székhelyére, ahol az indiánok főnöke lakott.

Már esteledett, mikor egy ritka erdőből kiérve, a hegytetőről gyönyörű sík tájat pillantottunk meg lábaink előtt. Laposnak nem mondhattuk a tájat, mert itt-ott dombocskák emelkedtek minden irányban. Egymástól öt-hatszáz ölre indián kunyhókat láttunk, de ezek már sokkal magasabbak és nagyobbak voltak, mint amilyeneket eddig láttunk s nem gömbölyűek voltak, hanem hosszasok. A Tankora-tó partján egy magas dombon a többit nagyságra jóval felülmúlta egy wigwam. Ez előtt a bőrszárító póznákon és rácsokon kívül még három hosszú pózna emelkedett s ezekre különféle színű rongyok voltak lobogók gyanánt kitűzve. A pázsiton itt-ott meztelen gyermekcsoportok cicáztak, a kunyhók előtt pedig félig meztelen férfiak ültek vagy hasukon hevertek. A wigwamok mellett gyengén bekerített kertek is voltak, melyekben a vakondtúráshoz hasonló felhányt dombocskák kukoricával és ugorkával voltak beültetve, amiből látszott, hogy ezeknek az indiánoknak már van némi fogalmuk a földművelésről. A nők mindenütt foglalatoskodtak, némelyek vizet hordtak kobakokban, mások a kertben dolgoztak; az egész tájék meglehetős elevenséget mutatott, Mikor leértünk a síkra, egy sereg gyermek futott elénk és bámulással fogadott bennünket. Később néhány férfira akadtunk; ezek egy kissé felemelték a fejüket, de azonnal ismét előbbi helyzetükbe tértek vissza, mintegy megbánva, hogy fejüket ily haszontalanság miatt fárasztották.

Vezetőnk senkihez sem szólt, hanem egyenesen a dombon levő nagy wigwam felé tartott, melynek a főnök lakóhelyének kellett lennie. Számos kunyhó előtt haladtunk el, de sehol sem szólítottak meg bennünket s általában kevés figyelmet keltettünk. A főnök wigwamja előtt mintegy tíz indián pipázott apró kőpipákból, ki fekve, ki ülve. Leszálltunk lovainkról. Vezetőnk a főnök után tudakozódott, ki erre egy pár perc múlva kijött, s utána két izmos fiatal ember is kilépett a kunyhóból.

Faji tisztaság a zenében

Manapság elsősorban politikai okokból sok szó esik az emberi faj tisztaságáról és tisztátalanságáról; a szokásos állásfoglalás az, hogy a faj tisztaságát még törvényes rendelkezések igénybevételével is meg kell őrizni. Akik a probléma egyik vagy másik oldalával foglalkoznak, bizonyára alaposan tanulmányozták (vagy legalábbis kellett volna tanulmányozniok) ezt a kérdést, éveket töltve el azzal, hogy a hozzáférhető anyagot átvizsgálják, vagy hogy saját kutatásaikkal új adatokat gyűjtsenek. Minthogy azonban én ezt nem tettem, egyik felfogást sem támogathatom; erre semmiképpen sem lennék jogosult. Ezzel szemben esztendőket töltöttem el azzal, hogy az emberi életnek egy olyan jelenségét tanulmányozzam, melyet néhány álmodozó, akiket általában népzenekutatóknak neveznek, többé-kevésbé fontosnak tart. Ez a jelenség a népi rétegeknek, különösképpen a parasztságnak sajátos zenéje. A faji kérdés körül támadt harc és vita jelenlegi stádiumában ideje, hogy megvilágítsuk és kutassuk a kérdést: előnyös-e a népi (azaz paraszti) zenének faji tisztátalansága, vagy sem? (A „faji” szót itt magára a zenére értem, nem pedig az emberekre, akik ezt a zenét alkotják vagy előadják.)

