Francia karácsonyi legendák

Franciaország legtöbb vidékén a német eredetű karácsonyfát még ma is a régi kelta buche de Noel, a hatalmas tölgytuskó helyettesíti, mely a nyitott kandallóban égve, barátságos meleget és fényt áraszt szét a francia földmíves kunyhójában. A szent estén e körül gyűl össze az egész család, a rokonság, esetleg a szomszédok és a barátságosan pattogó tűz mellett, míg a férfiak szorgalmasan szopogtatják a cidret (almabor), megindul a terefere és előkerülnek legtöbbször a régi karácsonyi legendák is, melyek apáról fiúra szállnak. Ezekből a francia karácsonyi legendákból sorolunk fel néhányat Chabot könyve nyomán.

Csodálatos és bűvös éjszaka a Noel éjszakája. A yule fénye mellett, mely ott a karácsonyfa ragyogó gyertyáit helyettesíti, nagyapó mesél a figyelő unokáknak rejtelmeiről. Az egész természet, a hó és jégpáncél alatt is, mely övezi, a december süvítő szelének dacára érzi rejtelmeit – szól a legenda – és különbözőképpen nyilvánítja hódolatát a megszületett isteni Kisded iránt. Burgund és Lotharingia vidékén épp úgy, mint Bretagneban és Normandiában arról tudnak mesélni, hogy még a sziklák is életre kelnek a szent éjszakán és majd minden vidéknek van egy-egy olyan jellegzetesebb sziklája, melyről a néphit azt tartja, mikor a pap az éjféli misén az evangéliumot énekli, háromszor megfordul helyén. Sőt a Vogezek vidékén olyan sziklákról tudnak, melyek az éjféli harangszókor kétfelé szállnak, vagy félrebillenek, vagy éppen elhagyják helyüket, hogy a közeli patak friss vizéből igyanak – egyszer egy esztendőben. Szerencsés az az ember, aki ilyenkor a helyszínen van. Mérhetetlen kincsek, arany, ezüst és drágakövek fekszenek a szikla helyén és a boldog halandó annyit vihet magával, amennyit csak akar, és elbír. De jajj annak, ki kapzsiságában elragadtatja magát! A harangütések végeztével a szikla kérlelhetetlenül összemorzsolja azt, aki túl sokáig időzik a kincsek mellett. Így járt az egyik monda szerint az a földmíves, ki ismert a határban egy ilyen sziklát és a szent estén lesbe állott mellette. A furfangos és merész fickó nem hiába várt. A harang első ütésére megmozdult a hatalmas sziklatömeg, könnyedén, mint egy kavics legördült a közeli folyócskához, hogy szomját oltsa. És helyén csak úgy csillog a sok drágaság. Mohó kapzsisággal veti magát a legény a kincsekre, a duzzadásig megtölti zsebeit, majd a magával hozott zsákot igyekszik megtölteni. Tudja, hogy sietnie kell, mert az utolsó óraütés halálát jelenti, de a csillogó arany elkábítja. Egyre többet szeretne, nem hallja a figyelmeztető hangokat és midőn a végső kondulás elhangzik, a szikla visszagördül helyére és maga alá temeti a kincsvágyót az aranysírba. És – teszi hozzá nagyobb szavahihetőség kedvéért az elbeszélő – az én gyermekkoromban még lehetett ott látni a kisajtolt vérnek nyomait.

Nem kevésbé szomorú végű egy másik történet is, mely (éppen úgy, mint Németországban vagy nálunk) Franciaországnak majdnem minden vidékén el van terjedve sokféle változatban. Alapja az a legenda, hogy mivel az isteni csecsemőt a jászolban az ökör és szamár leheletükkel melengették, ez a két háziállat éjféli mise alatt elnyeri a beszéd adományát. De jajj a hívatlan hallgatózónak: ezek a beszélgetések titokzatosak és végzetesek az avatatlan fül számára. Egy gazda ember, ahelyett, hogy a misére ment volna, ki akarta hallgatni állatai éjféli beszélgetését… Egyszerre csak megszólal a barna ökre: Hé, fekete komám! mi dolgunk lesz holnap? Gazdánkat visszük ki a temetőbe – hangzott vissza tompán, de érthetően a kérdezettől. A hallgatózó gazda erre olyan dühre gerjedt, hogy felkapta a közel fekvő szénahányó villát, hogy azzal végigverje a fekete prófétát. De dühében oly vigyázatlan volt, hogy saját magát sértette meg és elvérzett. Más variáció szerint a béres hallgatta ki akaratlanul a beszélgetést és rémülten szaladt a szobába, hol gazdája néhány korhely cimborájával ivogatott. A gazda dühösen rohant az istálló felé, kiáltva: A fekete hazudót megbüntetem! De az udvar közepén összerogyott és hozzáteszik: nem lehet tudni, vajon a sok ital, vagy a hirtelen harag, vagy a nagy félelem következtében. Elég az hozzá, rövidesen kiszenvedett és másnap ökrei csakugvanjjkivilték a holttestét a temetőbe. És azóta senki sem meri a szent éjszakán a háziállatokat bántalmazni, vagy éppen vakmerő módon beszélgetésüket kihallgatni.

Normandiában azt tartja a monda, hogy karácsony éjféli óráiban rég elmúlt idők minden szelleme összetalálkozik erdőkben és mezőkön. A szakállas farkasok, törpék és idomtalan óriások ilyenkor rövid időre visszanyerik szabadságukat, temetőkben kék lángocskák lobognak, a halottak megmozgatják sírköveiket, a vízbe fulladtak felkelnek nedves sírjaikból és táncot járnak a szél által felkavart hópelyhekkel. De mindez békés és egy cseppet sem ártalmas dolog, ha ember közeledik, a szellemek nyomtalanul eltűnnek.

Iktassunk végül ide egy kedves karácsonyi legendát, mely Bretagneban jár szájról-szájra. Midőn a napkeleti három szent király Betlehembe jött és kincseikkel és ragyogó kíséretükkel az istállóba lépett, hol az isteni Kisded feküdt, a pásztorok Betlehem környékéről ismét odagyülekeztek. De mivel ezek a szegény emberek semmi értékes ajándékot sem tudtak hozni, fehér pipitér füzért fontak és körülövezték vele a szegényes jászolt. Midőn a királyokat és fényes kíséretüket megpillantották, félénken húzódtak vissza a rozoga istálló egyik szögletébe. Alig tudlak szemeiknek hinni, midőn a drágalátos ajándékokat megpillantották, melyeket a bölcsek a gyermek Jézusnak jászolába helyeztek. Ah! – sóhajtottak alázatosan – a gyermek most pillantásra sem fogja érdemesíteni szegényes virágainkat. De nem így történt. A világ uralkodója közönyösen fogadta a királyok pompás ajándékait. Azután kinyújtotta kezecskéit az igénytelen, egészen fehér virágok után, maga felé húzta és megcsókolta. És minő csoda! Az akkor még teljesen fehér virág közepébe aranyos sugár esett az isteni ajkakról, a szirmok széleit pedig rózsaszínűre festette visszfénye annak az isteni hajnalsugárnak, melyet a gyermek a világnak hozott. Ettől az időtől kezdve aranysárgák középen ezek a virágok és olyan szép rózsaszínű a szélük!

Forrás: Téli Esték. A keresztény családok hetilapja. XIII. évfolyam 9-10. szám. 1910. 6-7.

https://library.hungaricana.hu/hu/view/TeliEstek_1910/?pg=137&layout=s