Az özönvíz
Az egyszeri paraszt elment a templomba. A tisztelendő úr éppen az özönvízről prédikált. Elmondta, hogy Noé ősapánk egy bárkában szabadult meg, s vigyázatra intette híveit. Hazamenvén a paraszt, sokáig elmélkedék a predikáczió felett, annyira, hogy egész zavaros lett a feje.
— Micsoda? — így gondolkozók magában — hátha megint özönvíz lenne? ... De biz engem nem fog meglepni! — kiálta, s azzal fogott egy nagy teknőt, kötelet kötött a két végére, cselédje segítségével felvitte a padlásra, s a kötelekkel odakötözte két szarufához olyképpen, hogy a teknő, mint valami hintaágy csüngött alá a levegőben.
Ekképp elrendezvén a dolgait, kenyeret, vajat, hurkát, sódart meg szalonnát hordott fel a teknőbe elővigyázatból, nehogy esetleg, ha éjjel találja az özönvíz meglepni, eleség nélkül maradjon. Ezentúl aztán minden éjjel ott fenn hált a padláson a függő teknőben.
Ezt a dolgot csakhamar észrevette a kovács szomszéd, aki rég szemet vetett a paraszt csinos, fiatal feleségére. A menyecskének se igen tetszett, hogy az ura éjenkint magára hagyja. Azért nem vette rossz néven, ha a kovács esténkint meglátogatta, de egy pár kézcsóknál többet a világért sem engedett meg neki. A menyecske eme makacs ellentállása végre is elkeserítette a kovácsot, s midőn a legközelebbi estén a pajkos asszony ismét csókra nyújtá kezét, a kovács csók helyett egy tüzes vasat nyomott rá. Erre az asszony, minthogy a tüzes vas erősen megégette a kezét, elkezdett torkaszakadtából kiabálni:
— Víz! Víz!
A férje pedig, ki ott fenn a padláson a teknőben aludt, a kiabálásra hirtelen fölriadva, s hallva, hogy a felesége „Víz“-et kiabál, azt hitte, hogy itt az özönvíz, s a felesége már fuldoklik benne.
Kapta magát, hirtelen elvagdalta a teknőt tartó köteleket, s teknőstül együtt lezuhant a padlásra, azt keresztültörve, lepottyant a szobába s kitörte a nyakát.
Forrás: Eger- hetilap 1890. 389. szám 313.