Kutatásaim nagy részét Kelet-Európában folytattam. Munkásságomat, mint magyar ember, természetesen a magyar népzenével kezdtem; rövidesen azonban a szomszédos területekre – Szlovákiára, Ukrajnára és Romániára is kiterjesztettem. Alkalmilag még messzi vidékekre (Észak-Afrika, Kis-Ázsia) is kiruccantam kutatásaimmal, hogy szélesebb látókört nyerjek. Ezen az „aktív” kutatómunkán kívül, amely a dolgokat helyszínen próbálta felkutatni, „passzív” vizsgálatokat is végeztem azzal, hogy a mások által gyűjtött és kiadott anyagot tanulmányoztam át.

Tizenöt hét indiánok közt 3.

Mintegy félórányi lovaglás után egy kis folyóhoz értünk, hol az indián nők lefelé fordultak s intettek vezetőnknek, hogy kövesse őket. Mi is arra igazítottuk tehát lovainkat.

A folyó nagyon kanyargott és partján, mely sűrű és magas erdővel volt fedve, egy új, de már eléggé tört ösvényt találtunk, melyen rövid idő alatt egy fáktól tiszta és gyepes dombocskára értünk, melyen indián wigwamot láttunk. Ez a wigwam fagallyakból gömbölyűre volt építve; akkora volt, mint nálunk egy közönséges juhászkunyhó. Tetejétől a földig háncs borította, melyet vastag hársfákról fejtenek le az indiánok; egy ilyen háncs nem ritkán olyan nagy, mint egy tápéi gyékény. A kunyhó legfölebb hat láb magas volt, állani tehát, csak a közepén lehetett volna, ott azonban rendesen tűz ég. Kint a wigwam előtt több pózna volt beásva, melyekre nagyobb vadbőröket szoktak aggatni; ezek mellett pedig több oszlop le volt verve a földbe, ezeken keresztül gerendák feküdtek s a gerendák fölé mintegy rács gyanánt vékonyabb, körülbelül két hüvelyknyi átmérőjű rudak voltak rakva, melyek fölötta vadbőröket ki szokták teregetni, hogy össze ne száradjanak.

A bejárat előtt két indián férfi hason hevert (ez a fekvésmód a legkedvesebb előttük) s mint gyaníthattuk, jövetelünkről már értesültek. Hogy ez a két egyén a férfinemhez tartozott, csak később tudtuk meg, mert öltözetre és arcra nézve semmiben sem különböztek a két indián nőtől. A két nő és a velük volt gyermek pár perccel előttünk ért fel a dombocskára. A nők szó nélkül mentek be a wigwamba. Megérkeztünk alkalmával a két férfi nem kelt föl s alig ütötte fel a fejét egy kevéssé, de minden csodálkozás nélkül. Vezetőnk néhány szót váltott velük, leszállt a lováról s intésére mi is ugyanezt tettük. Lovainkat lenyergeltük és vezetőnk utasítása szerint minden podgyászunkat egy helyre raktuk, mert mint mondotta, őrködni fog a podgyász mellett, különben ellopják.

Az indiánok még mindig fekve maradtak, minket pedig kalauzunk a wigwamba vezetett. A wigwam közepén tűz égett s körülötte apró karók voltak leverve. A karók és az oldalfalak közötti tér famohhal volt megrakva s fölé medve-, bölény-, farkas-, róka- és egyéb vadbőrök voltak terítve, melyek mint látszott, ágyul szolgáltak, mert több gyermek hevert rajtuk. A tűz melletti helyet egy alkalmasint a fehérektől cserélt kis vasfazék foglalta el s egy pár kovás puska, néhány ijj és nyíl s ezt a bútorzatot egy kőből faragott, vastagszárú pipa egészítette ki.

Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson

A november végén megjelent Menj ki én lelkem a testből. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson című kötettel kiteljesedett Balázs Lajos csíkszentdomokosi szokásmonográfiáinak sorozata. Az emberi élet három nagy sorsfordulóját – a születést, a lakodalmat és a halált – bemutató mű így egy sorozatba került.

Székely halottaskönyv

Székely halottaskönyvnek nevezte Kozma Mária író, a temetkezési szokásokat és a halálhoz kapcsolódó hiedelmeket bemutató kötet első, 1999-es kiadásának szerkesztője. S a kötet, illetve a sorozat többi részének utóélete azt bizonyítja, hogy Balázs Lajos a részben megtalálta az egészet, domokosi tapasztalatai a magyarság egészére érvényes következtetésekkel bírnak. A szerző szokásmonográfiái 1994–1999 között jelentek meg, de a kötetek megjelenését megelőző kutatási és feldolgozási idő négy évtizedre terjedt ki. Megjelenésük után is a szerző további kutatásokat végzett, s azok ismeretében újabb következtetésekkel egészíthette ki a monográfiát. A kötetek „táblái” a nagy emberi sorsfordulatok – születés, házasság, halál – egymásba fonódó, igen összetett néprajzi világát képesek nyújtani a XX. és XXI. század utolsó, illetve kezdő évtizedeiből. Idézettség-indexük, keresettségük a könyvpiacokon, valamint az, hogy több tudományterület érdeklődési körébe is bekerültek, a szokáskultúra megközelítésének, értelmezésének módja, gyakorlata, a feldolgozás szemlélete jelzi, hogy az egyetemes magyar néprajz, a magyarságtudomány meghatározó munkái. Ez tette indokolttá újrakiadásukat. Az első (Szeretet fogott el a gyermek iránt . A születés szokásvilága Csíkszentdomokoson), immár kiegészített kötet 2013-ban jelent meg, a hármas könyvbe szervezett anyag második (Az én első tisztességes napom  Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson) – ugyancsak bővített, kiegészített – része tavaly látott napvilágot, a sorozat zárókötetét most kapja kézhez az olvasó. E kötetek egymásmellettisége, sorozatba való szervezése még inkább tükrözni képes a paraszti kultúra és világszemlélet csaknem minden élethelyzetben megnyilatkozó fegyelmét, körkörösen összeálló rendszerét, más szóval, a közösségi fennmaradás és működőképesség nem deklamált, de féltett törvényét, titkát.

IV. Tradíció Néprajzi Gyűjtőpályázat

A Kárpát-medence néprajzi gyűjtői – évenkénti seregszemléjükön – hagyományaink újrafelfedezésével és jelenkori jelenségeink leírásában való jártasságukkal mutatkoznak be.

Az MNT Néprajzi Gyűjtő szakosztálya 2016. május 21-én egy konferencia keretében tartja a IV. Tradíció Gyűjtő Pályázat eredményhirdetőjét Budapesten, a Néprajzi Múzeumban.
A magyar nyelvterület önkéntes néprajzi gyűjtőinek ünnepnapján a zsűri által kiválasztott legjobb pályázók előadásai hallhatók, és megtekinthetők a legsikerültebb néprajzi gyűjtések tárgyai is.

A néprajzi gyűjtők saját falujukban és kisvárosaikban nemcsak fölfigyelnek lakóhelyük régi, és nélkülük gyakran feledésbe merülő értékeire, hanem időt és energiát nem sajnálva az írás és fénykép, a hangos és mozgóképes rögzítés segítségével részletesen dokumentálják is azokat az utókornak. Ők azok, akik felkarolnak egy feledésbe merülő helyi szokást vagy rögzítik a tárgyalkotási folyamatot, mások helyi táncokat és dalokat tanítanak újra a közösségükben, vagy papírra vetik nagyszüleik emlékeit.

A legkevesebb, amivel a szaktudomány segíthet: a Tradíció pályázatra benyújtott, zsűrizett értékes néprajzi gyűjtéseket a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumában elhelyezi és kutathatóvá teszi.

Tizenöt hét indiánok közt 2.

Korán reggel isimét felszedtük podgyászunkat. Igen óhajtottuk, hogy végre valahára lássunk már indiánokat. Mintegy négy órai lovaglás után vezetőnk, ki jóval előttünk járt, megállott s így kiáltott hátra hozzánk:

— Közel vagyunk már a Winebago indiánokhoz s nem telik bele egy óra, már látni is fogunk közülük valakit!

Mi természetesen nagy kíváncsisággal kérdeztük, hogy honnan tudja ezt, — ismeri tán a környéket?

— Nem, — felelte vezetőnk. — Egy Winebago indián lakását ismerni annyit tenne, mint egy sasét, mely soha nem ül tojásain.

— Ezek tehát nem laknak rendesen egy helyen? — kérdeztük.

— Nem, — válaszolt vezetőnk. — Ha egy tájat kivadásztak és kihalásztak, más vidékre költöznek. Tíz vagy több év múlva azután, mikor úgy gondolják, hogy a vad ismét felszaporodott, visszatérnek az elhagyott tájra.

— Honnan tudod tehát, hogy közel vagyunk hozzájuk? — kérdeztem tovább. — Mondd meg, hogy mi is tudjuk máskor.

— Ti buták vagytok s ehhez nem értetek, — válaszolt vezetőnk. — Nem látjátok ezt a nyomot?

A földre mutatott, de mi, bármily figyelmesen vizsgáltuk is a mutatott helyet, nem láttunk egyebet lehullott faleveleknél. Kérdésére tehát „nem”-mel feleltünk.

— Nézzétek, — szólt a vezető — erre ment egy indián, még pedig férfi s azt is merem állítani, hogy fiatal ember volt és sietve haladt.

Bár az indiánok finom érzékéről már előbb is hallattunk, mégis kételkedve nevettünk a vezetőnkre, mert azt hittük, hogy el akar ámítani. Hiszen lovainkról leszállva minden falevelet és minden fűszálat megvizsgáltunk, de a legkisebb nyomot sem fedezhettük fel. A vezető nevetésünket megvetve fogadta; világosan látszott az arcán az önbizalom, mintha ezt akarná mondani: „Gondoljatok felőlem bármit, nekem mégis igazam van!”

Népdalkutatás Kelet-Európában

Nem véletlenül történt, hogy a népdalkutatás és a népdalból fogant magasabb zeneművészet éppen Magyarországon virágzott fel oly bámulatos módon. Magyarország földrajzilag mintegy középpontja Kelet-Európának és sokféle nemzetiségével az első világháború előtti időben valóságos kicsinyített képe volt Kelet-Európa népi sokféleségének. Ez a népi sokféleség a népek állandó érintkezése következtében a népzene legkülönfélébb és legváltozatosabb formáinak kialakulására vezetett; ez a magyarázata annak, hogy Kelet-Európa népzenéje oly bámulatosan gazdag népdaltípusokban és végeredményben népdalokban. Nem csoda, hogy éppen a kereszteződések középpontjában levő Magyarország muzsikusai oly nagy érdeklődéssel fordultak e bámulatos zenei kincs felé. Ez az érdeklődés kétféle gyümölcsöt termett. Az egyik a kelet-európai népdalfajták tudományos kutatása, leírása, rendszerezése, összehasonlítása; és ez végeredményben egy egészen új tudományának, az „összehasonlító népdalkutatásnak” megteremtésére vezetett (az „összehasonlító nyelvtudomány” mintájára). A másik nevezetes és az előbbitől teljesen különválasztandó eredmény az autochton magyar zeneművészet megteremtése volt, ennek a páratlan értékű népzenei anyagnak hatása alatt. A zeneművészet megújhodása ismeretlen, elhasználatlan, teljesen friss népzenei kincsnek alapján: ez már szinte új világszemléletté vált Magyarországon. Teljesen félreismerik a helyzetet azok a nyugat-európaiak, akik ennek a világszemléletnek megnyilvánulását a zeneművészetben „folklorista” irányzatnak skatulyázzák el, bizonyos lekicsinylő hangsúllyal. Mert itt nem „folklorista” zenedarabkáknak idegen anyagba való beoltásáról, hanem ennél sokkalta többről van szó: új zenei szellem kialakulásáról, földből kisarjadzott zenei erők alapján!